Amikor beültem a Pogánytánc próbájára, tényleg izgatottan vártam az előadást, hiszen öt csodálatos színésznő alakítja az öt nővért. Aztán elkezdődött, és annyira magával ragadott, mintha magam is benne lennék, tökéletesen beleéltem, átéreztem a történetet, a szereplők fájdalmait, kétségeit, kínjait, elfojtott indulatait, kétségbeesett pillanatait, és végtelen szeretetét ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben. Éreztem az együgyű Rosie-t, Kate-t, a tanítót, a háztartást vezető Maggie-t, a hallgatagabb, csendesebb Agnest, és Christ, a kisfiú anyját is, akit időnként meglátogat a gyerek apja, és akkor kisüt a nap, mert megérkezett az egyetlen férfi, Gerry, aki persze mindenhez ért, ha kell, még a rádiót is megszereli - mosolyog a nővérekre, néha még bókol is nekik – ez pedig a magányosan élő, összezárt nőknek a legtöbb, amit a tanyasi házban kaphatnak. Sodort magával az előadás, a prózai rész, a zenés, táncos jelenetek egymásutánja. Mondom, mintha én is ott lettem volna. Éppen ezért, amikor véget ért a darab, kellett néhány perc, hogy újra a jelenben találjam magam.
Az ír Csehovként is emlegetik a Pogánytánc íróját, Brian Frielt, ugyanis ugyanúgy jellemző rá a mély pszichológiai és társadalmi ábrázolás, mint a nagy orosz drámaíróra. A Pogánytánc is ilyen – drámaian mély, őszinte és megrendítő – ugyanakkor a harmincas évek zenéjének megjelenítése olykor könnyedebbé, felszabadultabbá varázsolja a pillanatot. Friel 1992-ben írta a darabot, amelyért három Tony-díjat is kapott.
A történet az 1930-as évek Írországában játszódik. Előtte, az 1929-es gazdasági válság miatt nagyon sokan kivándoroltak – főleg férfiak, aztán a háború miatt sokukat elviszik katonának. Így maradt egyedül öt nővér egy ír tanyán. Egyikük törvénytelen gyereke, Michael Mundy kisfiúként él együtt a nagynénikkel. Aztán felnő, a nővérek meghalnak, és a fiú beköltözik ugyanabba a házba felnőttként. Ő, mint narrátor vezeti a nézőt időn és téren át a darabban – hol a traumatikus emlékek törnek elő, hol pedig a nosztalgikus képek. A nővérek küzdenek a megélhetésért, miközben az életükben mindössze két férfi van jelen. Egyikük Jack nagybácsi, aki 25 évig élt Afrikában, és maláriásan, amnéziásan tért haza – lényegében meghalni. A másik a ritkán felbukkanó apa, Gerry. A nővérek házában szól a rádió, amely olykor őrült pogánytáncra készteti az öt nőt. Közben a felnőtt fiú építi a saját életét – a jelenben -, és a saját fián próbálja kijavítani azokat a hibákat, amelyeket ő megélt.
Az író a családi drámán keresztül az emberi természetről fest sokszínű képet.
„Korábban láttam már a darabot a Katona József Színházban, Máté Gábor rendezésében – most Kulcsár Edit dramaturg hívta fel rá a figyelmemet." – mondta a Pogánytánc rendezője, Bozsik Yvette az Origónak.
„Nagy kihívás volt az előadás megrendezése, hiszen folyamatosan a táncról van szó a darabban – a szerzőt is egyébként a 30-as évek zenei- és táncvilága ihlette meg, konkrétan beleírt Fred Astaire, Ginger Rogers és hasonló zenéket -, megjelenik a felszabadult táncolás iránti vágy, és persze ennek elfojtása. Azt kellett megtalálni, hogy a tánc hiányában is ott legyen a tánc, leginkább a visszaemlékezésekben, amikor a már felnőtt Michael – az egyik nővér törvénytelen gyereke, akit az öt nő nevelt fel – emlékszik vissza a gyerekkorára, vagy amikor Jack atya afrikai emlékei jelennek meg. Egyébként az öt nő életében folyamatosan ott van a tánc, még akkor is, amikor csak beszélnek róla."
Bozsik Yvette nemcsak megrendezte a darabot, de ő a koreográfus is. Azt mondta, ebben a darabban inkább a rendezői énjét kellett elővennie. Kevesebb tánc jelenik meg az előadásban, mint általában az ő általa megrendezett darabokban szokott lenni.
„Az előadásban a mai világ és az emlékek, vagyis a nosztalgikus világ váltakozik – a már felnőtt gyerek szemszögéből megmutatva. Ehhez kellett kitalálni egy színházi nyelvezetet, amely egyszerre naturális és egyszerre abszurd. Nagy időutazás ez a darab, amelyet több eszközzel próbáltam megmutatni." – mondta Bozsik Yvette.
Ahol több nő él összezárva, ott sok a feszültség, az elfojtott vágy, keveredik a gyűlölet, a szeretet és a rivalizálás. „Ennek ellenére a darabban a legfontosabb és leglényegesebb elem a szeretet" – mondta a rendező. „A Pogánytáncot akár nevezhetjük az ír Három nővérnek is. A nők a végén meghalnak, de az emlékük a fiúban, Michaelben él tovább. A halált is próbáltam másként megmutatni, tulajdonképpen úgy jelenítettem meg, hogy ők, a nővérek az életen túl is együtt vannak szeretetben. Persze, egy ilyen helyzetben, amikor össze vannak zárva, mindenképpen megjelenik a feszültség, a konfliktus, de ezekből mind tanulni lehet – és Michael, a fiú ezt jeleníti meg. Nem tudunk a múltunktól megszabadulni, nem tudjuk megtagadni, kik voltunk gyerekkorukban, hiszen épp a gyerekkorunkkal vagyunk azok, akivé válunk felnőttkorunkra. A traumatikus és a boldog emlékekkel együtt."
A darabban vannak utalások az ír tradícióra, de Bozsik Yvette nem erre hegyezte ki az előadást. Egy olyan történetet mesél el, amely bárhol játszódhat – egy távoli tanyán, ahol összecsúszik a jelen és a múlt, egy különös világot megmutatva.