Az agresszív, barbár, idegen világ szétveri a közép-európai ember életét

Hihetetlen sikerű bemutatót tartottak az Operában, pontosabban az Erkel Színházban. A bahcsiszeráji szökőkút című balettet játsszák ismét, nagyjából másfél évtized után. A főszerepben a nagy táncos, a Girej kánt minden túlzás nélkül zseniálisan táncoló és játszó Apáti Bence. A történet pedig eléggé aktuális.

Claude Lelouch-nak van egy csodálatos filmje. A Nyomorultak. Egyrészt Victor Hugo regényét meséli el, másrészt a történet a huszadik században újra megelevenedik. Mindig ugyanaz a néhány történet ismétlődik, évszázadokon, az egész történelmen át, ezt mondja a Belmondo által játszott szereplő. Ez a film talán legfőbb gondolata.

Mindig ugyanaz a történet. Puskin a tizenkilencedik század elején megírta A bahcsiszeráji szökőkút című hosszú versét (hivatalosan elbeszélő költemény), jó száz év múlva Aszafjev balettet írt belőle, közel újabb száz év, és a pesti Operában (Erkel Színházban) látjuk.

Apáti Bence Fotó: Adrián Zoltán - Origo

És a történet minden belemagyarázás nélkül nagyon mai. Az agresszív, az európai civilizációtól idegen, kegyetlen világ tönkreteszi a közép-európai ember életét.

Művészetről van szó. A nagy művek persze mindig árnyalják a valóságot. A gonosz uralkodó, Girej kán, bonyolult ember, aki kegyetlen, de megtörik a saját maga által önmagára zúdított magányban. Tönkreteszi saját magát is.

Girej kán: Apáti Bence.

A nagy művészt onnét lehet csalhatatlanul megismerni a színpadon, hogy a néző csak őt nézi. Akármi van a színpadon. Akkor is, ha harminc ember egyébként feltűnően jól táncol, köztük egy kivételesen jó szólótáncos, és Girej kánunk a színpad szinte teljesen sötét részén áll. Akkor is őt nézzük, mert olyan súlya van. Mert minden mozdulata őszinte, valódi. Igaz a fájdalma és igaz az ereje. Minden érzelme igaz. Maszk mögött is látjuk, látni véljük az arcát. Ahogy a szemét is.

Girejt kánt mindig a legnagyobbak táncolták. Annak idején Fülöp Viktor, (ha nem megy ki Béjart-hoz táncolni, akkor utána nyilván Markó Iván), a kilencvenes években pedig Szakály György. A legnagyobbak.

És most - teljesen logikusan, teljesen jogosan - Apáti Bence, a nagy táncos, a nagy művész.

Jó persze az egész, kivételesen jó táncosnő a Girej kán eldobott, háremének előző feleségét táncoló balerina. Fantasztikus az Erkel Színház akusztikája, egészen nevetséges, hogy a nagy kultúrabarát szocialisták-szabaddemokraták annak idején bezárták. És ez egy nagyon jó zenekar, nyilván kell hozzá az is, hogy egy olyan francia karmestert hívjanak, aki korábban a párizsi Garnier-ben Roland Petit-baletteket vezényelt.

Több mint kétezren férnek be az Erkel Színházba. Teljes telt ház, és ahogy közhelyesen szokták mondani, tomboló siker.

A felújítás (pontosabban premier) után a színpadon Solymosi Tamás balettigazgató először nem is a darab készítőit, szereplőit ünnepli. Hanem Orosz Adélt, a valaha élt egyik legnagyobb balett-táncosnőt, aki A bahcsiszeráji szökőkút mindkét női főszerepét (a naiv, elrabolt lengyel lányt és a megcsalt, az életet alaposan ismerő kegyencnőt is) táncolta a hatvanas-hetvenes években. Orosz Adél ugyanis ma 80 éves, ezt ő maga mondja el a köszöntésén. Persze, alig hatvannak néz ki.

A balettigazgató és a főigazgató, Ókovács Szilveszter igazi művészek. Pontosan tudják, hogy nem szabad a múltat elfelejteni, azért van ma Apáti Bence, mert volt (van) Fülöp Viktor vagy Szakály György. Nem engedik elfelejteni a szépet, az értéket a múltunkból. Ez nagy dolog, legalább olyan nagy, mint jól vezetni egy balettegyüttest vagy egy egész operaházat.

A művészetben, ahogy a történelemben, ahogy mindenben, a múltunkból következik minden, a múltunkból, amit meg kell őrizni.

Jó tudni, jó remélni, hogy mondjuk 30 vagy 40 év múlva egy új Bahcsiszeráji-előadás után nemcsak az akkori közreműködőket fogják köszönteni.

Hanem mondjuk Apáti Bencét.