Fiatal, szemüveges, sötét hajú, piros cipős srác támaszkodik a győri Szent István Egyetem Zeneművészeti Karának kerítéséhez. Tudom, ki ő. Dániel Balázs. Megismerem. Mielőtt idejöttem, megnéztem jútyúbon a koncertrészleteit. A telefonjával bíbelődik. Aztán felnéz – odamegyek, bemutatkozom. Azt beszéltük meg, hogy az egyetemen beülhetünk egy nagyobb terembe, ahol van zongora. A portásnak kell szólni előtte. Nem, a nagyterem foglalt, oda semmiképpen, de a könyvtár talán üres, fél órára bemehetünk. Arra kérem, hogy játsszon valamit. Egy boogie woogie stílusú zenét. Bármit. Odamegy a zongorához, felnyitja a tetejét – így már látszanak a billentyűk és a zongora húrjai is -, leül a zongoraszékre, és játszani kezd. Egy vidám motívum – és persze Balázs mosolyog közben. Mindig mosolyog és mókázik, amikor játszik.
Egészen kicsi gyerek volt, amikor elkezdett zenét tanulni. Azt mondja, a boogie woogie stílusra teljesen véletlenül talált rá – a modern technikának köszönhetően. Éppen egy tehetségkutató versenyre készült az egyik barátjával a középiskolában.
Balázs zongorázott, a barátja dobolt. A videómegosztón keresgélt, hogy mit kellene játszani, ami jól szól ezen a két hangszeren. Talált egy rövid, félperces klipet – ez volt az a stílus, ami azonnal megfogta.
Micsoda vidám zene, micsoda lüktetéssel – gondolta. De mi ez? Milyen zene ez pontosan? Böngészett, és megtalálta. Ez a boogie woogie.
Elhatározta, hogy ő boogie woogie zongorista lesz. És itt jöttek az első gondok. Magyarországon – de Európában is – nagyon kevesen játsszák ezt a stílust, és még kevesebben tanítják.
„Először bárzongorista-stílusban kezdtem a tanulást. Örökzöldeket játszottam, swing- és jazzdalokat, és persze néhány klasszikus darabot is, hiszen ez kellett ahhoz, hogy minél technikásabban tudjak zongorázni. Magántanároknál kezdtem Győrben, majd Budapesten Pleszkán Frigyes volt a tanárom. Emlékszem az első órára. Megkért, hogy játsszak valamit. Persze nagyon izgultam. Azt mondta, hogy igen, igen, ügyes vagyok, de engedjem meg, hogy ő is zongorázzon valamit – csupán azért, hogy bemelegítsen az órára. Nos, az a bemelegítés... elképesztő volt. Majdnem ledőltem a székről. Fantasztikus zongorista volt Pleszkán Frigyes. Aztán arra kért, hogy minden virtuóz dalt lassan játsszak először. Nagyon lassan. Ott jönnek elő a hibák. Ott nem lehet elmismásolni a félreütéseket, vagy ritmushibákat. Két-három órán át zongoráztunk egy-egy alkalommal. Felejthetetlen volt."
Dániel Balázs azt mondja: alapjában véve viszont egy boogie woogie zongorista magára van utalva. Ki kell alakítani a saját stílusát, a saját „hangját". Zenekarával, a Dániel Balázs Boogie Woogie Trióval – (Dániel Balázs – zongora, Koch Barnabás – dob, Zink Ferenc – bőgő) - járják az országot, és mestere lányával, Pleszkán Écskával is fellépnek.
„Saját dalokat is játszunk, és ismertebb szerzeményeket is. Feldolgozunk olyan dalokat is, amelyeknek semmi közük a boogie woogie-hoz. Például van egy népdalcsokrunk – erre a stílusra átdolgozva. A koncertjeinken kisebb show-elemeket is bemutatunk, hiszen ez egy vidám, improvizatív stílus. Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlen boogie woogie zenekar Magyarországon, amelynek komplett, többórás koncertrepertoárja van."
Magyarországon egyébként nem sokat tudnak az emberek a boogie woogie-ról. „Nem tudják hová tenni az emberek ezt a zenei stílust. Azt a mondást persze mindenki ismeri, hogy benne van a bugi a lábadban, de hogy pontosan mi is ez, azt már jóval kevesebben tudják. Aztán amikor azt mondom: ez a rock and roll őse, akkor már dereng valami, végül amikor meghallják a zenét, mindenki ráismer, és minimum járni kezd a ritmusra az emberek lába."
A koncertjeire eleinte főként a középkorosztály ment el, ma már egyre több a fiatal. A nézők mindig örömmel fogadják, amikor új albummal jelentkezik a tüzes kezű zongorista, művésznevén Mr. Firehand. Tavaly jelent meg ötödik lemeze. Külföldi boogie woogie fesztiválokat pedig szinte már nem is rendeznek Dániel Balázs nélkül.
Dániel Balázs tizenévesen fedezte fel a boogie woogie-t, és azon kívül, hogy ő is ezt a stílust zongorázná, a másik vágya az volt, hogy azonnal szeretne egy élő koncertet megnézni. Ez sem volt könnyű. Órákig böngészett az interneten, hogy megtalálja: hol és mikor nézhet meg egy igazi boogie woogie koncertet. Kiderült, hogy Magyarországon akkoriban sehol. Külföldön keresgélt ezután, és Svájcban talált egy fesztivált, ahol éppen zongoristáknak hirdettek versenyt.
„Mondtam a szüleimnek, hogy ez az egy kívánságom van: menjünk el erre a fesztiválra. Meg szeretném hallgatni élőben a zongoristákat. Akkor én 16 éves voltam. Elmentünk, és utóbb kiderült, a legjobb választás volt, ugyanis ez Európa egyik legnagyobb boogie woogie fesztiválja. Zongoristák, táncosok, zenekarok – szóval, hatalmas rendezvény. Amikor nézőként, tizenévesen ott ültem a sorok között, elhatároztam, hogy én itt egyszer fel szeretnék lépni. Három év múlva már a színpadon játszottam."
De nem ez volt az első külföldi fellépése. Tizennyolc évesen Ausztriában ment fel a színpadra, csak úgy, egy boogie woogie koncert után. „A közönség már ment ki a koncertről. Én felmentem a színpadra, hogy kipróbáljam a zongorát, és hogy egy kicsit – ahogyan mi mondjuk – örömzenéljek. Azt vettem észre, hogy az emberek jönnek vissza a koncertterembe. Egyre többen szállingóztak vissza, és hallgatták a zongorajátékomat. Ekkor az eredeti koncert szervezője odament az édesapámhoz, és csak annyit súgott a fülébe:
name, address, phone number, please."
Dániel Balázst ezután már szinte mindenhová meghívták Európában.
Játszott Lengyelországban, Németországban, Angliában, Franciaországban, Szlovákiában, és két évvel ezelőtt egy amerikai turnéra indult.
„Egy spanyol fesztiválon játszottam, amikor találkoztam a San Franciscó-i fesztivál szervezőjével. Néhány hónap múlva már érkezett is egy meghívás, hogy egy három állomásos turnét szerveznek, és menjek el. Izgultam, hiszen mégiscsak ők, az amerikaiak ismerik igazán ezt a stílust. Aztán mind a három helyszínen álló vastapsot kaptam. Az idén novemberben megyek vissza, újra több koncertet adok majd."
Tíz évvel ezelőtt Dániel Balázs elhatározta: megismerteti és megszeretteti ezt a stílust az emberekkel. A boogie woogie-t. Szülővárosában, Győrben 17 évesen egy klubkoncertet szervezett. Telt ház volt. Egy év múlva úgy döntött, nagyot álmodik: Győr legnagyobb koncerttermében, a Richter-teremben szervezett egy koncertet – akkor még azzal a címmel, hogy Magyarországi Boogie Woogie és Blues Est. A szülei segítették a szervezésben, de nem tudták, hogy milyen fogadtatása lesz a hatalmas koncertnek. Pótszékeket kellett bevinni, annyian mentek el.
„Fogalmam sincs, hogyan sikerült, hogy lényegében erős reklám nélkül, egy többé-kevésbé ismeretlen zenei stílust hirdető koncertre ennyien kíváncsiak voltak. Akkor tudatosult bennünk, hogy ez egy nagyobb dolog kezdete is lehet. Ezután minden évben szerveztünk egy-egy koncertet. Az ötödik évben vált háromnapos fesztivállá, több zenekarral, programokkal. Az idei lesz a tizedik, jubileumi Boogiefeszt – Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztivál, decemberben."
Dániel Balázs azt mondja: különleges év lesz az idei, mert az eddigi legnépszerűbb fellépők jönnek vissza Győrbe:
egy amerikai énekesnő, Nicolle Rochelle, aki egyébként Broadway-produkciókban szerepel. Érkezik egy osztrák zongorista, Christoph Steinbach, akit rokoni szálak fűznek Liszt Ferenchez, és aki egyébként Dániel Balázs példaképe – és most már jó barátja is.
De jönnek majd szájharmonikások, táncosok is. A sztárvendég Mungo Jerry lesz – az In The Summertime világsláger szerzője, előadója. „Nem a zenekarával, hanem szólistaként érkezik Győrbe, és közösen is zenélünk majd. Ez hihetetlenül izgalmas lesz" – mondta Dániel Balázs, aztán elgondolkodva hozzátette:
„Az egész fesztivált tulajdonképpen a semmiből hoztuk létre. Én nem valakinek a valakije vagyok, a családom teljesen átlagos. Egészen egyszerűen belecsöppentünk, sikeresek voltak a koncertek, és most ott tartunk, hogy megtöltünk egy arénát a boogie woogie-val. A fesztiválon fellépők többségét én hívtam először Magyarországra. Egyszerűen nagyot mertem álmodni, és sikerült."
Erősködöm, hogy persze, de ehhez kellett egy nagy adag tehetség, szorgalom, és megszállottság. Igazat ad, bólogat, igen, talán igazam van, a megszállottságban mindenképpen, mert a mai napig megszállottan arra törekszik, hogy egyre többen ismerjék meg a boogie woogie-t. A beszélgetés után legszívesebben újra megkértem volna, hogy játsszon még valamit, bármit, mert egészen egyszerűen mosolyt csal az arcomra a játéka. A stílus, és ő maga, Dániel Balázs, ahogyan játszik. Jó nézni, jó hallgatni, elsodor, és még az ember szíve is a ritmusra dobban. De nem lehet. Benyitnak az ajtón, hogy akkor most már sajnos lejárt az időnk – és igen, tudom, hogy menni kell. Elbúcsúzunk, és hazafelé az úton végig a Telesport zenéjét dudorászom, egészen addig, amíg az agyára nem megyek a fotós kollégámnak.