The Hot Sardines: klasszikusok új köntösben, öröm és élvezet

A The Hot Sardines ad a megjelenésre is

A New York-i jazz új generációjának egyik legizgalmasabb formációja július 7-én, pénteken ad koncertet a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A zenekar tagjai abban hisznek, hogy a klasszikus jazz feltölti a szívet és a lelket. A jól ismert, régi dallamokat mai hangzással gazdagítják, és új energiával töltik meg, ezzel is bizonyítva, hogy az örömzene összehozhatja az embereket. A The Hot Sardines alapítói, Evan Palazzo zenekarvezető és Elizabeth Bougerol énekesnő arról is beszélt az Origónak, miért addiktív  a lemezkészítés, és mitől olyan egy-egy dal, mint egy időkapszula.

A The Hot Sardines Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál

Hogyan készült legutóbbi albumuk, a French Fries & Champagne?

Elizabeth Bougerol: A saját számok általában úgy születnek, hogy Evannel dalkezdeményeket, melódiákat, szövegtöredékeket küldözgetünk egymásnak. Rengeteget turnézunk, és ha van új szám, a koncerteken mindig kipróbáljuk. Ez nagyon jó módszer arra, hogy kiderüljön, hogyan működik, hogyan szól, és hogy elmélyüljünk az új zenében, próbálgassuk, formálgassuk.

Miközben játszunk, a dalok rengeteget változnak, egyre finomodnak, egyre tökéletesednek. Mi is begyakoroljuk a számokat, nekünk is „beülnek", és attól kezdve valóban a magunkénak érezhetjük őket. Ez igaz a saját számokra és a feldolgozásokra is, amelyeket a repertoárunkra veszünk. Ezek után lép be a folyamatba a producer, aki segít végső formát adni ezeknek a szabadon hullámzó ötleteknek, és egy lemezzé összeállítani azokat. A legutóbbi két albumon szerencsénk volt, mert Eli Wolffal dolgozhattunk együtt, aki rendszeresen közreműködik Robert Glasper vagy Elvis Costello & The Roots lemezein is. Ilyenkor hetekre bezárkózunk a stúdióba, és a felvétel alatt irgalmatlan mennyiségű kávét iszunk, thai kaját eszünk, és

rengeteget vitatkozunk, rettentő hevesen, hajnal kettőig

- például arról, mennyi harsona és mennyi dob legyen egy dalban. Az utolsó stúdióban töltött nap után hazamegy az ember, felkel, és visszamenőleg hihetetlennek, álomszerűnek tűnik az egész. Majd kijön a lemez, ami egészen más lesz, mint amilyennek képzeltük. Abszolút addiktív az egész!

Térjünk egy kicsit vissza a saját számaikhoz. Ez mennyire egyéni vagy közös munka?

E.B.: Nincs bevált módszer, mindig egy kicsit más. Van, hogy egy szinte teljesen kész dalt küldünk át a másiknak, mint a Wake Up in Paris esetében. Megírtam a zenét és a szöveget, átküldtem Evannek, és együtt hangszereltük meg. De olyan is van, hogy Evan átküld egy zenét, amire én szöveget írok, ilyen volt a Let's Go. Aztán arra is volt már példa, hogy egyikünk dallamkezdeményt mutat a másiknak, és együtt fejezzük be.

A The Hot Sardines ad a megjelenésre is Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál

A feldolgozásokhoz hogyan választják ki a nagy jazzklasszikusokat? Mennyit kutatnak, hogy valami egészen egyedi, kevéssé játszott dalt találjanak? Vagy egyszerűen csak a kedvenceiket veszik elő?

E.B.: Száz százalékban az ösztöneinkre hallgatunk.

Ha valamelyikünk nagyon beleszeret egy dalba, akkor elkezdünk ötletelni, hogyan lehetne a saját világunkra formálni,

ami viszont igényli a kutatást, utána kell nézni a korszaknak, a zeneszerzőnek, a dal történetének. Egy dal, ami ötven-száz év alatt sem vesztett a népszerűségéből, olyan, mint egy csodálatos időkapszula.

Missziójuknak tekintik, hogy a régi hangok újonnan csengjenek, azaz a nagy klasszikusokat új köntösbe öltöztessék. Miért fontos ez? Hogyan lehet elkerülni, hogy ne recsegő relikviák legyenek?

Evan Palazzo: Az a célunk, hogy a ma közönségének játsszuk a dalokat, az ő érzékenységükre, fülükre hangolva. A zene nem múzeum. A zene az életet, a szerelmet és a ritmust ünnepli. A klasszikusokat, a húszas évek legforróbb jazzmuzsikáját a negyvenes évek szvingjével és az ötvenes évek korai R'nB-jével és countryzenéjével hozzuk össze. A mi ízlésünk szerint játsszuk ezeket a klasszikusokat,

az öröm és az élvezet pedig 2017-ben is releváns üzenet.

Nem csupán az számít, mit és hogyan játszanak, de a megjelenés is fontos a műfajban. Hogyan választják ki a fellépőruhákat?

E. B.: Evannel együtt azt gondoljuk, hogy nem mindegy, hogyan lépünk színpadra, hogy nézünk ki, mert ezzel is megtiszteljük a zenét. Amikor ez a muzsika a népszerűsége csúcsán volt, a klubokba, koncertekre járók megadták az esti szórakozásnak a módját azzal is, amit fölvettek. Egyébként valahogy maguk a helyszínek is úgy néztek ki, hogy a közönséget az igényes öltözékre késztette. Klassz zene, szép környezet, remek zene – minden érzékre hatott az élmény. Ez 2017-ben sincs másképp. Nekem nagyon tetszenek a férfias ruhadarabok, az öltöny, a szmoking, amit nem biztos, hogy egy jazzénekesnőhöz kapcsolnának, számomra viszont játékteret adnak.

Lehet, hogy százéves dalokat hall tőlünk a közönség, de nem a száz évvel ezelőtti nemi szerep szerinti leosztásban.

Az Egyesült Államokban és Európában is sokat turnéznak. Másféle a közönség az óceán két oldalán?

E. B.: Abszolút, és ez csodálatos! Az amerikaiak nem fogják magukat vissza, miközben játszunk, tombolnak, bekiabálnak, visítoznak. A franciák nagyon figyelnek a zenére, de ahogy vége van egy számnak, azonnal reagálnak, és egészen elsöprő ez a reakció, dobognak a lábak a ráadásért. A japánok a koncert után odajönnek hozzánk, nagyon lelkesek, gyakran ajándékot is hoznak, hogy kifejezzék szeretetüket, elismerésüket. Nagyon vicces a saját bőrünkön megtapasztalni a kulturális különbségeket.

Mit várhat a magyar közönség önöktől?

E. B.: Még sosem játszottunk Magyarországon! Nagyon izgatottak vagyunk, vajon hogyan illik ez a fajta zene az itteni popkultúrába. 20. századi zenét játszunk 21. századi közönségnek – sokféle muzsikát hallunk, ami a múltban gyökerezik, ami múltbeli élményeket éleszt fel, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a sok jó zenét, ami azóta készült Prince-től James Brownon át Bruno Marsig. Különben pedig a jó jazz mindig a popzene részének számított, és alapvetően a közönségről szólt, arról, hogy tudnak-e kapcsolódni a dalhoz és egymáshoz, hogy át tudják-e érezni, milyen egy nagyobb közösség részévé válni. Ez pedig jót tesz a léleknek.

Készítette: Papp Tímea