A színész és a fóka
Tizenhárom éves és hat hónapos vagyok. Beteg. Torokgyulladás. 1978. január.
Ágyammal szemben az ablak, azon túl a hegyoldal, lombtalan gellérthegyi fák, a Citadella alatt kanyargó utcák villái, köztük pár alacsony, tájképbe nem illő panelkocka. Anyánk leszaladt a boltba. Apánknak hamarosan érkeznie kell, lassan fél három – ágyam mellett első karórám, kvarckijelzős, menő, férfias karácsonyi ajándék. Már vége a Tartuffe aznapi próbájának a Madách Színházban. Orsi húgom a szomszéd szobában a maga ágyában, makkegészséges, csak csecsemő. Egy éves és nyolc hónapos.
Zörög a kulcs, elsőként a jól ismert, kesernyés parfüm illata ér el. Csend, tétova léptek. Nyílik a szobám ajtaja.
Márkus Lászlón hosszú irhabunda, hóna alatt piros gumifóka. Megállnak az ablak előtt, a színész illatozik, parfümje, mint apámé. A színész és a fóka: méregetnek.
Megesik néha, hogy egy színészkolléga próba után felugrik hozzánk kávéra, dumára. Márkus még nem járt nálunk, civilben sosem láttam. Vendégeinket rendszerint valamelyik szülőm kíséri, ilyen még nem volt, hogy valaki kulccsal érkezzen, egymagában.
Márkus László kitakarja a gellérthegyi panorámát, meglepve méreget. Nem szól, és ahogy hallgat, azzal belehúz a játékba: együtt őrizzük a csendet. Végül félrebiccenti fejét, mosoly terül szét arcán, kiemeli a fókát a hóna alól, lassan felém nyújtja. Majd megtorpan a mozdulat, hervad a mosoly, a fóka vissza a hóna alá. Márkus közelebb lép ágyamhoz, végigmér fejem búbjától a paplannal takart teljes hosszamban. Suttogva szólal meg, magának mondja:
Milyen nagy a kicsike.
Eltöprengve teszi hozzá:
A korához képest.
A röhögéstől nem tudok válaszolni, csak mutogatok a kishúgom szobája felé, és akkor
észreveszem apám fejét az ajtónyílásban, ott leskelődik, vigyorog, részese a csínynek.
Márkus úgy fordul, hogy mutogatásomnak a fóka legyen a célpontja. Úgy tesz, mint aki érti a sürgetést:
Jól van, Orsika, jól van, adom már!
Két színész
Apám, hiába kérdeztem, sosem beszélt arról, miért akart színész lenni. Másról kezdett dumálni, a pályáról, Thália papjairól, irdatlan, lenyűgöző szöveghegyekről, hasonlókról. Vakított.
Márkus László interjúkban is elmondta – kevésbé volt gátlásos, vagy szemérmes ez ügyben –, hogy fogalma sincs róla, miért lett színész, de sosem akart más lenni. Egy feljegyzésében azt írta hivatásáról:
Csak a technikát lehet megtanulni. Mint az iskolában, itt is vannak eminens tanulók. Ott, mármint az iskolában, ez jó. De színházban? Legyen rossz, legyen jó, csak eminens ne legyen, mert a színházban a tüchtig unalmas és szürke. Csak az a baj, hogy kellenek az eminensek. Partnernek jók, mert nem zavarnak. Eminensségük pozitívuma: ugyanazt csinálják mindig és nem gátolnak, de azért olyan jó egy igazi egyéniséggel harcolni a színpadon. Még ha néha bosszant is, hogy egyenlő ellenfél. Az iskolában rossz tanuló voltam, a színházban jobb tanuló vagyok, de nem vagyok eminens. Végső soron a komoly eminensekre lehet számítani, de igazán nagy alakítást várni tőlük dőreség, hiszen a színészet nemcsak eltanulható szakma, hanem a létezésnek egy különleges formája.
Apám újságíró kérdésére fogalmazta meg főiskolai osztályfőnöke, Pártos Géza kapcsán a következőket:
Pártos Géza bácsi kitapogatta a fantáziákat, mert azt tartotta a legfőbb eszköznek ahhoz, hogy elvezessen minket a színpad, a szerep, a játék megismeréséhez. Nem a maga imponáló tudását akarta ránk tukmálni, még csak megosztani sem igyekezett. Minket aktivizált testileg, lelkileg, szellemileg, hogy az ő segítő kontrollja mellett magunk jöjjünk rá az egyéniségünkkel legjobban egybecsengő szerepformálásra. Igazi tudása abban rejlett, hogy színházlátást adott, közös gondolkodáshoz segített. Így nem csupa öntörvényű színészindividuum ágált a színpadon.
A két szövegrészletben vannak összecsengések, ki is egészítik egymást.
A hivatás műveléséről már sokat tudott a két színész.
Hogy az „elrendeltetésben”, ami a pályára vitte őket, működött-e valamiféle családi fátum, genetikai kódoltság – azt csak a jóisten tudja.
Azon már el lehet gondolkodni, miként hatottak rájuk az egyéb dolgok, miközben elkerülhetetlen céljuk felé igyekeztek.
A kis Márkus
Az apámnál kilenc évvel idősebb, 1927-ben született Márkus László édesapja Márkus Endre volt, bankárcsalád legifjabb tagja, a Sylvania Fakereskedelmi Részvénytársaság cégvezetője. Márkus László édesanyja, Fleischmann Margit jómódú, zsidó vallású pozsonyi kereskedőcsalád leánya.
Márkus Endre feleségével és fiával előbb az Andrássy úton, majd a Katona József utcában lakott nagyméretű polgári lakásban: a cselédek mellett volt Fräulein is, akitől Márkus László megtanulta a „gyűlölt” német nyelvet. Édesanyja rajongott a művészetekért, nagy operabarát volt, aki fiát – még annak csecsemő korában –
a rendkívül tehetséges, és legalább annyira csúnya komikushoz, egyben a Trockadéro mulató igazgatójához, Steinhard Gézához hasonlította.
Márkus László édesanyja fia születésekor éppen csak beért a klinikára, de ott a gyermek még az orvos érkezése előtt világra jött. Az újszülött egészségesnek látszott, s bőgött, ahogy kell. Talán ez magyarázza bizonyos vizsgálatok elmaradást, melyek okán egy s más elkerülte a figyelmet, és amiért Márkus László soha nem vonzódott szexuálisan senkihez. (Majdani interjúiban ugyanakkor olykor arra is kitért, hogy szerinte milyen emberi gyengeségek miatt táncol késélen minden szexuális vonatkozású kapcsolat.)
Laci kisgyerekként, kamaszként csinos fiúcska lett, bár nem épp sovány.
Márkus László édesapját fia visszaemlékezései elfoglalt, szigorú embernek mutatták. Jól menő cége mellett fiára nem jutott ideje. Feleségétől is eltávolodott, 1938-ban elváltak. Márkus Endre Szegedre tette át székhelyét, fatelepeket, malmokat vásárolt. Három újabb házassága volt még. Laci apja választottjai közül az első asszonyhoz került közel, akinek azonban rövid élet jutott.
A kis Sztankay
Apám apai ágának felmenői generációkon át görög katolikus papok voltak, akik felszentelésük előtt megnősülhetnek. Nagyapámnak, dr. Sztankay Andrásnak idősebb pap leánya volt jegyese, de
nagyapa egy nap belépett egy sátoraljaújhelyi postahivatalba, ahol összetalálkozott tekintete a szép távírász kisasszonyéval.
A felbontott eljegyzés, a távíráskisasszony, vagyis nagyanyám, a sváb és olasz felmenőjű Smólig Sarolta családba érkezése nem térítette el nagyapámat a lelkészi szolgálattól, vidéki plébánia után a fővárosi Rózsák terén, majd a Fő utcában végezte szolgálatát, hamarosan kanonokká szentelték.
Nagyszüleimnek nyolc gyermeke született, négy élte meg a gyermekkort, egyikük kilencévesen fulladt a Bodrogba.
Az élők közül – bátyja és nővére után – az 1936-ban született apám volt a legkisebb. Világrajövetelekor állítólag nagyapám felkiáltott:
„Sárikám, ilyen csúf gyerekünk még sosem született!
Szőkés, kékszemű nagyapámat világias papnak tartották. Csendháborításra hivatkozva még a Kacsa utcai rendőrségen is feljelentették egyszer-kétszer a szomszédok, ha egy-egy vendégség során kissé „túlpörögték” magukat a gyerekei. Nagyapámat mise után gyakran várták szépasszonyok a Fő utcai templom előtt, s próbálták elkapni pillantását, miközben átballagott a szemközti házba, amelyben családjával lakott tágas, polgári lakásban.
Apám már kissrácként megtanult orgonálni, gyakran kísért a miséken, olykor maga is ott lépdelt nagyapám mellett hazafelé – a maga Smóling-ágon örökölt barnaságával – a rajongók sorfala között.
Amikor nagyapánk vasárnap délutánonként sétára indult, nagyanyánk azzal a kérdéssel engedte útjára:
Mondja, Bandi, ugye nem a szép Szabónéhoz megy a harmadikra?
Ugyan, Sárika, ugyan!
csóválta fejét mosolyogva a nagyapám. Ez ügyben, családi közmegegyezés szerint, csak a jóistennek lehetnek biztos információi.
Apám családjában mély szeretet hatotta át a kapcsolatokat, ahogy jó keresztényekhez illik.
Ugyanakkor apám mindig is inkább anyás volt.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!