Apáti Bence: Bennem nincs hiányérzet

Apáti Bence balettművész

Apáti Bence saját magáról azt vallja: ha megmássza a Mont Blanc-t, nem szeret ott sütkérezni, máris egy új csúcsot keres. A balettművész márciusban jelentette be, hogy feladva korábbi státuszát az Operaházban, csak vendégművészként lesz jelen a Magyar Nemzeti Balett társulatában. A döntés hátterében az állt, hogy a magántáncosnak annyira megszaporodtak az egyéb felkérései - többek között a tévés szereplései is - hogy ezt egyre nehezebben tudta összeegyeztetni a korábbi feladataival. Apáti Bencével és Solymosi Tamás balettigazgatóval arról beszélgettünk, hogy mindössze néhány - de annál eseménydúsabb - hét után hogyan látják a döntést és a jövőt. Szóba került régi álomnak számító balettelőadás, a balettművészek helyzete, film, média és kommentelés - de természetesen a TV2 show-ja, A Nagy Duett is, ahol éppen múlt héten ért véget Apáti Bence és párja, Vincze Lilla szereplése.  

Apáti Bence balettművész Fotó: Polyák Attila - Origo

Mindenekelőtt azt foglaljuk össze, hogy gyakorlati szempontokra vetítve pontosan mi a különbség az eddigi közalkalmazotti és a mostani vendégstátusz között?

Solymosi Tamás: A közalkalmazotti státusz

mindennapos elfoglaltságokkal és kötelezettségekkel jár,

ami egyszerre jelent terhet és biztonságot is. Ezzel szemben az, ha valaki vendég, sokkal nagyobb szabadságot ad, de így is előre tudhatja az illető művész, hogy pontosan milyen feladatokat bíznak rá, kikkel fog táncolni. Természetesen mindkét státusznak megvannak, hogy így fogalmazzunk, a jó és a még jobb oldalai. Bencével december környékén abban állapodtunk meg, hogy a vendégstátusz lesz esetében a legmegfelelőbb: így ugyanis úgy tudom őt beosztani szerepekre, feladatokra, hogy az ne zavarja az esetleges filmes felkéréseit, médiaszerepléseit, vagy rengeteg egyéb elfoglaltságát, amelyekben, hála Istennek, mostanában bővelkedik.

Solymosi Tamás balettigazgató és Apáti Bence balettművész Fotó: Polyák Attila - Origo

Apáti Bence: Ezzel kapcsolatban azt is fontos hangsúlyozni, hogy

a balettel járó kötelezettségeket nem lehet más műfajokkal összehasonlítani.

Én dolgoztam prózai színházban is, és tapasztaltam a különbséget. Egy balettpremier színpadra állításához minimum két és fél – három hónapnyi megfeszített munka szükséges, legalább napi öt-hat, de esetenként tizenkét órában. A reggeli próbát például kötelező gyakorlat előzi meg. Tegyük fel, hogy én arról elkéredzkedem, mert a TV2 reggeli műsorában, a Mokká-ban vagy a Fem 3 Café-ban szerepelek, más kollégáimnak viszont kötelező gyakorolni. Akkor ők joggal teszik fel a kérdést Tamásnak, hogy én miért esem más elbírálás alá.

S.T.: Rengeteg előadásunk van műsoron egymás mellett, miközben a premierekre is fel kell készülniük az alkotóknak. Ahhoz, hogy mindenkinek meglegyen a komfortérzete, fontos, hogy megfelelő mennyiségű próba előzze meg a bemutatót – és valójában már itt idézőjelbe tenném a „megfelelő" szót, mert ennyi program mellett relatíve kevés próbával kell beérnünk. Ezt a keveset kell úgy beosztanunk, hogy az jól működjön. Valóságos lavinát indít el, ha ebben a helyzetben az egyik művésznek ekkor, a másiknak akkor van külön elfoglaltsága. Ilyenkor mindent újra kell terveznünk, hiszen természetesen mindenkinek biztosítani szeretnénk, hogy ne kelljen fontos lehetőségekről lemondania. De 120 tehetséges ember 120 különböző kérésének egyszerűen lehetetlen eleget tenni, hacsak nem született valaki nagy teljesítményű számítógépnek. Bár törekszünk a lehetetlenre, ilyen körülmények között nehéz az igazságosságot, a balanszot tartani. Ebből a szempontból találtunk nagyszerű közös utat Bencével.

Mikor kezdett el érni a döntés, hogy érdemes ezt az utat választani?

A.B.: Meglehetősen régen, már a Kismenők című tévéműsor forgatásának kezdetén el kellett kezdenem folyamatosan engedményeket kérni, és ez már több mint egy éve történt. Amikor pedig decemberben felmerült a szereplésem gondolata A Nagy Duett-ben és más műsorokban, valamint egy koreai filmet is forgattam, Tamás ismét azonnal elengedett, méghozzá három teljes napra, noha közben A diótörő-re készült az egész együttes. Tamás megértette, hogy nagyon fontos lehetőséget kaptam:

a koreai akciófilmben angol nyelvű, beszédes, verekedős szerepet bíztak rám.

Csakhogy aztán folyamatosan jöttek az ilyen jellegű ajánlatok, és miután én 36 éves elmúltam már,

muszáj szem előtt tartanom a továbblépési lehetőségeket. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy nemet mondjak, ha hívnak.

Élnem kell az esélyekkel, és mivel ezek megszaporodtak, egyeztettem Tamással: őszintén szólva, már nem is emlékszem, melyikünknek jutott eszébe a megoldás.

S.T.: Bencével régóta nagyon jóban vagyunk, és mindent remekül meg tudunk beszélni, a legegyszerűbb dolgoktól a legbonyolultabbakig. Vitatkozni is jókat tudunk, hiszen nem kell feltétlenül mindenről ugyanazt gondolnunk, de mindig megtaláljuk a konszenzust. Bence helyzetét a szaporodó felkérésekkel ahhoz tudtam hasonlítani, amikor jó néhány évvel ezelőtt, még aktív táncos koromban, számomra is eljött az a pillanat, amikor hosszú idő után meg kellett az együttesi létemet szüntetnem, és szabadúszó művészként kezdtem dolgozni. Sok olyan extra meghívást kaptam, amelyekről szívem szerint nehezen mondtam volna le, viszont ugyanolyan nehezen kérhettem volna az igazgatómtól, hogy most jöttem ugyan meg Amerikából, de máris engedjen tovább Japánba, és a státuszomat is hadd őrizzem meg. Annak érdekében, hogy az együttesen belüli egyensúlyt sikerüljön megtartani, amikor már jó értelemben fulladozik az ember a meghívásokban, amelyekben sikeres és örömét leli, akkor érdemes elindulnia más irányba.

Nagyon nehéz ugyanis megülni két lovat egyszerre.

A decemberi beszélgetésünknél Bencével már az Y-kereszteződésnél jártunk, de még akkor is a további szerződéseitől tettük függővé, hogy hogyan tovább. Abban állapodtunk meg, hogy kopogtasson nálam, ha már megszülettek a megállapodások, amelyek neki is biztonságot jelenthetnek, és akkor mérlegeljük újra a teendőket, ha belsőleg is megérett a döntés. Azután minden e szerint a forgatókönyv szerint zajlott.

Solymosi Tamás balettigazgató és Apáti Bence balettművész ezúttal is, mint mindig, megtalálták a kompromisszumos megoldást. Fotó: Polyák Attila - Origo

A belső érésre visszatérve – ez egy nagyon nehéz döntés lehetett...

S.T.: Létezik könnyű döntés? (nevetnek)

Még nemigen találkoztam olyannal, van viszont pusztán nehéz és nagyon nehéz döntés...

A.B.: Bár nyilvánvalóan adekvát a kérdés, én leginkább azt érzem, hogy eddig elképesztő mennyiségű lehetőséget kaptam. Az más kérdés, hogy a munkám ezen része nem mindig kapott akkora nyilvánosságot, ezért erről viszonylag kevesen tudnak. Amíg Leblanc Gergely barátom el nem táncolta most a Spartacus-t, addig én voltam a legfiatalabb Spartacus. Tizenegynéhány éve táncolok Tybaltot a Rómeó és Júliá-ban, Petrucchiót A makrancos Katá-ban. Gyakorlatilag az összes Seregi-főszerepet eltáncoltam, de azokon kívül is rengeteget:

bennem nincs hiányérzet.

Sajnos - vagy nem sajnos - én az a fajta ember vagyok, hogy akkor, ha megmászom a Mont Blanc-t, nem szeretek ott sütkérezni még egy hétig, hanem kell nekem egy másik csúcs is. Azt is nagyon őszintén elmondtam Tamásnak, hogy iszonyatos munkával jár az Operaházban balettművészként, szólistaként folyamatosan topon lenni. Ráadásul én olyan típusú táncos vagyok, mint amilyen Tamás és a bátyja, Zoltán:

szívvel-lélekkel, tiszta erőből, tiszta energiával, mindent beleadva táncolok.

Nem lírai alkat vagyok: sokszor ösztönből, szívből oldottam meg a feladatokat, még az esetleges technikai hiányosságokat is ezzel kompenzáltam. Ha ez az ösztön és ez a szív már nincs 100%-kal a helyén, akkor az nekem, a közönségnek és az igazgatónak sem jó. Márpedig lassan azt éreztem, hogy a rengeteg munkát már nem tudom ezzel a lelkiismeretességgel, ezzel a 100%-os odaadással végezni.

Az a néhány szerep viszont, amelyeket vendégként elvállalok, pontosan belefér az életembe, azok mellett tudok máshol dolgozni. Sőt, éppen az a fajta éhségérzet támad fel bennem, ha kihagyok két-három hónapot, hogy sokkal intenzívebben tudjak jelen lenni, mint hogyha folyamatosan színpadon lennék. Szerintem ezt Tamás is tudja, hiszen nagyjából ugyanilyen stációi voltak az ő karrierjének is, és azt gondolom, hogy ha őszintén magába néz, hasonlóképpen érez minden táncos. Én nagyon szerencsés vagyok e tekintetben, mert sok más egyéb lépett be az életembe, így nem vagyok rákényszerítve arra, hogy azért vállaljak el egy feladatot, mert be kell fizetnem a számlát. Szerintem

az a jó, ha mindenki addig táncol, ameddig 100%-ot tud nyújtani.

De most a szórakoztatóiparnak egy olyan területével van dolga, amely más mechanizmusok alapján működik, mint az a világ, amelyet eddig megszokott. Hogy viseli a mindig 100%-os erőbedobásra törekvő, maximalista balettművész, ha szembesül azzal, hogy ebben a világban a befektetett munka és energia nem mindig egyenesen arányos az eredményekkel, a teljesítmény vagy a tehetség a sikerekkel?

A.B.: Ez most A Nagy Duett-re vonatkozik? (nevet)

S.T.: Én úgy gondolom, hogy ezt a maximalizmust nagyon jól tudja hasznosítani az ember a privát életében is. Ha ugyanezzel az attitűddel fog bele bármi másba, akkor messzebbre jut. Az ilyen hozzáállású ember nem adja fel. Nálunk, a teremben, ha egy ugrás nem megy, akkor azt nem lehet feladni: meg kell próbálni még egyszer. Ha egy hétig nem megy, akkor egy hónapig kell gyakorolni, egészen addig, ameddig nem nevezhető 100%-osnak. Ha az életben az ember valaminek nekifut, legyen az egy üzleti vállalkozás, vagy egy másik professzió, ha az első nehéz kaptatónál feladja, akkor az egy vesztett pozíció. Bence a saját attitűdjét kamatoztatni tudja majd akármiben: az mindig meg fog mutatkozni, legyen szó tévéről, filmről, médiáról, blogírásról. Én látom benne a tüzet, az elhatározottságot, amely példaértékű lehet a fiatalok számára is.

Solymosi Tamás szerint Apáti Bence attitűdje a fiatalok számára példaértékű lehet. Fotó: Polyák Attila - Origo

A.B.: Hozzá szeretném fűzni kiegészítésként, hogy A Nagy Duett talán éppen nem a legjobb példa erre. Nagyjából talán mindenki látja, hogy a kiesésünk a műsorból három adás után a véletlenek szerencsétlen összjátékának volt köszönhető, a zsűritagok közül is van, aki megerősítette ezt. De ez nem egy nagy tragédia. A Real-Bayern meccsen még Kassai Viktor is hibázott. Valóban nem esik jól az, amikor rengeteg munkát rakok bele valamibe, és

talán mindenki látja, hogy a produkciónkban több muníció volt, mint amit az eredmény mutat.

De ez van: ez most így sült el, legközelebb pedig lesz más, amikor valószínűleg az a fajta szorgalom és kitartás, amelyet most ebbe a műsorba feccöltem, jobban ki fog fizetődni. Az pedig kifejezetten jó érzés, hogy a trollhadsereg nem megtámadott a kommentekben, hanem éppen ellenkezőleg: 500-ból 499 ember azt mondta, hogy borzasztóan sajnálják, és nem nekünk kellett volna kiesni. Nyilván ennek az anyagi vonzata most nagyon érzékenyen érint, de lesznek új lehetőségeim, nem fogok éhen halni, és megyünk tovább.

Milyen lehetőségek lennének a legtesthezállóbbak? Mostanra sok műfaj szerepel a palettán a zsűritagságtól a versenyző szerepköréig különböző szórakoztató műsorokban, de szóba került a filmezés is. Mi volna a hosszabb távú vágyálom? Színészet? Esetleg műsorvezetés?

A.B.: Nem is úgy fogalmaznék, hogy sokfajta vonalat indítottam el, sokkal inkább azt mondanám, hogy engedtem be az életembe, és majd meglátjuk, hogy ezek közül melyik működik.

Gigor Attila Kút című filmjéért kiemelkedően jó kritikákat kaptam.

Simon Kornél mondta nekem, hogy azt hitte, én egy profi színész vagyok, és csak azért nem ismert, mert valahol vidéken dolgozom. Annál nagyobb dicséretet egy balettművész nem is kaphat, mint hogy nem szedték szét a kritikák, miközben az ország legjobb színészeivel játszott együtt, a színészkollégák pedig azt mondták: nem tudták, hogy én nem tanultam mindezt négy évig a Színművészeti Egyetemen. Ezek után a film producere, Pusztai Ferenc Árpa Attila Holtomiglan című filmjébe már a főszerepre hívott castingra. Más kérdés, hogy a film készítése sajnos jelen pillanatban megakadt, mert adódtak különböző financiális problémák.

Nyilván jobb lenne, ha már forgathatnám a következő filmet, de már az eddigi jelek is azt bizonyítják, hogy az irány maga helyes, működik. Tamás is azért volt szerintem sokkal megengedőbb velem e tekintetben, mert mindketten tudjuk, hogy nekem nem az az utam, hogy folyamatosan celebműsorokban bohóckodjak. Egyelőre meg kell tanulnom kamera előtt úgy beszélni, hogy esetleg egy napon én állhassak majd képernyőre Tilláéhoz vagy Majkáéhoz hasonló pozícióban, vagy műsort vezethessek akár a FEM3-on. Egyelőre bele kell ebbe rázódnom, gyakorlatot kell szereznem. Ennek megfelelően vannak műsorok, amelyeket nagyon-nagyon, illetve amelyeket kevésbé szeretek, de elvállalom ezeket is, és minden esetben igyekszem a maximumot kihozni a szereplésemből, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, és megpróbáljak építkezni ezekből is.

Gigor Attila Kút című filmjéért kiemelkedő kritikákat kapott a balettművész. Fotó: Polyák Attila - Origo

Korábban elhangzott, hogy a tűz és az elhatározás példaértékű lehet a fiatalok számára. Az, hogy egy balettművész ennyi színét megmutatja nagyobb nyilvánosság előtt, érzékelhetően visszahat a balett iránti érdeklődésre? Segít meghozni a az új generáció kedvét a balettozáshoz – ami a Billy Elliot – A musical műsorra tűzésének is egyik fő célja volt?

S.T.: Én nagyon bizakodó vagyok e téren, de a gyümölcs nem érik meg egyből. El kell telnie egy bizonyos időnek, amikorra már tudjuk mérni az eredményét annak, amit most elkezdünk építeni. Az, hogy egy balettművész ennyi oldalát megmutatja, és ennyi mindenben jól teljesít, biztosra veszem, hogy használ. De azt is hozzá kell tennünk: ez az első eset, hogy az egyik balettművészünk az együttesből egy másik úton kezd járni, és ily módon sztárként tündökölhet a magyar közönség előtt. A tévénézőkben, az érdeklődőkben ez feltétlenül pozitívan csapódik le, ezáltal épít minket.

Bence mint balettművész a mi nagykövetünkként megy előre,

és mivel nagyon alaposan ismeri a szakmánkat, bárhol hitelesen képvisel bennünket, és a megnyilvánulásaival felkelti azoknak az érdeklődését, akik ezt a tevékenységet szeretnék választani a jövőben.

Melyek azok a szerepek, amelyek vendégstátuszban várnak most Apáti Bencére? Mennyire lehet már pontosan előre látni a következő évadot?

S.T.: Olyannyira, hogy fekszik egy kisebbfajta tégla az asztalomon: az Operaház kalendáriuma, amely azt mutatja, hogy mennyi programmal készülünk a jövő évre. Ennek a tervezésén már túl vagyunk, lassan a rákövetkező évadot kezdjük vizionálni. Próbálunk a naptárban úgy helyet találni mindennek, hogy az mindenkinek megfeleljen.

A Hófehérke című produkció maholnap már színpadon van. Ebben számítunk Bencére, aki korábban nagyszerű volt ebben az előadásban: szerintem aki látta, nagyon jól szórakozott azon a remek karakteren, azon a különleges figurán, akit hozott a színpadon. Szeretném, hogy a jövőben is ő személyesítse meg a Banyát. Remélem, hogy két hollywoodi film között belefér az idejébe, és haza tud ugrani egy-egy Hófehérké-t végigtáncolni. (nevetnek)

A szezon második felére is esne egy komoly feladat: A bahcsiszeráji szökőkút-ban az egyik nagy szerep, Girej kán szerepe várna Bencére. Úgy tudom, hogy ezt még soha nem táncolta, csak

egy régi álma volt, ami most valóra fog válni.

Én látom benne azt a fajta színészi vénát - amit rajtam kívül, hála Istennek, még nagyon sok producer lát - és biztos vagyok abban, hogy csodálatosan meg fogja tudni ezt oldani. Idézőjelben csak abban reménykedem, hogy éppen az idő tájt ne legyen annyi hollywoodi filmszerepe, hogy nehéz legyen az egyeztetés – de ha lesz, természetesen annak is nagyon örülök.

Solymosi Tamás balettigazgató a jövőben is számít Apáti Bencére. Fotó: Polyák Attila - Origo

Tudom ugyanis, hogy ha új területen kezd dolgozni az ember, akkor kezdetben minden idegszálával arra kell koncentrálnia, hogy aztán ott is a maximumot tudja magából kihozni. De ismerve Bence habitusát és attitűdjét, ezzel nem lehet gond, mint ahogy afelől is nyugodt vagyok, hogy A bahcsiszeráji szökőkút és benne Bence, mint Girej kán olyasmi, amit mind a ketten nagyon akarunk. Bízom benne, hogy kiváló lesz a végeredmény, és pozitív lesz a visszhangja is.

A.B.: Bennem sincs szemernyi félelem sem. Tudom, hogy Tamás pontosan tisztában van azzal, milyen szerepek valók nekem, mi az, amiben igazán jó lehetek, és örömmel várom ezeket a lehetőségeket. Folyamatosan tudunk majd egyeztetni, hogy Tamás mikor és miben számíthat rám. Az új státuszomnak pedig éppen az a lényege, hogy időközben prioritást élvezhessenek az egyéb feladatok.

Természetesen vártam a bulvárújságokban megjelent cikkeket, amelyekben többször leírták, hogy A Nagy Duett-ből való kiesésem után most nincs se Opera, se tévé, és

én szegény, most két szék közül a pad alá estem. Ilyesmiről szó sincs, ezek csupán blikkfangos butaságok.

Sem a Jóisten, sem az igazgatóm nem engedte el a kezemet, és akár itt, az Operában, akár tévében, filmekben, színházakban is lesz módom dolgozni. Nem úgy fog eltelni ez az elkövetkezendő pár év, hogy tétlenül üldögélek otthon, és sírdogálva várom a telefonokat.

S.T. : Visszatérve A Nagy Duett-re, én egészen más szögből látom a történetet. Nagyon drukkoltam Bencééknek, ott ültem a TV előtt, és azonnal küldtem neki sms-t az eredményhirdetés után, hogy nem is értem a történteket.

A.B.: Igen, az volt az első sms, amit kaptam.

S.T.: Gondoljunk csak arra, hogy a művészettörténetben is voltak olyan festők, akik gyönyörű dolgokat mutattak ugyan a közönségnek, de csak jóval később ismerték fel a nagyságukat. Most is született egy döntés, de ettől függetlenül a bemutatott produkció igenis értékes volt. Bencében becsülöm, hogy mindenütt azt nyilatkozta: gratulál a továbbjutóknak, aztán megy tovább, hiszen rengeteg olyan csúcs van még, amelyet meg kell másznia, és az irány az előre. Ez a hozzáállás megold mindent. Bencében egy atomerőmű működik: nem a csüggedést, nem a nehézkedést, nem a siránkozás hangját hallom tőle, hanem éppen az ellenkezőjét.

A.B.: Hatalmas tömeg biztosított a támogatásáról, nemcsak az én privát oldalamon, hanem minden más fórumon is elárasztottak jókívánságokkal. Jeleztem is félig viccesen, hogy mindez nagyon jólesik, de ha az üzenetküldők közül csak minden második ember inkább szavaz rám a versenyben, akkor nem is esünk ki... De ez most már eső után köpönyeg.

A Nagy Duettből való kiesést nem tekintik tragédiának. Fotó: Polyák Attila - Origo

Legnagyobb meglepetésemre felfigyeltem arra, hogy olyan portálokon, ahol csak név és arckép vállalásával lehet kommentelni, Apáti Bence személy szerint bejelentkezik, és sorra válaszol a vele kapcsolatos kommentekre, legyenek azok bármilyen előjelűek. Mennyire tudatos lépés ez?

A.B.: Tudatosan alakult így. Amikor elkezdtünk Kismenő-zni Hajós Andrással - akivel egyébként nagyon sok mindenben nem értünk egyet, de közben mégis remek jól össze tudtunk haverkodni - ő mondta, hogy amikor bántják a kommentelők, be szokott menni közéjük. Ugyanis, ha normális módon ír nekik, azonnal megváltozik a hangulat. Gondoltam, hogy ezt én is kipróbálom, és működik! Kaptam én már a kommentelőktől mindenféle hozzászólást az egészen durva sértegetéstől az olyan kérdésekig, hogy „Ki ez a szerencsétlen?" Akkor én belépek, és azt írom: „Csókolom! Ez és ez vagyok, táncolok, szívesen adok jegyet az előadásainkra, ha nem tetszik ismerni a munkásságomat...", és így tovább. Erre egy-két kivételtől eltekintve rögtön az a válasz, hogy: „Művész Úr, köszönöm szépen!"

Általában ezt a módszert szoktam tanácsolni másoknak is, mert

az emberi hangnem és a normális kommunikáció megváltoztatja a legelvetemültebb trollok viselkedését is.

Persze nekem sem mindig van gyomrom ahhoz, hogy válaszoljak a hozzászólásokra, mert azért rengeteg önuralom kell ehhez. De nagyon sok a jó tapasztalat ezzel kapcsolatban: van például egy igazán kedves néni, aki annak idején rettenetesen csúnyákat írt az oldalamra a páromról, Leáról, a Drágám, add az életed! című műsorban való szereplésünk után. Akkor megírtam válaszként, hogy Lea egyszerűen csak nagyon szeret engem, ezért szurkol nekem vehemensen, és azóta ez a néni a legnagyobb rajongóm: szánja-bánja, hogy akkor így beszélt Leáról.

Az új feladatok közül eddig főként olyanokról beszélgettünk, amelyek nem kötődnek szorosan a baletthez. De tervez például az utánpótlás-nevelésben szerepet vállalni?

A. B.:Ha időm engedi, akkor én bármivel szívesen segíteném az utánpótlás-nevelést. Nekem ez egyfajta küldetésem. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a sok engedményt és kiváltságot, illetve a lehetőséget, hogy így tudjak eljönni az Operából, azért is kaptam, mert nemcsak Solymosi Tamás balettigazgató hanem Ókovács Szilveszter főigazgató is pontosan látja, hogy az én más irányú szerepvállalásom valahol az intézménynek is fontos. A Billy Elliot – A musical és sok egyéb törekvés is ennek a része.

Az volna a cél, hogy visszaállítsuk azt az állapotot, ami valaha régen volt: hogy az emberek tudják, hogy léteznek balettművészek, balett-táncosok. Bármikor, bármit megteszek, ha elősegíthetem, hogy ne múljanak itt el karrierek úgy, hogy a széles értelemben vett közönség nem is nagyon tudja, milyen táncosaink vannak. Nem szoktunk erről beszélni, de ezt az egész együttes, az egész színház érzi a testében, a zsigereiben. Néhány perc után is lehet látni, hogy engem nagyon szeretnek a kollégáim, de még a saját közeli barátaim is idejönnek hozzám azzal, mennyire rossz, hogy csak azért, mert benne voltam pár műsorban, én vagyok az egyetlen, akit ismernek. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy pontosan tisztában vagyok ezzel. Ezért is emelem ki nagyjából minden interjúban, hogy rajtam kívül más nagyszerű balettművészek is vannak. De sajnos már jócskán előfordult, hogy

lezárultak végigtáncolt pályafutások, visszavonultak Kossuth-díjas művészek úgy, hogy szinte senki nem tudta róluk, kicsodák.

Ezen változtatni nagyon nehéz munka, és nem azért mondom, mert Tamás a főnököm, de amióta én itt dolgozom, úgy látom, nagyjából ők az elsők, akik célirányosan tesznek ezért.

Abszurdum, hogy az ismert fővárosi színházak mindegyikének társulatából fel tud sorolni mindenki legalább négy színészt, az Operából pedig 30 éven át jóformán senki nem tudott megnevezni egyetlen itt dolgozót sem.

S.T.: Mindenképpen fontos az a fajta kommunikáció, amit elkezdett az Operaház, annak érdekében, hogy igenis ismerje meg a művészeket a közönség. Rengeteg beavató jellegű programot szervez a színház ennek szellemében. Jövőre más néven folytatódik, idén még OperaKaland névre hallgat a rendezvényünk, amikor iskolákat hozunk el az Erkel Színházba: kétezer férőhelyet biztosítunk nekik, így rengeteg tanár és gyerek jöhet el, és majdhogynem két héten keresztül reggel és este más-más előadásokkal találkozhatnak balettól az operáig. Nemcsak az új repertoáron dolgozunk, hanem teszünk erőfeszítéseket azért is, hogy többet foglalkozzanak a táncosokkal. A balett egy rétegműfaj, tehát egy nagyon vékony mezsgye áll rendelkezésünkre, de akkor is

el kell kezdenünk szélesebb körben bemutatni.

Lehet, hogy valaki nem a klasszikus balettet fogja ezáltal megszeretni, hanem a modern irány áll majd a szívéhez közelebb, de ha nem kezdjük el a munkát, ezt sosem fogjuk megtudni, sosem lesz eggyel több rajongónk sem.

Solymosi Tamás balettigazgató Fotó: Polyák Attila - Origo

Ezért teljes vállszélességgel amellett vagyok, hogy szerepeljünk minél többet a tévében, készüljön több interjú a művészeinkkel, és legyen az a kötelező protokoll része, hogy az Operaház művészei, akár operaénekesek, akár balett-táncosok, legyenek jelen nagy eseményeken vendégként. Az a kedvező fordulat, hogy Bence például nem egy tévéműsorban szerepel, és balettművészként a Kismenők zsűrijében ülhetett, az egyik első jele annak, hogy szerencsére pozitív irányban változik a helyzet.

Mi lesz akkor a következő lépcsőfok? Látható lesz például Magyarországon a decemberben forgatott koreai film?

A.B.: Szerintem sajnos nem. Nekem kell valahogy megszereznem legalább egy kópiát. Ugyan mostanában rengeteg külföldi stáb jön Magyarországra forgatni, de ez a film is a koreai és kínai piacra készült. Ez elképesztően nagy business: egy rövid sorozat egyetlen részének, amit forgattunk, akkora a költségvetése, hogy csak a mi verekedésjelenetünket fél napig vehettük fel, megszámlálhatatlan kameraállásból, olyan stílusban, mint a Mátrix-ban. Annyi pénzt áldoznak egy széria egyetlen darabjára, mint a teljes Kincsem-re.

Én lennék a legboldogabb, ha ez Magyarországra eljutna, mert akkor többet gondolkoznának bennem a rendezők és producerek.

Hiszen sok az eszkimó és kevés a fóka: a magyar egy rendkívül tehetséges nép, nagyon sok tehetséges színészünk van, meg kell küzdeni minden egyes újabb szerepért. Hála Istennek a Gigor-film nagyon-nagyon jó ajánlólevél volt, és őszintén bízom abban, hogy zöld jelzést fog kapni az említett Árpa Attila-film is. Ha megvalósul a most éppen álló projekt, a forgatókönyv alapján szuper lesz a végeredmény.

A balettigazgató irodájában minden művész otthagyja a kézjegyét - többek között Apáti Bence aláírása is szerepel a falon függő gyűjteményben. Fotó: Polyák Attila - Origo

S.T.: Én pedig biztos vagyok abban, hogy Bence karrierjének alakulása mindig szolgáltat majd valamilyen újdonságot, új apropót egy hasonló beszélgetéshez.