Ókovács Szilveszter az operaházi sztrájkról

Vágólapra másolva!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/37. levélária

- -

Vágólapra másolva!

sztrájk Ókovács Szilveszter Ókovács szerint az Opera

Sztrájk az Operában II.

Kedves Néném!

Jól lepirít engem, hogy bezzeg más színházban nincs sztrájk... Most mit feleljek erre? A prózai színházigazgató kollégák gondjait nem becsülném le, van nekik sok bajuk, de az Opera tízszeres létszámát összehangolni teljesen más feladat. Százötven-kétszáz fő egy átlagos, akár több tagozatos színház „mérete", mi összességében kétezren vagyunk. Szoktam mondogatni, hogy némelyik pesti művészszínház gárdájának létszámánál a gyermekkarunk önmagában nagyobb... Mindegy, ez a műfajainkból következik, az meg a létszám nagy dimenziójából, hogy mindig erősebben szervezettek itt az érdekképviseletek.

A történelmi időkben is elő-előfordult, hogy zongorával ment le az előadás, és az új évezred elején is földre ültek a táncosok. Az elmúlt hat évben volt egy fehérpólós zenekari ijesztés (néhány hete voltam hivatalban, Juan Diego Florez koncertjén csinálták volna, tudván, hogy jön rá a tévé és a miniszterelnök is), végül abból semmi se lett. Christoph von Dohnányi ostoba, nácizós lemondása miatti műsorváltozás késztette arra az énekkart ugyanúgy 2011 őszén, hogy kilátásba helyezze a keménykedést (pedig mennyivel jobban jártak a betanulandó Brahms-rekviem helyett az oda-vissza tudott Verdivel!). Amit lehetett érezni, az a 2013-as Falstaff-premier: félórával később kezdtük egy énekkari csörte miatt, de nem aggódtam, mert ez a mű csak a harmadik felvonásban igényel kórust. Legutóbbi munkamegtagadásunk egyéves, szintén az énekkar – jellemzően egy szervezethez és egy vezetőhöz – köthető művészei hagyták ott előbb a margitszigeti Traviatát, csökönyösen csak azt nézve, hogy az előadás negyedórával később ér véget, azt viszont nem, hogy a nyári látási körülmények miatt egy órával később is kezdődik, tehát semmilyen kár nem éri az idejüket. Azt is megoldottuk, kicsit rövidebb szünettel és több statisztával az énekkar pont el tudta dalolni a magáét, és utána már nem tűnt fel a hiányuk. (A főpróba széttrollkodását persze, nehéz elfelejteni.)

Így zajlik mifelénk az élet, de nem is operaház, ahol a sok és sokféle összezárt művész-individuum ne óhajtana időről időre határt szabni a dolgok folyásának. Nem feltétlen baj ez, nálunk három nagyobb szakszervezet él egymás mellett – néha könyökölve –, és a törvény Közalkalmazotti Tanácsot is létrehoz. A baj ott van, ha az arány csúszik el, a miért, a mikor és a miként. Baj, ha ugyan figyelembe van véve az intézmény alapfeladata, de a „maximálisan minimumra" törekvés hajtja a szakszervezetet, az pedig még nagyobb gond, ha magasról tesz is a küldetésre, az adott (külsős) vezetőnek köze sincs hozzá, és egyszerűen az élet megúszása válik így lényeggé.

Néném, szerintem az életet nemhogy nem lehet, nem is szabad megúszni. És se törvény, se szakszervezeti korifeus nem szab egzakt pontokat a kollégák terhelésében. Tudja mit, írok néhány, a művészektől vagy munkatársaktól személyesen hallott mondatot az utóbbi évekből:

„Ha ennyit kell játszani, belehalunk. Ha viszont kevesebbet játszunk, abba is, a spielpénz miatt."

„Mondd, miért van nekem megszabva, hogy csak ennyit muzsikáljak? Én szívesen játszom többet is!"

„Nem bírjuk már, éjjel-nappal benn vagyunk. Hogy miért nem veszünk fel embereket az üres állásokra? Mert senki nem felel meg. És akárkinek oda nem adjuk a technikát. Inkább bejövünk."

„Az ember egészsége tönkre megy ennyi muzsikálásban! Viszont elmennék turnézni egy kamarazenekarral, elengedne az Opera?"

„Nehogy már az Opera szabja meg, melyik próbán vagy előadáson játsszak! Akkor hogy érek oda tanítani?"

„Nyáron nem jövünk be, üzemszünet van, mindenki hulla fáradt. Csak napi plusz húszezerért."

„Persze, nekem egész évben alig adtak előadást. Most meg kellenék? Nem. Kiíratom magam."

„Nem oszthatsz be többre, mert nekem napi 2 óra otthoni felkészülés jár a munkaidőből a törvény szerint, mondjam a passzust? Hogy itt benn gyakoroljak? Ugyan. Ha gyúrnak vagy alszom, az is otthoni felkészülés."

Oké, mindenkinek lehet rossz napja, beszélhet szamárságot. Az viszont tény, hogy az elmúlt 4 évben 500 új állást létesítettünk: a magyar állam intézményei közül nálunk volt a legnagyobb a munkahelyteremtés akkor is, ha erről nem szólnak újságcikkek. Ha igazolva láttuk, hogy egyszerűen nincs elég erő ellátni valamit, készek voltunk az állásbővítésre, és ez így van most is.

És még valami, a presztízsről. Néném is biztos érti azt, hogy ha valaki egy szervezetért felel, akkor annak aktivitást kell mutatnia. Én is megértem, hogy az alapszervezetet időnként össze kell hívni, ott valamit mondani kell, témákat összeírni, azokban, na jó, némelyikben legalább haladást elérni. Mert különben minek fizetik a tagdíjat? Pláne, ha az ember ebből él, mármint az érdekképviseletből, sok éve ez a foglalkozása. Akkor nagyon nehéz helyzet az, ha alapból nehéz bármibe belekötni, de mégis kell valami feltűnőt csinálni, hisz megrendül a helyzete, utóbb meg leváltják, mehet vissza dolgozni. (Tatjána néném nem emlékezhet rá, de még tévés koromban egyszer utánamentünk a szakszervezeti vezetők fizetésének a MÁV-nál. Tőlem a populizmus távol áll, azt a munkát is meg kell fizetni valahogy, pláne egy nagy cégnél, bár ott konkrét szervezet is van alattuk. És az is fontos, mint a NAV-nál, hogy két forinttal ne lehessen megingatni a becsületüket, tehát ne éhkoppon éljenek. De akkor, 2008-ban másfél milliót keresni... Az még ma, tíz évvel később is miniszterelnöki fizetés...

Természetesen az Opera nem fizet senkinek ezért, a szakszervezeti tagság meg arra költi a pénzét, amire akarja. A nálunk működő szakszervezeteknél a nem túl combos taglétszámból kiindulva messze nem lehet ilyen díjazás, lehet, hogy egyáltalán nincs is, ezt én – nem lévén tag – nem is tudhatom hivatalosan, de ha valaki netán máshol is érdekképvisel, mondjuk, nagyvállalaltnál, akkor fényesen megél belőle – van tehát mit féltenie is. Csak úgy általában írom ezt, ugye.)

Néném kérdezi, igaz-e, hogy pikkelek a három szakszervezeti vezetőnkre? Nem, nem igaz. Általában túl színesen képzelik el a kívülállók az efféle eseményeket, az egyeztetéseket. Már a Duna Televízióban is hárman voltak, együtt jártak, ugyanazt mondták. Három királyoknak becéztük őket, a viszony ott is korrekt volt, legfeljebb magamnak tettem fel a kérdést, miért kell ugyanannak az artikulálásához három külön szervezet? Az Operánál egy korábbi balettművész, egy gyakorló világosító kolléganő és egy vasúti mérnök képviseli a dolgozókat, utóbbi úr tehát (kötött) pályán kívüli. Ha éppen nem háborúzunk, mindőjükről kiderül, hogy jó fejek. És tudunk mosolyogva is lövöldözni, a tanácsokra mindig igyekeztünk fogékonyak lenni, de bevallom, ha a körültekintés nélküli követelőzés nehézfegyvereit veszik elő, akkor rólam is leolvad a diplomataburkolat. Az előadások megtartása szent, az az érdek nem csorbulhat.

Néném azt hiszi, mindenki militáns szakszervezeti tag minálunk. Dehogy. A reprezentativitás azt jelenti, hogy bár egészen biztosan nem éri el a 40%-ot sem a szakszervezeti tagok aránya, mégis a jogszabály alapján úgy kell vennünk, hogy a dolgozók egészét képviselik. (Mint a parlamenti választáskor: adódhat úgy, hogy akkor is az a személy a miniszterelnökünk, ha én személyesen nem választottam meg. Csakhogy ez nem parlamenti választás, hanem önkéntes és pénzfizetéses tagság... Na mindegy.)

Minden hónapban tartunk megbeszélést, minimum kéthavonta találkozom is velük, minden hónapban a helyettesem. Most nyáron, negyven fokban is több ülést tartottunk, újabban már hetente. Hat év alatt összeszoktunk, kell is az, hisz hangot kell találni, a törvény azt írja, ha az érdekképviselet tárgyalni akar a kollektív szerződésért, azt a munkáltató nem tagadhatja meg. Azt viszont nem írja elő a jog, hogy kötelező volna megállapodni is, hisz azzal teljesen pőrén hagyná a vezetést. Visszatérve: nem tudom, mit hihet erről a tagság, de a tanácskozásokra a vidám és az ideges hang egyszerre jellemző. Nincs az a munkahely, ahol ne lehetne firtatni valamit, s ha végképp nincs semmi, akkor drága a büfé, vagy elkopott a munkaruha.

Néném, most mennem kell, elkezdődött a kivitelezés az Eiffelben. Legközelebb arról is írok, de mindenekelőtt a sztrájkügyi folytatásos regényemet fejezem be végleg. Vigasztalásul álljon itt két kép, a csak férfiakból álló zenekar és a csinos hölgyeket is magában foglaló énekkar fotója 1934-ből. Jövő héten a baletté is itt lesz!