A kritikusok kettős mércéje - és ahol csak papoltak a nyitottságról

Trill Zsolt színész

Az egyik legnagyobb élő magyar színész, és nem biztos, hogy csak a korosztályában. Egy kis kárpátaljai faluból a kijevi magyar színészosztály elvégzése után Beregszászon, Debrecenen át vezetett az útja a budapesti Nemzetibe - vagyis Vidnyánszky Attila társulatának tagja a főiskola óta, 25 éve dolgoznak együtt. De játszott Purcarete, Rizsakov vagy éppen Zsótér Sándor rendezéseiben is. Érdemes és kiváló művész, számtalan díjat nyert, legutóbb a III. Richárd címszerepéért, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, megkapta a POSZT legjobb férfialakítás díját. Az Origónak nemcsak arról mesélt, miért szereti mesterét, Vidnyánszky Attilát, vagy hogyan vált jó színészből hirtelen tehetségtelenné egyes kritikusok szemében, miután Magyarországra jöttek, hanem például arról is, miért nem a kockás ing teszi szerinte a jó tanárt. Trill Zsolttal Sztankay Ádám beszélgetett.

Említette egyszer: apai nagyapja az után tűnt el, hogy kurta diagnózist adott Sztálin állapotáról. Beavatna a részletekbe?

Nagyapám kulák volt, földdel, cséplőgéppel, lovakkal, asztalosműhellyel. Bement egyszer Sárosorosziból Tiszaújlakra – az volt a környék központja -, beült kártyázni a zsidókkal a kocsmába. Mondta nekik, úgy tudja – jól tudta különben -, hogy Sztálinnak lebénult a fél karja. Meghallotta ezt a szomszéd asztalnál néhány falubelije, akik haragudtak rá, talán mert nem adta nekik kölcsön a cséplőgépét, vagy valami hasonlóért. Ők jelentették fel ezért a mondatáért, el is vitték a belügyesek. De nagyanyám beszaladt hozzájuk, és nagy pénzt fizetett, hogy kiváltsa. Újságolta is boldogan a faluban, hogy holnapra hazaengedik a férjét. Akkor a feljelentők visszamentek a belügyesekhez, nagyapámat meg sosem látták többé. Bevitték mélyen a Szovjetunióba, azt hallottuk, hogy egy kőbányában halt meg.

Forrás: Koncz Márton

Föld, cséplőgép, egyebek?

Mindent besepertek. Óvodában dolgozó nagyanyám „intézményi maradékokból" nevelt fel hét gyereket. Az ottani rendszerváltás után sem kaptunk vissza semmit. Nagyapám földje még mártott tintával volt bejegyezve a földhivatalban, de akik jártak ott a nyolcvanas években azt mesélték: olyanok vannak már golyóstollal tulajdonosként megnevezve, akiknek soha nem volt zsebkendőnyi birtoka sem. Ennyit a szovjetrendszer egyenlősdijéről.

Édesapja, aki - ha jól tudom - szobafestő volt, jobb híján lett az, vagy szerette a szakmáját?

Ő volt a legjobb a környéken!

Eljárt vele melózni?

Nyolcadikos koromban magam szappanoztam le egy újépítésű, háromszobás ház minden falát.

Leszappanozta?

Megreszeltem, felolvasztottam a szappant, majd a forralt szappanos vizet felvittem a felületre. Ez zárta le a falat, hogy ne szívja be az anyagot, ha rákerül. Apám még rendesen keverte a festéket gipszporból, kis mésszel. Iszonyatosan jó szobafestő volt, de amúgy is csodálatos fickó, hatalmas figura a maga százhatvan centis magasságával. Az összes környékbeli pártvezető vele dolgoztatott.

Örült, hogy színész lett a fiából?

Igen, s amúgy elképesztő jó szeme volt a színházhoz. Tudott dicsérni is, de nem kímélt, ha helyre kellett tenni.

Ha jól tudom: édesanyja egy katonai üzemben dolgozott.

Ott kezdem: Oszi bácsi, a kolhozelnök igazi, jó eszű parasztember volt, aki a zsigeriben tudta, hogyan kell vezetni a gazdaságot. Több lábon állt a kolhoz, része volt a műszerüzem is, ahol édesanyám dolgozott. A katonaság részére szerelte a „katuskákat". Az volt az orosz neve azoknak a szerkentyűknek, amelyek biztos hasznosak voltak, de annyira korszerűek, hogy attól az amerikaiak röhögőgörcsöt kaptak volna.

Forrás: Koncz Márton

Családjával szépen éltek, vagy szűkösen?

Mifelénk látszólagos jólét volt. Az emberek nem kerestek rosszul, ráadásul el sem tudták költeni, mert az élelmiszeren kívül nem volt mire. Mindemellett a helybeliek nem acsarkodtak, inkább összejártak. Nem csak Sárosorosziban, az összes környező faluban színjátszó csoport működött. Szinte színmagyar vidék volt, ha egy-egy orosz, ukrán lány bekerült, azt a fiúk hozták, amikor összejöttek velük a katonaidejükben. Mind rendes csaj volt, szépen beépültek a falu életébe. Mára ez megváltozott, elszegényedett a vidék, annak minden következményével.

Mesélte egyszer, hogy édesanyja állatorvosnak szánta. Miért?

Egészséges ösztönből. Nem éltünk rosszul, de apám mégiscsak tíz-tizenöt órákat dolgozott fenn a létrán, azt is látták, mit güriznek mások a földeken. Szüleim ezért azt akarták, hogy tanuljak. Édesanyám úgy gondolta, hogy állatorvosként könnyebben boldogulnék. Csak az volt a gond, hogy én a vér látványától elájulok. Szerencsére az általános iskolai magyar tanárnőm, Kovács Erzsike néni azt monda édesanyámnak: még ne állítsanak engem irányba, aprócska is vagyok a százötven centimmel, gyengécske is, ne szakiskolába küldjenek, hanem Nagymuzsalyra kétéves középiskolába, ott még sokat fejlődhetek.

Amúgy önt szíve szerint már a színház vonzotta?

A falu klubjában – kultúrháznak hívják, de senki nem úgy mondta - megtartottunk minden olyan „kommunista" ünnepet, mint a húsvét, karácsony, s akkor színdarabokat mutattunk be, verseltünk, énekeltünk. Élveztem is, hogy megnevettetem az embereket, jó érzés volt, hogy figyelnek rám. De eszembe sem jutott, hogy ez hivatás is lehet. Mindig lenyűgöz, ha olyan gyerekkel találkozom, aki tízen alig évesen már tudja, hogy mi szeretne lenni. Én nem tudtam, nem is értettem semmihez. Szerintem ma sem értek.

Hát a szappanozás?

Ha szappanozni kellett, vagy hasonló feladatot kaptam, azt kedvel csináltam, de nem lett a részemmé. Miközben láttam, hogy az unokatestvéreim szinte zsigeri hozzáértéssel láttak neki autószerelésnek, asztalosmunkának, bárminek.

A színház csak a része lett.

Nagy szavak ezek.

Mi vitte a színház felé?

A Nagymuzsalyi Középiskolában Vidnyánszky Éva néni, Vidnyánszky Attila édesanyja volt a magyartanárom. Nagy szerepe volt abban, hogy például a magyar hetek alatt minden nap volt valamilyen irodalmi, színköri verseny, amelyen általunk írt szövegekkel szerepeltünk. Ahogy abban is, hogy a színészet irányába indultam. De a Nagymuzsalyi Középiskola amúgy is inspiráló hely volt, elhivatott pedagógusokkal. Nem bújtak kockás ingbe, a helyett inkább azzal foglalkoztak, hogy a diákjaik sokra vigyék. Sorra kerültek ki az iskolából a kiművelt, igazi egyéniségek.

Éva néni fia később tanára lett a kijevi főiskola színész szakának első magyar évfolyamán. Korábban is ismerte már Attilát?

Nyolc évvel idősebb nálam, akkor láttam először, amikor locsolkodni jött a szomszéd lányhoz. Aztán idősebb fiúk meséltek róla, akiknek Attila volt a magyartanára a Nagymuzsalyi Gimnáziumban – ugyanis magyar-történelem szakon végzett, így ott is tanított két évet a rendezői tanulmányai előtt. Mondták, hogy nagyon kemény: ha nem tudod az anyagot, akkor ott kell maradnod az iskolában, ő elmegy közben focizni, s mire visszajön, be kell vágnod. Na, gondoltam, szép, remélem engem nem fog tanítani. Úgyis lett, mert közben felvették rendezőszakra. Aztán nem sokkal a felvételim előtt éppen Nagymuzsalyon járt, Évike néni meg mondta neki, hogy hallgasson meg. Emlékszem nagy haja volt, farmerdzseki, farmer, tornacipő volt rajta, hallgatta a monológomat, aztán mondta: középszerű vagyok, az se jó, amit választottam, igazi irodalommal kellene foglalkozni, biztos, hogy nem vesznek fel. Lényegében agyoncsapott. De az édesanyja csak biztatott: Zsoltika, nyugi, ne vedd a szívedre, menjél csak el felvételizni. Mit ad Isten, felvettek.

Addigra már nagyobbacska lett, megizmosodott?

Azt kérdezte egy lány a felvételi vizsga előtt: „Kinek a kisöccse vagy?" Mondtam, senkinek, én is felvételizem. Erre ő: „Milyen szép kisfiú vagy, milyen szép gyerekeink lennének". Szűcs Nelli volt az, aki ma már két gyermekünk édesanyja. A nyeszlettségem, a kis termetem engem amúgy nem zavart.

Forrás: Koncz Márton

Úgy is nagy csajozós volt már?

Plátói szerelmeim voltak csak. Művészképzőben kicsit hendikepes start, de nem voltak komplexusaim. Csak akkor lettek, amikor kezdtem nyúlni. Aránytalannak éreztem magam.

Más gondjai is akadtak Kijevben?

Órák után három megálló volt a kollégium trolival, amint leszálltam, elkezdtem bőgni lefelé a dombon, majd a lépcsőházban törölgettem a szememet, míg felértem a kollégiumi szobámba. Semmit nem értettem az egészből, azt se tudtam, hol vagyok, mit keresek itt. Hiányoztak a szüleim, a barátok. Ráadásul oroszul sem beszéltem. Addig még az oroszt is magyar anyanyelvű tanár oktatta az általánosban meg a középiskolában. Nem kellett brillírozni. A főiskolán viszont voltak elméleti tárgyak, amelyekből oroszul kellett vizsgázni. Például a Szovjet Kommunista Párt történetéből, esztétikából, világnézetből. Biflázni kellett volna a nyelvet, miközben éjszakába nyúltak a mesterségórák. Egy év után abba akartam hagyni az egészet. Valami mégis ott tartott, és a másodéves mesterségvizsgákon kezdtem érezni: nagyon lehet élvezni a színjátszást. Egyébként igazi színházban is akkor jártam először, az említett Nemzetiben.

Tetszett?

Lenyűgözött már a látvány is: hatalmas, ezeregyszáz férőhelyes színház. Repülőtérnyi színpad, jönnek-mennek rajta a színészek – és mégis átjött, megérintett a játék. Nem szöktem meg a főiskoláról, beleszoktam. Tudtam, hogy polgári védelemből sosem leszek jeles, de abszolváltam. Volt tanár, aki engedte, hogy az osztálytársam fordítson nekem a vizsgán.

Ki volt az osztályfőnöke?

Az avantgárdként indult Kolonenko nevű rendező, aki később a Kijevi Orosz Nemzeti Színháznak lett a főrendezője. Iszonyatosan jó színész volt, mindent el tudott játszani. Ugyanakkor a legtöbbet Vidnyánszky Attila foglalkozott velünk, aki már ott tanított akkoriban. Persze ügyeltek arra is, hogy más rendezőkkel is összekerüljünk. Azt tapasztaltuk: szeretnek minket, magyarokat.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!