Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Debrecen
Márkus Lászlót diploma után két hónapra behívták katonának.
A börzsönyi bázison hét héten át hirtelen rosszullétek, súlyosabb kórok tüneteit produkálva úszta meg a szolgálat rázósabb szakaszait. A nyolcadik hét előtt Makk Károly, akkoriban Gertler Viktor asszisztense, kikérte az Ütközet békében című katonafilm forgatására. Pályájának első, kurta filmszerepében nagyétvágyú bakát alakított.
Márkus szerint a film rossz volt, ám a feladat élvezetes
Leszerelése után Szegeden megismert kolleginája, Hotti Éva ajánlotta be férjének, a debreceni Csokonai Színházat igazgató Téri Árpádnak.
Márkus Lászlónak így protekciója is lett ahhoz a színházhoz, ahová akkoriban rendre kidiszponálták a magafajta „rendszeridegen" színészeket.
Az erős társulatnak – persze nem csupa „politikai" – tagjai akkoriban Mensáros László, Görbe János, Simor Erzsi, Örkényi Éva, Békés Rita, Soós Imre, Latinovits Zoltán, Zenthe Ferenc, Kautzky József.
Márkus László 1951. november elsején érkezik a városba.
A pályaudvaron konflist fogad, azzal hajtat a közeli színházhoz. Belépve sehol senki, a társulatnak éppen Szabad Nép félórát tartanak egy félreeső próbateremben.
Márkus tanácstalanul barangol az épületben, majd végre rájuk talál. Ovációval fogadják, a Szabad Nép félórát is hagyják a fenébe. Utóbb mondta debreceni éveiről:
Semmi más nem volt, csak a színház. Senki nem rohant sehova. Azzal én soha többé nem találkoztam, ami akkor Debrecenben volt.
A valóság árnyaltabb.
Eleinte Soós Imrével lakik közös lakásban, aki szinte egyik napról a másikra lett mezítlábas parasztfiúból főszerepeket játszó színész. Márkus is zseniális művésznek tartja, ugyanakkor tanúja, ahogy lakótársa elkezd megroppanni új helyzetének súlya alatt. Soóst a „fényes szelek" fútták a pályára, s annak gerjesztői ott magára hagyták.
Márkus próbálja „kezelni": igyekszik elinni Soós elől a butykosból valamiképpen sosem kifogyó pálinkát, de nehéz, mert nem bírja az italt.
Megkéri Imrét: keressen másik albérletet. Soós nem ágál, tudja magáról, hogy nem könnyű eset. Hamarosan együtt vesznek részt a részegen motorral fának hajtó, amúgy szívközeli kollégájuk, Szentesi János temetésén. Soós ott azt mondja:
Én is így végzem majd.
Ami a színházat illeti: Márkus László debreceni évei alatt játszott operettekben, klasszikusokban, kortárs darabokban, aktuális szovjet művekben.
1956-ban megkapja első Jászai-díját a Hamlet Claudiusáért, a darab címszerepét Mensáros László alakította.
Márkus a szereposztás kapcsán említette:
Téri behívatott, és azt mondta, le akar szoktatni a feminin dolgaimról, ezért velem játszatja el Claudiust.
1956 októberének elején mutatták be Nyíri Tibor Húsosfazék című színművét, amelyben Márkus feszült, gyűlölettel teli öreg paraszt alakjában ért el kritikai és közönségsikert. Mindjárt utána Truffaldinó szerepét kezdi próbálni Goldoni Két úr szolgája című darabjában, amellyel bizonyítani is szeretne azoknak, akik úgy vélik: korán kapta a Jászai-díjat.
A főpróbát október 23-án tartanák, de a nézőtér üres.
Márkus így idézte az epizódot:
Őrjöngtem. Egyesek csitítgattak, hogy mit képzelek, amikor forradalom van, én meg hisztizek egy szerep miatt. Meg voltam sértődve! Ne vessen meg ezért senki. Engem az érdekelt, hogy tele legyen a nézőtér és tapsoljanak a sikeres alakításomnak.
A Két úr szolgája premierjét elhalasztották, a színház ideiglenesen bezárt. Márkus otthonukba húzódó színészkollégáinak mondogatja:
ha csak egy hetet várt volna a forradalom, komoly sikert ért volna el Truffaldinóként.
Esti beszélgetésből hazatérve megfázik, kötőhártya-gyulladást kap, arra pedig penicillin-cseppet, utóbbitól allergiás sokkot.
Mire újra ki tudja nyitni a szemét, vége a forradalomnak.
Márkus László gyakran elmondta: a saját külön világában él, önző és magának való, de nem korlátolt.
Úgy összegzett: ő a Márkus-klikkhez tartozik, amely csoportosulásnak létszáma egy fő, és egyetlen törekvése a színészet.
Utóbb azonban – látta, vagy sem – a forradalom történéseit is meglehetős pontossággal idézte fel. Kiemelve Mensáros László szerepét, aki határozott fellépésével elérte, hogy a színház áldozatok nélkül vészelte át a forradalmi időszak végletes helyzeteit.
Amikor Márkus Lászlót 1956 kapcsán egy interjúban a disszidálás lehetőségéről kérdezték, azt felelte:
Annak még a gondolatát is visszautasítom: magyar színész nem érvényesülhet külföldön. Vagy ha mégis, nem tudja elfelejteni, hogy volt egy hazája, és végül hazajön élni vagy meghalni.
A Hídépítőktől a Madách Színházig
Apám, a középiskolát az ötvenes években elhagyva, dolgozott segédkántorként, volt kifutófiú a Bástya KTSZ-ben, anyagmozgató a Hídépítő Vállalatnál, csillés a metróépítkezésen.
Már Kossuth-díjasként, a nemzet színészei közé választva is képes volt felpaprikázni magát, amikor felidézte, miként alázta késései miatt a Hídépítő portása
,amikor kevés alvás után, korgó hassal, lassabb tempóban, késve ért be a vállalathoz. Villamosjegyre ugyanis nem futotta.
Mindemellett akkoriban lett ösztöndíjasa – ami lényegében tandíjmentességet jelentett – Rózsahegyi Kálmán színi tanodájának. Rózsahegyi, miután először hallgatta meg apámat, azt mondta nagyapámnak:
Tisztelendő úr, köszönöm magának ezt a fiút.
Egy időben Makay Margit is tanítványának hívta, Ruttkai Éva mellett apám volt a kedvence.
Apám 1955-ben és 1956-ban is sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára. Élete végéig karcolta első felvételijének emléke, amikor a nem rászabott zakóját nézegetve a felvételi bizottság egyik tagja megkérdezte:
Nem púpos maga?
A második alkalommal, amikor apja foglalkozásáról faggatták, azt válaszolta:
Pásztor.
Kajánul kérdezték:
Milyen pásztor?
Apám rezzenéstelenül felelte:
Lelki.
Kirúgták.
1956 októberében nővérével eldöntik: disszidálnak. Apám a határig Petőfi-verseket szaval, majd amikor az átcsempészésükre vállalkozó férfi közli, hogy néhány napot várniuk kell, azonnal visszaindul Pest felé.
1957-ben felvették a színművészetire.
Osztályfőnöke, Pártos Géza, és tanársegédje, Ádám Ottó hittek benne. Mások közepes tehetségűnek tartották.
Néha rezgett a léc, de apám 1961-ben csak megkapta a diplomáját.
Apám még a főiskolán – fiatalos felbuzdulásból – összeházasodott egy évfolyamtársnőjével, s mint az majd évtizedekkel később kiderül:
a friss nej közeléből is akadt, aki jelentéseket küldött a papgyerekből színésszé lett apámról.
Az egyikbe például leírta: apám a FÉSZEK Művészklubban panaszkodott, hogy származása miatt három évet kellett elvesztegetnie, mire felvették a főiskolára. Az ügynök ugyanakkor azt is korrektül jelentette, hogy apám mindehhez hozzátette: a jelenlegi rendszerrel már nincs baja, köszöni is bizonyos Meruk elvtársnak, hogy engedélyezte számára a részvételt az avignoni színházi fesztiválon. Azt már másik ügynök jelentette, hogy apám külhonba érve mely emigráns, fegyveres ellenforradalmárral vacsorázott együtt a franciáknál. Tény, apámat emiatt retorzió nem érte, a házasság pedig az érzelmek csillapodása miatt ért gyors véget.
Diplomázva a Miskolci Nemzeti Színháznál kapott szerződést.
Gyalog kutyagolt az állomásról a bérelt szobájáig. Amikor felidézte az epizódot: tragikus tónusaival is diadalútnak hatott.
A teátrumban jó szerepeket kap, eljátssza a Dauphint a Szent Johannában, Frankot a Warrené mesterségében. Szerelembe esik a színház „drámai szendéjével", Kun Magdolnával.
Majdani anyámat polgári „adottságai" miatt – gyönyörű volt, amúgy egy volt kommunista vasmunkás, majd cipészmester (anyai nagyapám a Rákosi-korszak kezdetekor lépett ki a pártból), és egy hajdani cselédlány leánya – rúgták ki egy év után a színművészetiről. Egy darabig a bölcsészkar tagozataként működő Lenin Intézetben tanult, elsajátította valamennyire az orosz nyelvet.
1956-ban anyám is megpróbált néhány Lenin intézetes évfolyamtársával disszidálni, de a határon elkapta őket egy orosz őrjárat.
Már fel is sorakoztatták őket az árokparton, emelték a fegyvert, amikor anyám elkezdte énekelni az Internacionálé orosz nyelvű változatát.
Nemsokára otthon voltak, anyám pedig színházi ismerősei segítségével visszajutott a színház világába.
1961-ben Horvai István rendezi meg Miskolcon Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című darabját, apámmal a címszerepben. Ui Adolf Hitler és a mindenkori diktátorok parafrázisa. Apám akkoriban nyilatkozta:
Ui azt mondja: aki nincs velem, az ellenem van. Tehát véleménye következményeiért magára vessen. Most úgy érzem, egy-egy torz mozdulattal, félrebicsakló hangsúllyal ki kell nevettetnem Uit. Brecht azt hirdeti, nevesd ki, vedd fel a harcot ellene! Legyőzheted!
Apám alakításának országos híre megy.
A budapesti Nemzeti Színház vezetői, Marton Endre és Major Tamás megnézik a darabot, és két miskolci év után a pesti Nemzetihez szerződtetik apámat. Hangsúlyos feladatok mellett főszerepek sorát játssza olyan partnerek mellett, mint Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit, Törőcsik Mari. Első feladata beugrás, Kállai Ferenc betegsége miatt vette át Parolles szerepét Shakespeare Minden jó, ha vége jó című darabjában. Jelenet közben meghallja, amint a társulat egyik bölénye, Mányai Lajos azt kérdezi a színfalak mögött:
Ki ez a gyerek? Ezzel lehet játszani!
De hallja azt is, hogy Pesten már korábban befutott ifjabb kollégája azt súgja egy másik ifjabb színésznek:
Ügyes fiúcska! Már a maga méretében.
A Nemzeti Színházban akkoriban szemben állt egymással Marton Endre és Major Tamás tábora.
Apámat mindkét irányból próbálták megsebezni, máskor meg szirénhangok szólították.
Apám színészként nem került túl a partvonalon, de a játszmák szempontjából nem lett körön belüli. Tizenegy Nemzeti színházi évad után igent mondott főiskolai tanára, Ádám Ottó hívására. 1974-ben átszerződött a Madách Színházhoz.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
