Vámpírok árja, avagy koncertszerű operákról

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója egy páholyban 2017. november 22-én

Ókovács szerint az opera – 2/61. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Most hagyjuk már a Porgy témát, azt mondom: és hiába küldözget nekem fanyalgó írásokat még mindig Netrebkóék Erkel színházi estjéről, amelyekből süt, hogy szerzőjüknek a színházi praxishoz köze sose volt, és a Met dollármilliókkal bélelt digitális bábszínházán nevelkedett. (Ez viszont baj.) Inkább egy másik párosról, Alagnáról és Kurzakról kéne írnom, fogok is, de legközelebb. Anna miért nem jön, kérdik, ha itt van, azt írják: miért jött egyáltalán? Eyvazov, a férje ott a Deutsche Grammophon új Manon-lemezén, a Scalában pedig a Chénier címszerepében: nálunk, a pusztító tenortalanság közepette leírják: „nem felelt meg". Jaj. Ha Netrebkóék kapcsán valamit muszáj, akkor az a valami (számunkra) még fontosabb felé vezessen.

Hisz látom, kivágta nekem ezt a cikket is. Igen, László Ferenc, egyike a legjobb tollúaknak megállapítja, hogy a koncertszerű Chénier-előadás egy Ray Cooney vagy Feydeau-darab felolvasószínházi előadásához hasonlatos, magyarán a másodlagos zsenialitású, csak a színpad varázsával sikeres alapmű így a problémásabb állapotát mutatja közönségének. Természetesen minden operának jól áll a színpadi megvalósítás, végtére is ezek a művek arra születtek, és magam is tettem megjegyzést arra, hogy – leginkább az első felvonás némely átvezetésében – miként nehéz a figyelmet megtartani egy, a zseniális fokot el nem érő és hangversenyszerű lévén, nem is illusztrált előadás esetén. De van itt más, amit miatt egy bohózatolvasásnál mégis átélhetőbb, erényekben gazdagabb a koncertszerű előadás: ez pedig a zene mint élvezeti forrás, mint hangulatalapozó, vagy... vagy mint megmagyarázhatatlan működési elvű eszköze a hatáskeltésnek. Mi több, kerítésnek – emlékszik, Néném, a Maguk Tolsztojának sokat idézett mondására. (Most igéből képzett névszói másodjelentésben használtam...)

És tényleg ez a helyzet azon túl, hogy egy felolvasószínházban mennyire kidolgozott alakításokkal találkozunk, a Chénier-koncertelőadásról meg meredek volna azt állítani, hogy ne foglalkoztak volna a szólamokkal, a színpadi játékkal sokat, pláne, hogy Netrebko és Eyvazov épp a Scala Giordano-sorozatát szakította meg a budapesti kitérővel, és magyar énekeseink többsége is játszott már a Selmeczi György-rendezte Chénier-produkciónkban, utoljára a múlt szezon táján. Pár hete, egy januári estén éppenséggel egy másik, egy új Selmeczi-rendezés debütált az Erkel Színházban, a kolozsváriakkal immár többedik koprodukciónk, Weber Oberonja.

Rendelni szoktunk kolozsvári barátainktól, olyan különlegességet, amelyet az évados tematikában fontos megmutatnunk Budapesten, de repertoáron tartásában nem hiszünk, ugyanakkor az erdélyi műsort is színesíti, és odaát sokkal ökonomikusabban legyártható, bepróbálható. Mindig beleszállunk anyagilag, néha rendezővel, máskor énekesekkel is. (Ha Nénémet érdekli, egyszer majd írok a Kolozsvári Magyar Operával közös dolgainkról kicsit rendszerszerűbben is.) Wagnernek fontos volt Weber, s ha nekünk fontos Wagner, akkor Webert is ismernünk kell: a néhány év előtti, most az Erkel tumultuózus műsorkényszere miatt nem játszható Bűvös vadász és a mostani Oberon szerintem lerója a tiszteletet. (Az előadást felvettük, és látható lesz hamarosan az M5-ön, a szokásos hétfői operaközvetítésekben.)

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Forrás: MTI/Máthé Zoltán

De akkor, januárban más is történt az Erkelben: a másik Sturm und Drangból kinőtt, Mozarttal „elfertőződött" és a romantika élvezetig rettegő világával elkevert Marschner-darab, a Vámpír is le tudott menni. Wagner ott volt az 1828-as premieren, később Würzburgban maga is vezényelte a darabot, sőt a fáma szerint bátyjának, aki a produkció tenoristája volt Aubry szerepében, írt egy strettát is annak a Max-áriára hajazó jelenetnek a végére, amely amúgy is jó hosszú és fárasztó, de tényleg kevéssé poentírozott a fináléja – ha tehát a tesó erre panaszkodott, igazat kell neki adnom. Ugyan ezt a kallódó wagneri kottát nem találtuk meg – Cser Ádám, a produkció ifjú és igen tehetséges karmestere még keresi, hátha –, amennyiben megszerezzük, felvesszük és közszemlére kerül ez is. (Néném kifogásolta a koncert előtt mikrofont állítgató dzsekis embert: nos, ő Kondás Feri, a hangmérnök, akivel immár másfél éve dolgozunk, és csak őt tudtam az utolsó negyedórában riasztani, hogy a lelkemen száradó félreszervezést, a hangfelvétel elmaradását mégse kelljen ölbe tett kézzel végignéznünk... Mint egy rohammentős, száguldott oda, és megvan így a koncertanyag, használható minőségben. Szóval: mea maxiuma culpa!)

Nem állítom, hogy Heinrich Marschner gigászi hegyorma a zeneszerzésnek, de hogy a Vámpírból remek nagykeresztmetszet készíthető egy korongra, azt igen, ez már a korábbi lemezekről is ígéretesnek tűnt. Bruno Taddia, akiről az Olasz nő Algírban-produkciónk után mindenki levette, hogy frenetikus színész, aki a hangi determinációt képes felülütni a deklamálás ritkán hallható intenzitásával, de hogy a gonosz miként testesülhet meg benne, s hogy ötvözhető azzal a grandezzával, amely a hasonlóképp velejéig romlott Don Giovanni sajátja, magam is kíváncsian vártam. És Taddia megoldotta! A nyitóáriában, ahol afféle jágói programot ad magának, tisztázta bennünk, ki a címszereplő. Hiába fogy el lenn a hang, hiába kásás feljebb, mert nem kicsi, és tulajdonosa nagyformátumú figurát farag belőle – és ahhoz nyúl, ami nem mindenkinek sajátja (extra muzikalitás és drámai érzék), illetve amit bárki beépíthetne a saját művészetébe, mégsem teszik sokan: a szöveg Hochdeutsch-stílű komolyan vételen, artikulálása és értelmezése. Ritkán nyílik mód az önismeret és a szorgalom e kombinációját ily tisztán megszemlélni – és ekkora sikerét nyugtázni. Lám, hölgyek-urak, érdemes dolgozni.

És a „mieinkről" mit írjak Önnek? Kolonits Klárinak azért lehet jó, mert mindent el tud énekelni, mit emberek valaha kottapapírra leírtak, az azért nagy érzés lehet! Balga Gabiban azt szeretem, hogy dehogy dekkol ő a nadrágmezzók évtizedében, egyre drámaibb, de még mindig karcsún énekelt alakításokkal véteti észre magát, képes átalakulni apródból bárkivé, technikai korlátok nélkül – hát persze, hisz már 2012-ben is gond nélkül énekelte a Hunyadi-ősfelvételen Mátyás C-s áriáját. (Héja Domos, a lemez karmestere anno állította, bírni fogja, én ingattam a fejem: neki lett igaza!) Keszei Borit előtte héten hallottam a Rajnai sellők c. következő premierünk, az Offenbach-opera jó nehéz koloratúrszerepében a zenei átvételen, össze se raktam, hogy pár nap múlva itt van neki még ez a kemény Vámpír-jelenet is: nagyon kellett ide is ő, az első szűzi áldozatnak. Balczó Péter óvatos kezdését, némely későbbi disztonálását tán nem értették páran, ezért kivételesen leírom: a tenorista betegen vállalta a fellépést, hisz erre a szerepre nincs mód helyettest találni két nap alatt egész Európában. De nemhogy megcsinálta, hanem fényes hangon, a szólam zömét kifogástalanul bemutatva, a betegség fölé egyre bátrabban énekelve mentette meg az előadást – Cser Ádám első produkcióját az Opera együtteseivel! Azért ez a dátum is felírandó, egyszer még fontos lehet Ádám pályaívén.

Az Opera énekkar és a zenekar egyaránt olybá tűnt, nem nyűgnek érzik a vérszívó, mert egyetlen estére kifutó a feladatot, hanem érdeklődik iránta. Sokat nyertünk attól mi, nézők, hogy lélekkel voltak jelen: mert hát rendes ház gyűlt össze, kíváncsi lennék, utoljára hol ült be 1200 néző marschneri concertante-előadásra... Vajon mi hozta Önöket? Csak a bérlet? A cím, a téma? John William Polidori rémséges története? Mindegy is. A következő hónapok elhoznak még néhány ilyen energiavámpír-projektet a Ring gyűrűi-tematika jegyében. A Wagner számára megkerülhetetlen Meyerbeer és Gluck darabjai után jött Humperdinck, aki számára Wagner volt etalon, most Marschner és Weber, akik ugyancsak Wagner-előzmények, az „oldalági", mert valódi kortárs Offenbach, Strauss is megvolt a maga Ringjével, az Árnyék nélküli asszonnyal, és jön majd a Margitszigeten a Salome is. Aztán a kezdeti Wagner-epigon Korngold Halott városa, Wolf Kormányzója, és megint két előfutár, a szívesen vezénylet Spontini-opera, és a német verismo legfontosabbja, a Hegyek alján. És a legvégén még egy kis Nietzsche, közben (a Ring-estélyen) volt egy kis Schumann is, Nietzsche is, sok Wagnerrel.

Lesz hát bőven koncertszerű élmény is, mert nem minden fér a repertoárba. Legutóbb épp Pászthy Júlia születésnapi köszöntésen tágult a világom, épp Balga Gabi Sappho-áriája nyomán: én ezt a Gounod-operát még sose hallottam, de innen már érdekel. Idén még Wagner, jövőre majd Puccini Itáliája: Néném, mi tényleg szeretünk hathatósan foglalkozni az operairodalom azon szezonra kiválasztott horizontális vagy épp vertikális részletével. Ha csak feketeövesek jönnek el, azt se bánom, nekünk ők is fontosak, de ha még többek szemét-fülét sikerül kinyitnunk, az még több örömmel tölt el. Akkor ők bízni fognak bennünk.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" – az Ön bizalmát megtartani is nagy kegy volna. Találkozzunk az egykor a Trisztán bemutatója helyett előadott mű magyarországi bemutatóján, a Rajnai sellőkén, most szombaton!

Szilveszter

2018. február 21.