Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Januárban derült ki, hogy májusban végleg bezár az 1871-ben alapított Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circus, amely a Washington Post jellemzése alapján amerikaiak generációi számára szinte egyet jelentet magával a cirkusszal.
Eke Sándor beszámolója szerint
Észak-Amerikában a kanadai Cirque du Soleil mellett a Ringling Bros. számított a legjelentősebb cirkusznak,
de nem igazán voltak egymás vetélytársai, mert míg a világszerte ismert Cirque du Soleil az újcirkusz mozgalom egyik legfontosabb társulata, addig a Ringling Bros. a hagyományosnak nevezhető cirkuszművészetet képviselte. Ez az, amire mindenki emlékezhet a gyerekkorából: bohócokkal, akrobatákkal, állatszámokkal és porondmesterrel. Viszont a Ringling Bros. - amely a föld legnagyobb show-jaként hirdette magát -, méreteiben össze sem hasonlítható a magyar utazó társulatokkal. Bezárásakor két, egyenként körülbelül négyszáz főből álló társulatot foglalkoztatott, nemcsak a munkát, hanem az otthont is jelentve nekik.
A jelenlegi tulajdonos, az élő show-kra specializálódott Feld Entertainment a megváltozott nézői szokásokkal és a működés költségeinek növekedésével indokolta, hogy három évszázadon átnyúló működés után megszűnik a Ringling Bros.
Sándor azt mondta, hogy épp a harmadik előadásukon voltak túl a floridai Tampában, amikor a Feld család bejelentette a társulatnak a döntést. Ez este 10 órakor volt, épp csak lemosták magukról a sminket, amikor mindenkit összehívtak, hogy elmondják, májusban bezár a cirkusz.
Mi, akik szívünket-lelkünket adtuk a cirkuszért, megdöbbenve ültünk, üveges szemmel”
– meséli Sándor. A következő napok voltak számára a legnehezebbek, amikor a nézők is azt tudakolták tőlük az előadás előtt, hogy hogy érzik magukat, és mihez kezdenek ezután.
Előadóművészként és pláne bohócként viszont nem tehette meg, hogy ez kívülről is látszódjon. „Az a dolgom, hogy jól legyek” – mondta. Az utolsó három hét megint kritikus volt a számára, mert akkor kezdett el összepakolni. A cirkusz két külön társulatából az övék tartotta meg hamarabb az utolsó előadását, amiről az AP hírügynökség fotóriportot is készített, amelynek Sándor központi figurája lett.
Azt mondja, hiába bohóc, és hiába nem akart sírni, az utolsó előadáson már ő is bőgött: „közben is, előtte is, utána is”. Akkor azonban ez már nem számított, mert aki ott volt az előadáson, tudta, hogy miről van szó. „Vadidegen emberek jöttek oda, átöleltek, és megköszönték” - meséli Sándor, akit még mindig kiráz a hideg, ha visszagondol erre.
„Mindenből megvolt az utolsó: az utolsó szaltó, amit ugrottál, az utolsó alkalom, hogy bevitted a tigrisidomárt, és az utolsó finálé”. A búcsú annál is nehezebb volt számára, mert élt-halt a cirkuszért:
Van egy felvétel rólam, ahol 16 éves, nyurga gyerekként közlöm a riporterrel, hogy én a Ringling cirkusznál szeretnék dolgozni, nekem ez minden álmom.”
Eke Sándor szó szerint beleszületett a cirkuszba, mégsem volt magától értetődő, hogy erre a pályára lép. Szülei egy svéd társulatnál dolgoztak: édesanyja bemondónő volt, édesapja pedig sátormester, aki a cirkuszi sátor felállításáért és biztonságáért felelt. Sándor Magyarországon született, de másfél éves korában visszaköltöztek Svédországba, és egészen addig, amíg iskoláskorú nem lett, egy lakókocsiban élve követték a társulatot.
A hazaköltözésük után egy időre elszakadt a cirkusztól: cukrász akart lenni, emellett pedig a Hajózási Szakközép érdekelte, már maga sem tudja, hogy miért. A fordulatot az jelentette, amikor egy bulgáriai nyaralás során, édesapja révén találkozott egy fiatal artistacsoporttal, akik elkezdték tanítgatni.
Tizenkét évesen kijelentettem, hogy nem akarok cirkuszban dolgozni, tizenhárom évesen viszont jelentkeztem az artistaiskolába"
– mondja a hirtelen irányváltásról. Először dobóakrobatikára szakosodott - ez az, amikor dobálják és elkapják egymást az artisták -, de gumiasztalozott és ugródeszkázott is, és ez utóbbi keltette fel a Ringling utazó ügynökének a figyelmét. A cirkusz megvette a budapesti aristaképzős fiatalok ugródeszkás számát, így került Sándor kilenc társával a Ringling társulatához.
Négy évig dolgozott az ugródeszkás csoporttal. Társai a szerződésük lejárta után visszatértek Magyarországra, Sándor azonban maradni szeretett volna, és egy magyar hintacsoportban kapott helyet. A szezon végén viszont az ügynök azt ajánlotta neki, hogy
mivel vicces, legyen inkább bohóc.
„Én meg mondtam neki, hogy hát ne haragudj, az biztos nem" – meséli Sándor, aki imádta az akrobatikus számokat.
Végül sikerült kompromisszumot kötniük, és Sándor akrobatikus bohóc lett. Meg is szerette a bohóclétet, és igyekezett minél több dologgal bővíteni a repertoárját. Megtanult tűzzel zsonglőrködni, tüzet fújni, üvegszilánkokon járni, és ez az önszorgalom jót tett a hírének a cirkuszban. Öt év után lett a bohócok főnöke, és az utóbbi tíz évben ebben a minőségben dolgozott a Ringlingnél, ami azt jelenti, hogy ő írta az új számaikat, elment a bohócválogatókra, és ő osztotta be, hogy melyik bohóc milyen szerepléseket vállaljon el az előadásokon kívül.
Amikor arról kérdezzük, hogy mit gondolt a megváltozott nézői szokásokról, ami a Feld Entertainment szerint szükségszerűvé tette a bezárást, Eke Sándor azt mondta, hogy valóban csökkentek a nézőszámok, de még így is rengeteg visszatérő látogatójuk volt. Az amerikaiak szerinte „imádták a cirkuszt”, és
átlagban hatezer ember vett részt egyetlen show-n.
De a bejelentés napján, Tampában egy nap alatt 33 ezer előtt léptek fel.
„Amikor 11 ezer ember nézi, hogy mit csinálsz, az megható dolog, és tudod, hogy a húszévi artistamunka megérte” – mondja Sándor, aki megerősítette, hogy a legnagyobb problémát az jelentette, amikor az állatvédők nyomására az elenfántszámokat kivették a show-ból. Ekkor egyből megcsappant a nézőszám, és hiába próbálták meg más számokkal pótolni a közönség kedvenceit. Felvettek például egy csomó jégakrobatát, és még a bohócoknak is meg kellett tanulniuk korcsolyázni - Sándor például Budapesten, a városligeti tavon gyakorolt.
A Ringling a hagyományos számok megtartása mellett egyébként is folyamatosan modernizálta a show-t, például kínai harcművészekkel és extrém motorosokkal. Egyszer pedig félmillió dollárból építettek egy hatalmas, tűzokádó robotsárkányt, ami szintén nem nevezhető tradicionális cirkuszi elemnek, de nagyon népszerű volt a gyerekek körében – viszont a hazai cirkuszos léptékkel felfoghatatlanul drága is.
Sándor szerint egyébként a mai gyerekek is élvezik még a hagyományos cirkuszi számokat, de
egyre nehezebb olyan show-t csinálni, ami végig leköti a legkisebbeket,
akik ráadásul nem tudják felfogni az élő műsor értékét. Úgy fogalmazott, hogy az egyre látványosabb filmek elvették a műsoraik izgalmát, mert ott még látványosabb mutatványokkal lehet találkozni: „Igazából már nem tudsz olyat csinálni a cirkuszban, amit ne csináltak volna meg a filmekben.”
Viszont voltak nagyon elkötelezett rajongók is. Sándor is rengeteg autogramot kiosztott, és olyan nézőkkel is találkozott, akik Japánból utaztak Amerikába, hogy még utoljára megnézhessék a Ringling Bros. műsorát. „Amikor bejelentették, hogy bezárunk, mindenki úgy jött, mint az őrült” – mondta.
A társulat tagjainak szerződésében egyébként az állt, hogy bármikor bezárhatja a tulajdonos a cirkuszt, és utána még kétheti fizetést kapnak az ott dolgozók. Sándor azt mondja, éppen ezért nem is panaszkodhatnak azért, hogy csak néhány hónapja értesültek a bezárásról, hiszen tudták, hogy ez a pont benne van a szerződésükben. „Mindenki tudta, csak azt nem gondolta senki, hogy ez meg is fog történni” – mondta.
Amikor az állatvédők vádjait hoztuk szóba, Sándor keresetlen szavakkal illette az aktivistákat, akik a Ringling Bros. megszűnését is üdvözölték. Alaptalannak tartja a cirkuszt ért kritikákat, mert régen tényleg nem megfelelő körülmények között tartották és idomították az állatokat a cirkuszban, az utóbbi időben viszont szerinte ez már nem volt igaz. Az elefántok 24 órás megfigyelés alatt álltak, elsőosztályú takarmányt kaptak, saját állatorvos utazott velük, és az állatvédelmi hatóság is rendszeresen ellenőrizte, hogy betartják-e a szabályokat.
Korábban neki is volt egy elefántos száma, és azt mondja, húsz év alatt semmi olyannal nem találkozott a Ringlingnél, amit felháborítónak talált volna. Szerinte az emberek hallottak valami rosszat róluk a hírekben, de a valóságot nem ismerték, és a cirkusz ellen fordultak.
A Ringling a többéves harc alatt egyébként több pert is nyert a PETA (People for the Ethical Treatment of Animals) nevű szervezet ellen, amiért megtévesztő információkat közöltek arról, hogyan bánnak az elefántokkal a cirkuszban. Sándor egy olyan esetet is említett, amikor egy aktivista egy szerencsétlen afrikai elefánt képét nyomta az arcába azzal, hogy ezt teszik az állatokkal, holott ők kizárólag ázsiai elefántokat szerepeltettek a műsorban.
Hiába nyertek azonban a bíróságon, az embereket nem sikerült meggyőzni, mert Amerikában, ahol kiemelt téma az állatvédelem,
egyre többen idegenkedtek az állatos számoktól.
Sándor szerint az aktivisták tiltakozásainál többet nyomott a latban, hogy jelentős véleményformáló erővel bíró sztárok is a Ringling ellen fordultak.
Tavaly pedig Los Angelesben egy olyan rendeletet hozott a város tanács, amely 2018-tól megtiltotta, hogy vadállatokat szerepeltessenek a cirkuszokban vagy más szórakoztató műsorokban. Sándor szerint várható volt, hogy máshol is hasonló intézkedéseket vezetnek be, ezért a Feld Entertainment végül nem várta meg a kiszabott időt, hanem 2016 májusában az elefántok elbúcsúztak a közönségtől mindkét társulatnál.
Ez pedig hatalmas veszteség volt a társulatnak, mert - ahogy Sándor fogalmazott - hagyományosan az elefántok és a bohócok voltak a cirkusz tartóoszlopai.
Sándor szerint a bohócok különösen ki voltak borulva, amikor januárban kiderült, hogy bezár a cirkusz, mert ők dolgoztak a legtöbbet. Míg az idomárok, artisták csak egy-egy szám erejéig voltak a porondon, illetve a műsor végén vonultak fel, addig ők többször is a közönség elé léptek a show folyamán.
Ehhez jön még hozzá, hogy minden előadás előtt volt egy negyvenperces blokk, amikor a közönség személyesen is találkozhatott a művészekkel a manézson. Ekkor szintén a bohócoknak kellett odatenniük magukat, mert míg a társulat tagjai csak pár percig jelentek meg ebben a felvezető műsorban, a bohócoknak végig ott kellett lenniük, hogy hangulatba hozzák a közönséget, és beszélgessenek, fényképezkedjenek velük. Sándor beszámolója szerint mindennel együtt úgy
három órát tett ki az előadás, és ebből a bohócok körülbelül két és fél órát szem előtt voltak.
És ha éppen nem is, akkor sem moshatták le a sminket, mert bármi baj történt az előadás közben, őket küldték be a közönség szórakoztatására, amíg el nem hárították a hibát.
„Volt egyszer, hogy gólyalábon voltam öt percig, ami igazából nem sok, de éppen nem bírták fölszerelni egy kínai mutatványhoz a rudakat, és én meg egyedül voltam benn, mert a barátomnak eltört a gólyalába.
És akkor mondták, hogy Sanyi, még húzzad...
Ugrálós gólyalábbal, tehát nem is az volt, hogy csak megállok egy kicsit, mert az ugrálós gólyalábbal nem lehet megállni. Három perc után már olyan fáradt voltam, hogy elestem és fölálltam csak azért, hogy egy kicsit le tudjak feküdni” – mondta egy ilyen esetről.
Mivel a Ringling Bros. a marketingre is nagyon ügyelt, a társulat tagjainak benne volt a szerződésében, hogy az előadáson kívül tévészerepléseken, iskolai látogatásokon, városi felvonulásokon, illetve más promóciós programokon is részt kell venniük.
Ezenfelül a bohócoknak még egy speciális feladatuk is volt:
ők ügyeltek arra, hogy jó legyen a hangulat a társulatban.
Ez persze nem szerepelt a munkaköri leírásukban, de a bohócok szervezték a különböző bulikat és ünnepségeket, és ők rázták fel a társulatot spontán, közösségi programokkal, ha már nagyon belefásultak az utazásba és abba, hogy két évig ugyanazt a műsort adják elő városról városra.
Sándor társulatában egyébként 12 bohóc volt, akik önálló kis közösséget alkottak a társulaton belül, ahol 31 különböző országból foglalkoztattak embereket.
A Ringling Bros. cirkusznak két társulata volt, a piros és a kék. Mindkettő Floridából indult, de más-más show-val turnéztak. Egy műsor két évig volt repertoáron, és ez alatt az idő alatt mindkét társulat bejárta az országot, csak az egyik észak, a másik dél felé indulva.
Az aktuális műsort Floridában tanulták be 6-8 hét alatt, november közepétől. Az első év végén, decemberben három hét pihenő járt a társulatnak, mielőtt januárban elkezdődött volna a következő szezon. Év közben pedig nem volt leállás:
átlagosan 400-420 előadása volt mindkét társulatnak.
Sándor úgy írta le a cirkusz hetét, hogy általában hétfőn utaztak – ezért számukra igazából ez volt a pihenés ideje. „Ez érdekes, mert mindenki a hétfőt utálja a legjobban, de számunkra az volt a vasárnap” – mondja Sándor.
A Ringling Bros. azért is különleges társulat volt, mert a világon egyedüliként vonattal utazott egyik városból a másikba.
A cirkusznak erre a célra saját, 1,5 kilométer hosszú vonata volt, negyven lakóvagonnal,
étkezőkocsival, tehervagonokkal és az állatok szállítására alkalmas kocsikkal.
A vonat átlagosan 500 km-t tett meg két helyszín között, de olyan is volt, hogy 1800 km-re volt a következő fellépés. Adott esetben tehát több nap is ráment az utazásra, viszont egy normális héten a kedd már azzal telt, hogy az aktuális helyszínen buszokkal és teherautókkal elszállították és bepakolták a díszletet, a fényeket, a hangosítást és a kellékeket a produkció számára kibérelt arénába.
Szerdán már az előadásra készülnek, és aznap este meg is tartották az adott városban a nyitóelőadást. Csütörtökön és pénteken egy vagy két előadásuk volt, szombaton három, vasárnap pedig ismét kettő, majd jött a kipakolás, ami „csak” nyolc óra volt, a bepakolás 14 órájához képest.
Sándor azt mondta, hogy nem mindenki lakott a vonaton, de még így is körülbelül háromszáz ember élt rajta, ebből következően egy emberre nagyon kevés hely jutott. Sándor sem mindig így utazott, de eleinte például akkora szobája volt, hogy a berendezés mellett szinte megfordulni sem tudott benne, az egyszemélyes szoba ugyanis 2 méter x 1,5 méter volt.
Mivel a társulat tagjai és családjaik egész évben úton voltak,
a cirkusz saját óvodát és iskolát is üzemeltetett
7-18 éves korig. A tanárok a cirkusszal utaztak, de rendszeresen jártak a társulathoz papok és apácák is. Sándor kisfiát is cirkuszban, pontosabban a porondon keresztelték meg, és mindenki részt vett a szertartáson.
Nehéz elképzelni, hogyan élhet együtt ennyi ember összezárva, de Sándor elbeszéléséből úgy tűnt, hogy kifejezetten élvezte a nomád életet. Hatalmas családként festette le a cirkuszt, de azért hozzátette, hogy mint minden családban vagy munkahelyen, a Ringling Bros.-nél sem volt jóban mindenki a másikkal, azzal a különbséggel, hogy itt még elvonulni sem nagyon lehetett. Sándor például, miután szakított az első feleségével, még hetekig kénytelen volt egy szobában élni vele, mert egyszerűen nem volt elég helyük ahhoz, hogy szétköltözzenek.
A második feleségét is a cirkuszban ismerte meg, akitől a kisfia született.
A fellépések miatt viszont majdnem nem ért oda a születésére, mert a szülés a tervezettnél korábban indult meg Las Vegasban, miközben ő még valahol az arizonai sivatagban volt a társulattal.
Egyszer pedig olyan baleset történt a cirkuszban, ami örök nyomot hagyott benne. Nyolc fiatal, a hajuknál fogva fellógatott artistalány zuhant a mélybe 2014-ben, egy Rhode Island-i fellépésen, amikor eltört az őket a levegőben tartó szerkezet. Hirtelenjében Sándort küldték be a porondra a baleset után, és azt mondja, borzasztó volt látni a nyolc lányt, akik egymásra zuhanva összevissza törték magukat, és megmozdulni sem tudtak. Köztük volt Sándor feleségének unokatestvére is. Végül csodával határos módon senki sem halt meg a balesetben, pedig több artistát is súlyos állapotban vittek kórházba. A cirkuszba viszont már csak egyikük tudott visszatérni.
Mindenféle nehézség és rossz élmény ellenére Sándor kitartott a Ringling mellett. „Én tudtam, hogy cirkuszozni akarok” – mondja, hozzátéve, hogy neki is voltak olyan napjai, amikor nem örült annak, hogy megint föl kell raknia a sminket, és indulnia kell az előadásra.
Az emberek azért jönnek oda, hogy kikapcsolódjanak, ők nem akarják azt látni, hogy neked éppen rossz estéd van,
mert a fiadnak negyvenfokos láza volt, és igazából alig bírsz menni. Azért mégiscsak odaadod a szívedet a közönségnek, és fellépsz” – meséli Sándor, aki szinte végig jelen időben beszélt a Ringlingről, mintha még mindig nem tudatosította volna teljesen, hogy feloszlatták a társulatot. Pedig ő maga döntött úgy, hogy húsz év után nem keres újabb cirkuszi munkát.
Sándor felesége egy ideje már eljött a cirkusztól, és Las Vegasban telepedett le. Mivel három munkahelye is van, a kisfiuk Sándorral élt a Ringlingnél, de most ők is Las Vegasba költöznek majd. Sándor viszont még nem tudja, hogy mivel fog foglalkozni ott. Korábban elvégzett egy mixertanfolyamot, és leginkább ehhez lenne kedve, hiszen ott is lehet kicsit zsonglőrködni.
Úgy érzi, hogy akrobatikus bohócként 41 évesen már kiöregedett a szakmából,
lufikutyát pedig nem tud, és nem is szeretne hajtogatni. De nem zárkózik el attól, hogy ha valami különlegesen jó lehetőséget kap, visszatérjen a porondra.
Most viszont úgy látja, hogy
arra, amit ő tud, már nincs igazán szükség.
Így hároméves fia már nem a cirkuszban fog felnőni, pedig imádta, hogy állatok és bohócok vették körül. „Ha nem lett volna boldog, azt megéreztük volna" – mondta Sándor arról, hogy egyesek talán furcsának találják, hogy ilyen körülmények között nevelt egy kisgyereket.
„Ha cirkuszos lesz, ha nem, meg szeretném tanítani egy-két dologra, hogy ne legyen kétballábas – már egyébként most sem az” – válaszolta arra a kérdésre, hogy mit szólna, ha a fia is ezt a szakmát választaná magának.
Sándor úgy gondolja, hogy hiába nagyon kicsi még, emlékezni fog a cirkuszos időkre, ahogy neki is vannak emlékkepei arról, amikor a szüleivel utazott. Egy dologra például tisztán emlékszik: amikor egyszer olyan súlyos beteg lett, hogy szinte föladták a reményt az orvosok, az elefántidomár azzal próbált bele életet verni, hogy ha jobban lesz, kap egy saját elefántot. Másnap reggel arra ébredt fel, hogy tényleg ott áll a lakókocsijuknál egy elefánt, amelyik az ormányával benyúlt hozzá az ablakon. „Tisztán emlékszem, hogy rohangálok benn a sátorban, és odamegyek a kedvenc – saját – elefántomhoz” – meséli az egyik legkorábbi cirkuszos élményét.
Biztos benne, hogy hiányozni fog neki a cirkusz, hiszen tulajdonképpen már hiányzik.
„Az a jó, hogy Las Vegasban sok cirkusz van” – mondta arról, hogy legalább nézőként nem kell elszakadnia ettől a világtól.
A Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circus popkulturális jelentőségét mutatja, hogy Amerikában még filmet is forgattak a társulatról. A földkerekség legnagyobb show-ja című, 1952-es romantikus drámát Cecil B. DeMille rendezte, a cirkusz menedzserét pedig Charlton Heston játszotta, és közreműködött benne maga a társulat is. Akkoriban még 1400 ember dolgozott a cirkuszban, amelynek több száz állata is volt. A földkerekség legnagyobb show-ja megkapta a legjobb filmnek és a legjobb történetnek járó Oscar-díjat.
Idén karácsonykor pedig szintén bemutatnak egy filmet a cirkuszról: a The Greatest Showman, a cirkusz egyik alapítójáról, P. T. Barnumról szól, akit Hugh Jackman alakít, de rajta kívül Zac Efron és Michelle Williams is játszik benne.
