Már a műsorválasztás is meglehetősen „eklektikusra” sikeredett, ahogy az egyik néző fogalmazta meg találóan. Ez pedig rányomta a bélyegét majdnem az egész előadásra. A koncertet - valószínűleg a magyar közönség kedvéért – Erkel Ferenc Ünnepi nyitány-a nyitotta.
Még a műsorfüzet is azt írta, hogy a zenekar valószínűleg sosem játszotta korábban ezt a nem túl ismert, meglehetősen patetikus művet. Most se kellett volna. Egyrészt érződött, hogy
a zenekartól teljesen idegen ez a zenei stílus,
másrészt súlyával teljesen agyonnyomta a rákövetkező Haydn-művet. Holott a B-dúr sinfonia concertante remek darab, és a szólisták is kitettek magukért, de részben az előző Erkel-nyitány utóhatása, részben az idős karmester kicsit enervált vezénylése miatt nem csillogott úgy, ahogy az elvárható lett volna.
Szünet után – éles váltással – következett az est fénypontjának szánt Bartók-Concerto. Itt megint megmutatkozott, hogy egyénileg mennyire fantasztikus muzsikusok a zenekar tagjai, de az összhatás megint elmaradt a várttól. Egy megszelídített Concertó-t hallhattunk,
amolyan bécsi habos kávé módra feltálalva,
nem egy elementáris és helyenként brutális zenét, amilyent a mű legkiválóbb tolmácsolásaiban (Fischer Iván, Reiner Frigyes vagy a külföldiek közül mondjuk, Pierre Boulez) élvezhetünk. Az est utolsó darabja – Strauss Kék Duna-keringő-je – és a ráadásként adott polka megmutatta milyen is az, amikor a zenekar „hazai terepen” játszik. Ezeket a műveket nyilván karmester nélkül és álmukban is kiválóan elő tudják adni, így a végén némi ízelítőt kaphattunk egy fergeteges bécsi újévi koncert hangulatából.
Összegezve tehát azt mondhatom, hogy soha rosszabb koncertet ne halljak, de a remélt csoda ezúttal elmaradt.