Balázs Péter: Nem akarom megadni magam

„Nemtelen támadások értek, mert nem azt mondták, hogy „ez Fidesz-barát színész, de azért szereti és elismeri egy ország a művészetét", hanem azt, hogy amit csinálok, az rossz. Ez mindenkit megdöbbentett, aki kedvel és ismer engem" – ezt mondta Balázs Péter az Origónak, aki hozzátette, hogy a politikai támadások valamelyest halkultak, és a szolnoki közgyűlés párthovatartozástól függetlenül megválasztotta színházigazgatónak már a harmadik ciklusra is. Balázs Péter 74 éves lett, de még mindig ugyanolyan energikus, vidám, mint ahogyan a több száz szerepében, filmjében megismerhette az ország. Felejthetetlen színházi és filmes szerepeiről, szinkronjairól, a szolnoki színház jövőjéről és a politikai támadásokról is beszélgettünk a Kossuth-díjas színésszel.

Születésnapja volt március ötödikén – hogyan ünneplik otthon és a Szolnoki Szigligeti Színházban?

Megkértem a családomat és a színház dolgozóit is, hogy ne csináljunk ebből olyan nagy dolgot. Nem igazán szeretem már a nagy ünnepléseket. Eleve nagyon sok kedvességet kapok otthon is, és itt, a színházban is, és ez nagy öröm nekem. Ilyenkor, amikor születésnapom van, eszembe jut, hogy mennyi mindent szeretnék még csinálni. Lesz-e erőm? Lesz-e időm mindezeket megvalósítani? Ezt csak az Isten tudja. Most talán azért is komorabbak a gondolataim, mert néhány héttel ezelőtt veszítettem el az édesanyámat. Soha életemben nem volt olyan bemutató, premier, hogy ne lett volna ott, vagy ne neki telefonáltam volna először az előadás után. Ez most egy nehéz időszak volt az életemben.

Balázs Péter színművész, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója Fotó: Talán Csaba

Éppen 10 éve igazgató a Szolnoki Szigligeti Színházban. Minden évben több mint tíz darabot mutatnak be. Most is egy premierre készül. Melyik darabot mutatják be este?

A kőszívű ember fiai-t. Minden darabról készítünk egy kis füzetet. Nem hosszú, 10-15 oldalas, de minden egyes bemutató előtt már olvashatják a nézők az előadás részleteit, megismerhetik a próbafolyamatot és a színészek gondolatait a darabról. Az elmúlt tíz évben több mint száz előadás volt a színházban, több mint száz kis füzetet adtunk ki, és az előadásokat fel is vesszük. Minden évadban hat bérletes előadást mutatunk be, vannak bérleten kívüli előadásaink, és gyerekdarabokat is műsorra tűzünk – az idén például a Süsü, a sárkány-t. Felépítettünk egy hetvenfős stúdiószínházat is, ott is évente három-négy bemutatót tartunk. Így valóban, évente több mint tíz darabot mutatunk be.

Ilyen füzeteket adnak ki minden premier előtt Fotó: Talán Csaba

Hogyan állítja össze egy-egy évad műsortervét? Kinek „kedvez"? A drámakedvelőknek vagy a könnyedebb, vígjátékokat szerető közönségnek?

A műsortervet úgy kell kialakítani, hogy minden műfaj megjelenjen. Ez a színház a város és a térség egyetlen színháza. Minden színházkedvelő ember igényét ki kell elégítenünk. Így bemutatunk drámákat, vígjátékokat, de akár operetteket is – mert ezt a műfajt is nagyon sokan szeretik. Azt gondolom, hogy mindenfajta színháznak van létjogosultsága, csak az unalmas színháznak nincs – ezt Molnár Ferenc mondta, és én is így gondolom. Tévednek, vagy nem ismernek, vagy nem is akarnak megismerni azok, akik azt mondják, hogy én csak a régimódi színházat kedvelem, ahol hatalmas díszletek vannak, és kosztümök. Nem így van. Lehet kísérletezni. De akkor, amikor egy kis vidéki színház támogatást is kap a várostól, akkor igenis nagyon oda kell figyelni a közönség igényeire. Ráadásul a színháznak saját bevételre is szüksége van, hiszen a támogatások nem elegendőek a fenntartáshoz, a fejlesztésekhez – így viszont nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy akár egyetlen bemutató is megbukjon. Ismerjük a közönségünket, tudjuk, hogy milyen darabokat szeretnek.

A bérletes nézőik száma hogyan alakult az elmúlt időszakban?

Azt gondolom, hogy talán jól végezzük a munkánkat, ugyanis összesen 13 ezer bérletes nézőnk van, és az utóbbi 2-3 évben ötezer bérletesünk kicserélődött. Ez óriási dolog. Az idősebb színházrajongók, akik már nem tudnak eljárni az előadásokra, nem vettek bérletet. Viszont egyre több fiatal gondolta úgy, hogy rendszeresen szeretne színházba járni, és megvette a bérletét. Így mostanra ezerrel nőtt a bérleteseink száma – és ez nagy boldogság. Így évente több mint 110 ezer néző látogat el hozzánk.

Tíz éve telt ház van minden előadáson a szolnoki színházban Fotó: Talán Csaba

Ahogy mondtam is, minden néző igényét ki szeretnénk elégíteni, így azokét is, akik egy kicsit kísérletezőbb darabot néznének. Itt van például a Mikve című előadásunk, amelyet a Szín-Mű-Helyben játszunk. Már a huszonegyedik alkalommal játsszuk a darabot. Hatalmas élvezet végignézni, csodálatos színésznők játszanak benne. De az is fontos, hogy a nagytermet megtöltsük estéről estére. Most játszom a My Fair Lady-ben, és tudom, hogy minden előadásra 20-30 pótszéket kell betenni, és ez is óriási öröm. Rendkívül fontos a számomra, hogy a saját színészeink játsszanak a darabokban, amelyeket bemutatunk. Úgy szeretném egyengetni a szolnoki színészek útját, hogy rengeteg szerepben kipróbálhatják magukat – így az évek során folyamatosan fejlődnek. Tudja, színészközpontú vagyok – részben azért, mert én is ezen a pályán dolgoztam, dolgozom.

Jelenet a Szent Johanna című előadásból – a Nemzeti Színházban is bemutatják márciusban Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház

Hány bemutató lesz még az idén?

Most már csak egy, Heltai Jenő Naftalin című darabját mutatjuk be, amelyet én rendezek. A héten kezdődnek a próbák. Említettem, hogy minden évadban egy darabban játszom, egy darabot pedig rendezek. Eközben pedig már folyamatosan dolgozunk a jövő évadon. Ezen kívül pedig a Szent Johanna című előadásunkat a nagyszínpadon, és a Mikve című darabot pedig a Gobbi Hilda színpadon mutatjuk be március 24-én, pénteken Budapesten, a Nemzeti Színházban. Már arra is sok jegy elkelt, de még mindig lehet venni interneten is.

Lehet már tudni, hogy milyen darabokat láthat a közönség ősztől?

Dürrenmatt A fizikusok című művét biztos, hogy bemutatjuk, mint ahogyan Shakespeare Macbeth-jét is, valamint a Janika című vígjátékot. Az operettkedvelőkre is gondoltunk, így a Lili bárónő-t is műsorra tűzzük. De terveink között szerepel a Csoportterápia című kamaramusical is. Minden zenés darabunkat a Szolnoki Szimfonikus Zenekar kíséri.

Olyan szeretettel, örömmel beszél a szolnoki színházról, a színészekről, a közönségről. Az ő szeretetük miatt döntött úgy 2014-ben, hogy visszavonja a vígszínházi igazgatói pályázatát?

A város része lettem. Úgy érzem, nagyon szeretnek, és ez hihetetlenül jólesik. Valóban, ez is hozzájárult, hogy visszavontam a pályázatomat, de az is, hogy a pályázat körül kialakult helyzettel nem értettem egyet. Amikor megpályáztam a Vígszínház igazgatói posztját, már akkor látszott, hogy néhányan meg akarják akadályozni, hogy én legyek az igazgató. Ezek az emberek aztán erősen negatív véleményt mondtak a pályázatomról, miután azt nyilvánosságra hoztuk.

Nem akartam, hogy a pályázatom, az elképzeléseim politikai csatározásokra adjanak okot Fotó: Talán Csaba

Ráadásul csatlakoztak hozzájuk a kommentelők, akik aztán nagyon nehezen emészthető dolgokat írtak körülményre, családra, egyáltalán az emberségre való tekintet nélkül. Azt gondolom, hogy lehet támogatni és nem támogatni egy-egy pályázatot, de nem lehet azt mondani, hogy „anyád, apád, gyerekeid vesszenek meg”, és még sorolhatnám azt a sártengert, amit kaptam. A kommentelők nagy része pedig olyan szintű hozzá nem értésről tett bizonyságot, amellyel nem is lehetett vitába szállni. Az elején még próbáltam válaszolni, de ezután még durvábbakat írtak. Így befejeztem. Szomorú, hogy az emberek nem abból szűrnek le véleményt vagy – ha tetszik – ítéletet, amit látnak, vagy ami történt, mert az nem érdekel senkit. Aztán úgy döntöttem, visszavonom a pályázatomat, mert – bár hittem, hogy az én polgári színházi törekvéseimnek helye lett volna a fővárosi színházi életben –, azt nem szerettem volna, ha az elképzeléseim politikai csatározásokra adnának okot.

Ön művészcsaládban született, édesanyja balett-táncos, édesapja színész, rendező volt. Mikor döntötte el, hogy ön is színész akar lenni?

Lényegében az utolsó pillanatban. Építészmérnöknek készültem, és ennek nagyon örültek a szüleim is. Jó tanuló voltam mindig, és édesanyámék boldogok voltak, hogy végre lesz egy „komoly ember" a családban. Aztán az utolsó pillanatban felvételiztem a Színművészeti Főiskolára. Édesapám nem nézte jó szemmel, óvott a színészi pályától. Hiszen ismerte jól, tudta, hogy ez mivel jár. 1965-ben végeztem a főiskolán, és a Veszprémi Petőfi Színháznál helyezkedtem el. Már negyedik éve voltam ott, amikor meghívtak Ödön von Horvath Mesél a bécsi erdő című darabjába, Oszkár szerepére a Vígszínházba. A darabot Kapás Dezső rendezte. Várkonyi Zoltán, a színház főrendezője, későbbi igazgatója megnézte, és kérdezte, hogy ki ez a színész – mármint én. Ezután elkezdtek rólam beszélni. Így kerültem 1970-ben a Vígszínházba.

A színészeknek folyamatosan jönni-menni kell Fotó: Talán Csaba

Az első pillanattól kezdve nagyon népszerű színész volt – színpadon is, televízióban és szinkronszerepekben. Az édesapja – miután látta, hogy ilyen sikeres – már örült, hogy mégis színész lett?

Persze, de tudta, hogy a színész életében mindig vannak mélypontok. Ettől óvott. Nekem valóban sok szerepem volt, a pálya napos oldalán voltam évtizedekig. A televízió pedig olyan népszerűvé tett, hogy nemcsak itthon, hanem a környező országokban is ismertek az emberek. Nemcsak a színházi szerepeim, a televíziós filmek, de a szinkronszerepeim is népszerűvé tettek. Olyannyira, hogy bárhol meghallották a hangomat, azonnal felismerték. Ilyen volt például a Poirot-sorozat. Találkoztam David Suchet-val is, aki a Poirot-sorozat főszereplője, kaptam tőle egy kitűzőt. Nagyszerű élmény volt. A feleségem kiválóan beszél franciául, és az első szinkron után megkérdezte, hogy „te honnan tudod, hogy hogyan kell a francia szavakat kiejteni, és hogyan kell hangsúlyozni?” Természetesen figyeltem David Suchet kiejtését, hangsúlyát, és egyszerűen rá tudtam hangolódni. Egy-egy Poirot-szinkront néhány óra alatt felvettünk, és olykor már én szóltam a rendezőnek, amikor hallottam, hogy egy-egy hangsúly nem volt tökéletes, hogy vegyük újra. Ilyen nagyszerű színésznek adni a hangomat megtisztelő dolog. De ugyanezt elmondhatom Louis de Funes-ről is, akit szintén nagyon sokszor szinkronizáltam.

Nincs a pályának olyan szegmense, amelyet ne szeretett volna Fotó: Talán Csaba

Nincs a pályának olyan szegmense, amelyet ne szerettem volna. Szinte mindenhol ott voltam. A Királydombon az István, a király előadáson, a Popfesztiválban, több száz tévéjátékban, színházi darabban. De bármilyen sikeres is a színész, időnként megtalálják a nehézségek, a fájdalmas dolgok. A színészet olyan, mint a hullámvasút. Néha fent, néha lent. De annyira lent, hogy azt is gondolhatja az ember, hogy elege van az egészből. Aztán elmúlik ez az időszak is, és újra a hullám tetején van. Engem a szolnoki színház felrepített. Olyan tehetségű színészek dolgoznak itt, akikkel öröm egy színpadon lenni, egy levegőt szívni. Az ő igazgatójuk, vezetőjük lenni nagy dolog, isteni adomány.

Azt mondta, hogy a színésznek olykor eljön az életében egy olyan pillanat, amikor azt gondolja, hogy mindent felad. Önnél is volt ilyen?

Ó, hogyne.

Például, amikor eljött 25 év után a Vígszínházból, az egy ilyen pillanat lehetett?

Igen, akkor éppen ezt éreztem. Nem úgy alakult az irány a Vígszínházban, ahogy én elképzeltem. Közben persze már rendeztem más színházakban, és a televízióban is. Maradhattam volna, túlélhettem volna azt az időszakot a Vígben, de 1995-ben mégis úgy döntöttem, elköszönök, mert úgy éreztem, energikusabb vagyok. Ez nagyon ritka, hogy egy színész elmegy egy színháztól. Csodálkoztak is. De aztán másfél év múlva visszahívtak a régi szerepeimre, vendégművészként. Ekkor megint a szinuszgörbe tetejére értem. Szóval, még egyszer mondom: hiába van a színésznek jó néhány nagy sikere, eljöhet egy olyan időszak, amikor nem jönnek a szerepek, nem jönnek a lehetőségek.

Ezt egyébként elmondja a fiatal színészeinek is?

Persze. Mindig azt sulykolom, hogy több dolgot kell egyszerre csinálni – ahogyan én is dolgoztam évtizedekig. Állandóan jönni-menni kell. Erre ők azt mondják, hogy ma már más a világ. Azelőtt vidékről vitték Pestre a színészeket, most fordítva. Én azt válaszolom: oda kell menni. Be kell menni egy-egy próbára, más színházakban is. Megkérdezni a rendezőt: megengedi-e, hogy megnézzen egy próbát. Aztán, ha tetszik, visszamenni. Újra és újra. Később majd megkérdezik, hogy ki ez a fiatal színész, és majd egymás közt mondják, hogy ő a szolnoki színház színésze. Megismerik, megkedvelik. Sajnos ma azt látom, hogy az egyetem burokban neveli a gyerekeket. Így sérülékenyebbek. Én próbálom a színészeimet óvni, sok és sokféle szerepet kapnak. Nálunk rendezhet is a színész. Ha nem sikerül, nem rendez többé. Ez nem egy orvosi műhiba, hogy ha nem sikerül, akkor valaki belehal. Ha viszont sikerül, akkor miért ne rendezhetne még többet? Nem titok ez. A titok a képességben, a tehetségben rejlik. Minél jobb, minél sokoldalúbb színészekkel dolgozunk együtt, annál csodálatosabb lesz a színház. Ezt vallom.

A színész pályája olyan, mint a hullámvasút Fotó: Talán Csaba

Emiatt a színészek úgy gondolhatják, hogy itt jó helyen vannak, hiszen megmutathatják magukat, tisztességesen élnek, nem akarnak elmenni. Persze, a vágy bennük van. Mindenkiben. Muszáj megragadni a lehetőségeket, hogy egyre többen megismerjék őket. Dolgozni kell érte. Nem elég az, hogy eljátszanak egy-egy szerepet. A szolnoki színházban vannak olyan színészek, akik bármelyik fővárosi színházban megállnák a helyüket, sőt, vezető színészek lehetnének. Persze, tudom, hogy a többi színház is védi a saját színészeit. Mégis azt mondom: próbálják meg. Pályázzanak más színházakba is.

Amikor a szolnoki színház igazgatója lett, politikai támadások érték. Ezek elhalkultak már?

Dehogyis. Miért halkultak volna el? De nézzük: mit csináltam én, amiért támadtak? Azt tudni kell, hogy én soha nem foglalkoztam politikával. Soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, de még KISZ-tag sem voltam. Ebből egyébként baj is lehetett volna, ha építészmérnöknek megyek, de szerencsére a Színművészetin ez nem volt feltétel. Szóval, nem érdekelt a politika. Aztán a rendszerváltás idején láttam Orbán Viktor beszédét – megismertem egy fiatalembert, és azt gondoltam, hogy „jó keményen nevén nevezte a dolgokat”. Sok mindennel egyetértettem. Amikor 2002-ben elveszítette a Fidesz a választásokat, úgy gondoltam, nagy kár, hogy nem tudják tovább folytatni, amit elterveztek. Elmentem az egyik polgári körhöz, és örömmel fogadtak. Később meghívtak vendégként az előadásokra, évértékelőkre, és azóta is tisztelettel köszönöm, ha meghívnak, és igenis elmegyek, ha tudok. Ez így is marad.

Tudja, azt gondolom, hogy most, amikor nehezedik a nemzetközi politikai helyzet, van egy miniszterelnökünk, aki a PC (politikailag korrekt) beszédet félretéve elmondja a véleményét, kiáll a nemzetért, becsüli a munkát, és azt szeretné, ha jobb körülmények között élne az ország lakossága. Egyet nem lehet eltagadni. Azt, hogy ennek a politikának van látszatja gazdaságilag és közérzetileg is.

Visszatérve a politikai támadásokra: ez akkor kezdődött igazán, amikor – nagy boldogságomra – megkaptam a lehetőséget, hogy a szolnoki színházat vezethetem. Aztán eltelt négy év, és az önkormányzat közgyűlése egyhangúlag szavazta meg újra a kinevezésemet. Párthovatartozástól függetlenül. Úgy gondolom, hogy a munkámat értékelték, és ez jólesett. Most pedig már a harmadik ciklusomat viszem a színháznál.

A támadásokat nem lehet megszokni Fotó: Talán Csaba

A támadásokat egyébként nem lehet megszokni. Nehezen viselem, ahogyan a családtagjaim is. A négy unokám, a gyönyörű lányom, az imádott fiam és a feleségem tartják bennem a lelket, amikor nemtelenül támadnak. Azért nemtelenek ezek a támadások, mert nem azt mondták, hogy „ez a Balázs Péter Fidesz-barát, de azért szereti és elismeri egy ország a művészetét”, hanem azt, hogy amit csinálok, az rossz. Ez mindenkinek rosszulesett, és meg is lepődött, aki engem szeret és elismer. De ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy azon aggódtam: nem éri-e hátrány a szolnoki színházban dolgozó csodálatos, tehetséges színészeket? Nem szenvednek-e bármiben majd hátrányt amiatt, hogy Balázs Péter színházában játszanak, aki tiszteli Orbán Viktort és a politikáját? Nagyszerű színészek – nem győzöm hangsúlyozni –, és aljas dolog lenne, ha emiatt megbélyegeznék őket.

Milyen tervei vannak a Szolnoki Szigligeti Színházzal a következő évekre?

Fel kellene újítani a színházat. Bár kívülről nagyon szép, a nyílászárók és a közműrendszer már nem annyira korszerű. Huszonöt éve újították fel utoljára. Ráadásul a színpadtechnika – a világítás, a hangosítás – is nagyon elavult. Ez lenne a tervem, ha az Isten megengedi, és ad még nekem erőt.

Tele van vitalitással Fotó: Talán Csaba

Hiszen tele van vitalitással, energiával!

Látná, ahogy táncolok! (nevet) Édesanyám kérdezte mindig, hogy „kisfiam, mikor fejezed be a színházi munkát?” Akkor lehet ezt befejezni, ha az élet közbeszól. Ha egy színész befejezi a pályát, és nincs más, ami pótolná ezt a munkát, akkor elsorvad, és megadja magát a földi létnek. Én nem akarom megadni magam. Nem akarok tolakodni, kedves Élet, de én szeretem a munkámat, és nekem ez így most nagyon jó. Már nincs olyan ellenállhatatlan vágy bennem, hogy ide nekem az oroszlánt is. Ahogy mondtam: egy évadban egy darabban játszom, egyet pedig rendezek, ezen kívül pedig tökéletesen kielégít, ha kiváló színészeket, rendezéseket látok a színpadon. Nem akarok már mindenáron mindenben részt venni. 74 éves lettem, és hálát adok a feleségemnek, hogy kitartott mellettem. Nemsokára az ötvenedik házassági évfordulónkat ünnepeljük. Csodálatos érzés.