Brecht: bűvész vagy mágus?

Vágólapra másolva!

Bertolt Brecht (1898–1956) vibráló egyénisége a huszadik század kultúrájának. Igazi grafomán: regényt kivéve minden műfajban alkotott. Hányatott élete során nem nagyon telt úgy el nap, hogy ne írt volna. Legjelentősebbek a drámái. Ezen kívül színházi ember volt. Rendezett, ha hagyták, erre főleg élete utolsó éveiben került sor, amikor saját színháza lett Kelet-Berlinben, ez a máig is működő Berliner Ensemble.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Bertolt Brecht Berliner Ensemble Helene Weigel

Brechtből legalább három van. A drámaíró Brecht, a színházelméletről író Brecht és a rendező Brecht. Minden színes egyéniség rosszul jár vele, ha tananyag lesz belőle. Finom megfogalmazásait lebutítják, önellentmondásait kiegyenesítik. Jobban jár, akiből nem lesz tananyag. A magyar közoktatásban is sulykolnak egy kifejezést: „brechti színház".

Brechti színház nincsen, nem is létezett soha.

Egy nyughatatlan művész útkereséseit a hazugsággal határos dolog bebiflázható tananyagba kényszeríteni. Persze Brecht esetében maga a művész is sokat ártott magának azzal, hogy fáradhatatlanul és néha felelőtlenül gyártotta az elméleteket saját magáról. A nárcisztikus Brecht hajlamos volt az önmaga bűvkörébe kerülni.

Bertolt Brecht Forrás: Farabola/ Leemage

Brechtből legalább három van, és elég csak egy pillantást vetnünk az életrajzára, rögtön szembe tűnik, hogy időben nagyjából elkülönül az előbb könnyű kézzel elméleteket gyártó, majd a maradandó drámákat író, élete végén pedig színházat vezető, előadásokat színpadra állító Brecht. A mindenkori tananyagban gátlástalanul zagyválnak össze egy több évtizedes életművet.

Ugyan miért kellene egy színházelméleti kérdéseken tépelődő embernek hosszú éveken át ugyanazt gondolnia?

Brecht igen találékony volt, ha új szakszavakat, kifejezéseket kellett kitalálni, de ezek nem alkotnak egységes rendszert. Élete utolsó hét évében megadatott neki, hogy saját színházában dolgozzon (előtte nem nagyon rendezett), és annyi más dolga volt, hogy nem ért rá újabb elméleteket gyártani. Egy színésze visszaemlékezése szerint amikor megkérdezte a próba szünetében gondterhelten üldögélő Brechtet, hogy mi baja van, akkor elmondta, hogy másnap lipcsei egyetemisták látogatnak a színházba, és a kérdezősködésükkel „vizsgáztatni” fogják a saját elméleti műveiből, de ő már nem emlékszik, hogy miket írt.

Persze lehet boldog tudatlanságban is színházba járni. Így a legjobb: nézni egy előadást, aztán vagy tetszik, vagy nem. Étterembe sem úgy ül be az ember enni, hogy előtte egy szakácskönyvből elolvassa az ételek receptjét. Más huszadik századi drámaíróknál nem is találkozunk ezzel a problémával, de Brechtnél valamiért hozzátapadt a drámaíróhoz a színházelméleti író is. Ugyan miért kellene Brecht maradandó értéket képviselő darabjait „brechtesen” játszani? Miután valaki létrehozott egy műalkotást, az utána tőle függetlenül életre kel, maga a megteremtője is csak egy az értelmezői közül.

Sarkosabban fogalmazva: egy író is mondhat hülyeségeket a saját művéről.

A tananyaggyárosoknak persze kapóra jön, hogy nem kell messzebb keresgélni, mert a művész elméletíró is volt egy személyben. A felszínes műveltségben a „brechti színházról” az a kép él, hogy az valami didaktikus, racionális, hideg dolog. Nehezen felejti el az ember a fenyegetően hangzó szót: elidegenítés. Brecht manapság leggyakrabban játszott három drámája: Kurázsi mama gyermekei, A szecsuáni jólélek, A kaukázusi krétakör. Ha tömören kell meghatározni, hogy miről szól ez a három darab, akkor elsősorban az anyai ösztönről. Mindegyikben anyák harcolnak a gyerekeikért. Ez egyáltalán nem hideg és racionális dolog. Mindhárom sztori kifejezetten izgalmas, bevonja a nézőt. Ugyan mit számít, hogy ezeknek a remekműveknek a megírása előtt valamikor korábban arról írt Brecht egyik-másik elméleti művében, hogy a néző érzelmi bevonása hamis illúzió, színházi szemfényvesztés? Nagyot téved bárki, aki úgy véli, hogy az írók használati utasítást mellékelhetnek a műveikhez. Brechtnek sem állt ilyesmi szándékában.

A kaukázusi krétakör a Katona József Színházban Forrás: Puskel Zsolt

Bertolt Brecht szinte egyidős volt a huszadik századdal, amelynek történéseibe belevetette magát: világcsavargó volt és éppúgy hagyta magát elcsábítani eszmék által, ahogy nők által. Hiltrud Häntzschel rendhagyó életrajzot írt Brechtről, amely magyarul is megjelent. A Brecht asszonyai abból a szempontból tekinti át Brecht teljes életét, hogy milyen viszony fűzte hét asszonyhoz, akik közül csak kettő, két színésznő volt a felesége. Asszisztensek, munkatársak, szeretők egy személyben: Brechtnek

mindig szüksége volt valakire, aki számára létrehozza a műveit,

akinek a tetszését el akarja nyerni. Talán kissé bulvárszagú és indiszkrét ez a könyv, de meglepően teljes képet ad Brechtről, aki ahhoz túlságosan nyughatatlan volt, hogy egy nőnél vagy egy doktrínánál kikössön.

Brecht Helene Weigelt rendezi a Kurázsi mamában Forrás: AFP

A gazdag nagypolgári család sarja már csak lázadásból is a baloldali mozgalmakhoz vonzódott, eljutott odáig, hogy

kommunistának vallja magát, de pártkatonának mindig is alkalmatlan volt.

Amikor erős küldetéstudattal a népet felvilágosító úgynevezett tandrámákat írt, ezek lettek a művészileg leggyengébb művei. Fiatalon nagy hatással volt rá expresszionizmus, már húszévesen írt egy olyan drámát (Baal), amit még manapság is elővesznek a színházak. A világhírt 1928-ban a Koldusopera hozta meg számára, amelyben van némi társadalomkritika, de sokkal inkább egy krimiről van szó szerelmi szállal. Professzionálisan kommersz mű, Kurt Weill slágereivel, például ki ne ismerné: „Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát, ámde Bicska Maxi rejtve tartja kését s pisztolyát.”

Koldusopera az Operettszínházban Forrás: MTI

Ahogy Hitler hatalomra került, Brecht rögtön elhagyta Németországot. Míg mások arra vártak, hogy hátha együtt lehet élni vele, Brecht számára kezdettől fogva világos volt a náci hatalom természete. Ha valamiben következetes volt életében, az az antifasizmus. Egyáltalán bármilyen elnyomó rendszer elleni düh. Az Európa-szerte ismert, magát kommunistának valló művész körülnézett a Szovjetunióban, és igen

hamar világossá vált számára, hogy ott képtelen lenne élni és alkotni.

Meg sem állt Amerikáig, azt remélte, hogy a hollywoodi filmgyártás számára tud dolgozni. Ebből is látszik, hogy sohasem állt távol tőle, hogy populáris műveket hozzon létre. Nem lett belőle amerikai forgatókönyvíró, ahhoz viszont túlságosan öntörvényű művész volt. Később kelet-berlini színházigazgató korában

tüntetőleg munkászubbonyokban járt,

de állítólag ezeket egy nyugat-berlini szabóságban méretre készítették a számára. Ilyen volt Brecht: szolidáris volt a munkásokkal, de a rosszul szabott ruhákat képtelen volt elviselni.

Brecht színházelméleti munkái túlnyomórészt a harmincas években születtek. Úgy írt arról, hogyan kell színházat csinálni, hogy maga ezt a mesterséget még nemigen gyakorolta. Nem kevés önbizalomra vall, hogy megalkotta az „epikus színház” fogalmát. Az ókori görög tragédiáktól kezdve a huszadik századig létezett a „drámai színház”, de most megjött Bertolt Brecht, innentől minden másképp lesz. 1936-ból származik az a hírhedt táblázat, amely felsorolja a drámai és az epikus színház különbségeit. Ezt szokás ilyen-olyan iskolákban bemagoltatni, pedig maga a drámaíró Brecht sem felelt meg a táblázatszerkesztő Brecht előírásainak.

Brecht másik híres találmánya a V-effekt.

A V egy német szó, a Verfremdung rövidítése, amely legalább olyan félelmetes dolgot jelent, mint ahogy hangzik: elidegenítés. Lehet ezzel stréber és dilettáns módon próbálkozni a színházban, de az lesz a vége, hogy ha annyira elidegenítjük a nézőt az előadástól, akkor fogja magát és hazamegy.

A szecsuáni jólélek a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban Forrás: MTI

Peter Brook, a modern színházművészet nagy öregje ebben a kérdésben is bölcsen és visszafogottan fogalmaz. Ő az ötvenes években ellátogatott Brecht színházába, és azt látta, hogy kiválóan képzett német színészek „realista" módon, pontosan játszanak,

ehhez járulnak hozzá Brecht rendezői effektjei,

és érdekes összhatást hoznak létre. Egyfajta hullámmozgás jön létre: hol bevonják a nézőt, hol kizökkentik. Így összetettebb a színházi élmény. Brecht mindig is jól értett ahhoz, hogy szuggesztíven fogalmazzon, de ha megvizsgáljuk, hogy mit jelent a gyakorlatban a V-effekt, akkor olyan színházi hatáselemeket, amiket például már Erwin Piscator is alkalmazott, akinek a fiatal Brecht asszisztense volt. De még visszább is mehetünk az időben, már ötszáz éve írt komédiákban is létezik a „félre”, egy-egy szereplő gondolatainak kihangosítása. Mi ez, ha nem egy V-effekt? A színházcsinálás után vágyakozó Brecht fantáziadús és csapongó módon írt arról, hogy milyen lenne az ő saját színháza.