Blaskó Péter - a Gyurcsánytól át nem vett Kossuth-díj és sok más történet

Vágólapra másolva!

A Nemzeti Színház Kossuth-díjas színésze már kamaszkorában azon törte a fejét: miként változik át a színész civil alakból színpadi figurává, miként érkezik vissza hétköznapi valójába? A színművészeti főiskolán Várkonyi Zoltán osztályában kezdte megérteni, elsajátítani hivatása csínját-bínját. A Nemzeti Színházban kezdte a pályát, majd évtizednél is több időt töltött vidéken. A fővárosba visszatérve a Katona József Színháznak lett tagja, ahonnan akkor búcsúzott, amikor érzékelni kezdte az akkori társulat kifáradását. A szabadúszás évei után még Schwajda György hívta az új Nemzeti Színház társulatához, és eddig a színház minden direktora számított rá. Pedig akadtak konfliktusai, például azért, mert 2008-ban visszautasította a Gyurcsány-kormány által megítélt Kossuth-díjat, amelyet az Orbán-kormánytól vett át végül 2011-ben. A finom technikájú, széles színészi palettával rendelkező művész Vörösmarty Csongor és Tündéjének Csongor szerepétől Gogol Revizorának Polgármesterén át Ibsen Peer Gyntjéig jelentős színpadi hősök sokaságát formálta meg. Nemrég megkapta Willy Loman szerepét is Arthur Miller Az ügynök halála című darabjában, amely művet Csiszár Imre állította színpadra a Nemzeti Színházban.

Sztankay Ádám

Vágólapra másolva!

Alföldi Róbert Vidnyánszky Attila Törőcsik Mari Székely Gábor Blaskó Péter

Édesanyja gyógyszerész volt, édesapja festőművész. Az ön pályára találásának is részesei?
Apám műterme egyben fiai szellemi műhelye volt. Beszélgetéseink alakították világképünket, kultúrával való kapcsolatunkat, és ösztönöztek a művészetek felé. Három évvel idősebb bátyám szobrászművész lett. Mi, az öt évvel fiatalabb öcsémmel, a színházat választottuk – amihez persze édesanyám története is erős inspirációt jelentett.

Blaskó Péter interjú. 2018.02.12 Fotó: Csudai Sándor Fotó: Csudai Sándor - Origo

A gyógyszerészet teátrális szakma?

Anyánk színésznő szeretett volna lenni, de anyai nagyapám, Dunabogdány főjegyzője, elképzelhetetlennek tartott efféle ledér hivatást. Ám még rám is hatottak azok az álmok, vágyak, amelyek édesanyámat a színészethez kötötték.

Miként fejtették ki a hatásukat?

A XIII. kerületben, a József Attila Színház közelében laktunk, és már gyerekként próbáltam a művészbejáró felől is közelíteni a mesterséghez: ott vártam lelkes autogramgyűjtőként az érkező színészeket. Amikor megnéztem a darabot, már a taps alatt futottam vissza a művészbejáróhoz: el akartam kapni a pillanatot, amint a színész - a színházból távozva - visszaváltozik a játszott karakterből önmagává. Idővel megsejtettem: az átváltozásnak a próbafolyamathoz lehet köze, de arra sosem tudtam bejutni, hiába volt ismerősöm a nézőtéri felügyelő. Az általános iskolában kezdtem szavalgatni, majd részt vettem a Bolyai Gimnázium önképzőkörében. Ott még hangjátékot is készítettünk John Steinbeck Egerek és emberek című művéből. Én voltam a fürgeeszű George. Az ártatlanul együgyű Lennie-t Pintér Gábor adta – az a srác, akivel későbbi főiskolás osztálytársam, Kern András feltűnt a Ki mit tud?-on.

Visszatérve formálódó világképéhez: nemrég rendezték a Műcsarnokban a tizenkettek kiállítását olyan alkotók műveiből, akik anno nem illeszkedtek sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszer kultúrpolitikájához. Egyikük az édesapja volt. Mennyit érzett a kívülállásából, illetve sok szó esett arról otthon?

Háromgyermekes apám számára kifizetődőbb lett volna, ha olyan képeket fest, amelyekért dicséret jár. Mégis olyanokat alkotott, amelyeket rendre kiszórtak az országos kiállításokról. Festészete konstruktivista irányban fejlődött: még egy rajzsorozattal is, a dunabogdányi kőrakodókról, ki tudta fejezni a rendszer kilátástalanságát. Vagy festett például egy gyönyörű, bár némileg sötét tónusú képet rólam és a bátyámról: én az ablaknál állok, testvérem az asztalnál tanul. A kép címe: „Kötelesség." Az ítészek azt mondták apámnak: "János, ez nagyon pesszimista." A szüleim alapvetően igyekeztek megkímélni attól, hogy megérezzem: satuszorításban él a család, de még úgy is megtapasztaltam a dolgot. Hatottak is erősen az igazságérzetemre.

A színművészeti főiskolára kerülve Várkonyi Zoltán lett az osztályfőnöke, aki bármely körülmények között híve maradt a polgári értékeknek, ugyanakkor kedvelte az azoktól nem különösebben idegen modern színházi, irodalmi irányzatokat is. Ő miként formálta a hallgatóit?

Verebes István is osztálytársam volt, aki egyszer Kernnel együtt megállt a főiskola ablakában, és mindketten bámulták a Vas utca messzeségét. Aztán egyikük megszólalt: „Nézd, ott jön a Várkonyi!" Mire a másik: „Hol?" A válasz erre: „Ott megy." Performance-uk is arról szólt: Várkonyiban volt némi – a polgári világnak nem feltétlenül ellentmondó – minőségi linkség. Az alapvetően sugárzó tehetsége mellett. Rengeteg mindent csinált egyszerre: színházat igazgatott, játszott, darabot, filmet rendezett. Öt embernek is sok lett volna. Néha beszaladt hozzánk, mondta, hogy bűn rossz, amit csinálunk, közölte, javítsuk ki. Mire rákérdeztünk volna, hogy „miként?", már ott sem volt. Tanársegédje, Marton László közreműködésével oldottuk meg a dolgokat. Ám aztán Várkonyi rendezte Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjából az egyik vizsgánkat, amelyben én játszottam az apát. Ott nagyszerűen irányított. Nádasdy Kálmán, a nagytekintélyű rektor is nagyon megdicsért.

Várkonyi tanítványaként értette meg a színészi átváltozás lényegét?

Várkonyi azt mondta: legfontosabb a „presence", a színész színpadi megjelenése, jelenléte. Arra az erős sugárzásra gondolt, amivel a színész még a háttérben állva is magára vonzza a közönség tekintetét. Aztán hozzátette: Na, ez az, amit nem lehet tanítani, vagy van, vagy nincs.

Szorongó alkat is „sugározhat?"

Nem csak a „társasági jópofa" mehet színésznek. Az is, aki a szorongásai, gátlásai miatt bújik szerep mögé - és az segíti kinyílni, sugározni. Egyébként mindenkiben vannak elfojtások, fedő alatt tartott indulatok, szégyellni való dühök, érzetek. A színészt az különbözteti meg az átlagembertől, hogy azokat munkaeszközként használhatja, felerősítve őket. Miközben – némileg paradox módon – enyhít is a szorításukon.

Esetében: pályaválasztása egyfajta terápia is?

Igen. Ahogy a színház maga is egyfajta terápia. A nézők ott szembesülhetnek azzal, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. A katarzis során esetükben is enyhülhet a szorítás.

Harmadévesen szerepelt Vészi Endre Üvegcsapda című darabjában, amelyet Iglódi István rendezett a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházban, a Katona József Színházban. Ennek kapcsán kínálta meg szerződéssel a Nemzeti akkori igazgatója, Both Béla. Négy ottani év után átszerződött Miskolcra. Fővárosból vidékre: szokatlan iránya a pályaépítésnek.

A Nemzetiben olyan színészekkel játszhattam, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Őze Lajos, vagy az ön édesapja, Sztankay István. Örültem a felkínált lehetőségnek, eleinte ki is elégítettek a kisebb feladatok, a szemlélődve tanulás. Aztán észrevettem: tüskésedem, kezdek irigykedni, olyan büfészínésszé válni, akinek a kávé mellett mindenről megvan a magasröptű véleménye. Ezt a fickót gyűlöltem magamban. Miközben tudtam: a teátrum „aranycsapata" mellett még hosszú évekig várakozhatok a kispadon. Ekkor történt, hogy Sallós Gábor, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója meghívott vendégnek Csongor szerepére. A sikeres bemutató után elmondta, hogy miként látja a lehetőségeimet a fővárosi színházban. Hozzátette: nála nagy szerepek várnának.

Közel tizennégy évig volt tagja a miskolci társulatnak. Ottani alakításai közül az egyik legfontosabb a Tartuffe, amelyet Major Tamás rendezett. Ízig-vérig színházi ember, ugyanakkor – talán elfojtásait szabadjára engedve – a Rákosi-, majd egy ideig a Kádár-rendszernek is ördögi kiszolgálója.

Utóbbi „szerepköréből" én már semmit sem tapasztaltam. Néhány idősebb kolléga elszólásaiból sejlett csak elő a múltja. Rám a színházi énje hatott. A Tartuffe rendezése közben azt mondta egyszer: „Péter, ne azért mondja a szöveget, mert megtanulta, hanem mert akar vele valamit." Fontos gondolat. Ugyanakkor voltak különlegesen progresszív szakmai ötletei is. Az egyikkel éppen az ön édesapját lepte meg.

Rómeó és Júlia?

A budapesti Nemzetiben rendezte Törőcsik Marival és Sztankay Istvánnal a címszerepekben. Iglódi volt Mercutio, én Benvolio: hárman öltöztünk együtt az édesapjával. Az egyik főpróbaszünetben Major ránk nyitott, és azt mondta Sztankusnak: „Pistukám, a bájt, a bájt azt vegye ki belőle!" Édesapja hamuszürkévé sápadt, hebegve kérdezte: „Rómeó báj nélkül?" Nem az volt Major legátütőbb rendezése, mégis megesett: fehérblúzos gimnazistalányok armadája ült a nézőtéren, akik édesapja színrelépésekor kórusban sikkantottak fel, majd aléltak el.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!