A kritikusok kettős mércéje - és ahol csak papoltak a nyitottságról

Trill Zsolt színész

Az egyik legnagyobb élő magyar színész, és nem biztos, hogy csak a korosztályában. Egy kis kárpátaljai faluból a kijevi magyar színészosztály elvégzése után Beregszászon, Debrecenen át vezetett az útja a budapesti Nemzetibe - vagyis Vidnyánszky Attila társulatának tagja a főiskola óta, 25 éve dolgoznak együtt. De játszott Purcarete, Rizsakov vagy éppen Zsótér Sándor rendezéseiben is. Érdemes és kiváló művész, számtalan díjat nyert, legutóbb a III. Richárd címszerepéért, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, megkapta a POSZT legjobb férfialakítás díját. Az Origónak nemcsak arról mesélt, miért szereti mesterét, Vidnyánszky Attilát, vagy hogyan vált jó színészből hirtelen tehetségtelenné egyes kritikusok szemében, miután Magyarországra jöttek, hanem például arról is, miért nem a kockás ing teszi szerinte a jó tanárt. Trill Zsolttal Sztankay Ádám beszélgetett.

Három szemesztert a budapesti színművészetin is eltöltött.

Különleges élmény volt belebotlani Garas Dezsőbe, más nagy magyar színészekbe a főiskola épületében. Mi rajtuk nőttünk fel, néztük otthon a televízióban a magyar filmeket, tévéjátékokat, amelyek minőségi, irodalmi darabok voltak. Szereplői meg egyszer csak ott jártak-keltek körülöttem. Sokat mentem színházba is, miközben a pesti főiskolán rengeteget dolgoztunk a Kazimir Károly vezette kurzuson. Magyarként azt éreztem: ez lenne az igazi világom. Másfelől meg azt tapasztaltam: Kijevben senki nem papolt nyitottságról, miközben legtöbben nagyon nyitottak, be- és elfogadóak voltak. Itt meg sok szó esett a nyitottságról, európaiságról, miközben a főiskola világának viszonyait is zártabbnak éreztem.

A kijevi magyar színészképzés azzal a szándékkal indult, hogy az ott végzett növendékek legyenek alapítói a tervezett beregszászi magyar színháznak. Amelynek még akkor sem volt épülete, amikor ön megkapta a diplomáját. Mégis a mostoha körülmények között meginduló társulatnak lett alapító tagja. Nem lett volna más irány?

Nem is kerestem. Vidnyánszky Attilának, vagy majdani feleségemnek, Szűcs Nellinek lettek volna más lehetőségei. Ám a mi kárpátaljai életünkben nagyon izgalmas, érzelmileg is fontos időszak volt az: a nyolcvanas évek utolsó évei, a kishatár megnyitása Magyarország és Ukrajna között, a rendszerváltás. A színészet mellett az akkori kijevi magyar osztály tagjaiban ott élt a vágy: jó lenne saját színházat csinálni. Amit persze bárhol meg lehet tenni, de akkor miért ne otthon? Mindemellett Vidnyánszky Attila döntése volt a meghatározó, mi pedig vele tartottunk. Ugyanakkor már az elején ott volt bennünk az a szándék is, hogy ne csak helyben, hanem Magyarországon, sőt a szélesebb világban is elfogadtassuk magunkat. Úgyhogy állati boldogan elkezdtünk színházat csinálni a nagy szegénység közepén. És négy évvel később már jöttünk-mentünk a világban az előadásainkkal.

Forrás: Koncz Márton

Tornatermekben, lerobbant kultúrházakban kezdték, majd megkapták a roggyant Oroszlán Szálló épületét. Az mekkora váltást jelentett az egzisztenciájuk szempontjából?

Korábban a cipőm mellet jártam, utána is. A színház létrehozása kapcsán született egy szovjet-magyar keretszerződés, amely ukrán-magyarra módosult, s amelyből a magyarok mindent betartottak, az ukránok semmit. A főiskolán tízezer forint volt az ösztöndíjam színészként ezer forintot kaptam

Szűcs Nellivel mikor lettek párrá?

A kisebb-nagyobb nehézségek miatt másfél év után felrobbant a társulat, az eredeti osztályból négyen maradtunk Vidnyánszky Attila mellett, köztük volt Nelli is, én is. Attila akkor elment kicsit Párizsba, közben Nelli felhívott egy teára, s mire Attila visszajött, mi már összetartoztunk. Lehetett valami abban a teában.

A szétrobban társulat újraszerveződött, sorra nyerték a díjakat a különböző fesztiválokon Ukrajnában, Magyarországon, másutt. Hétköznapi szinten mennyire szerette, értékelte a beregszászi színházat a magyarországi szakma?

A magyarországi kritikusok sokkal jobban figyeltek ránk és többre is értékeltek akkoriban, mint az után, hogy Vidnyánszky Attila lett a Debreceni Csokonai Színház igazgatója. Volt kritikus, aki egészen más színésznek látott Beregszászon és Debrecenben.

Beregszászon tehetségesnek látta, itt kevésbé?

Nagyjából ez a helyzet, de nem érdekes. Ugyanakkor hosszan sorolhatnám – de az sem vezetne sehová – a nagynevű színházi embereket, akiket beregszászi éveink alatt sem érdekeltünk. Ők elvannak maguk között, vagy csak önmagukkal.

Az ellenérzéseknek, távolságtartásoknak érti az okait?

Talán a konkurenciától való félelem is magyarázza, mert kicsi az ország. Pedig a színház, a film pont olyan terület – egyebekkel ellentétben -, amelynek jót tesz a sokféleség. Persze néha azt is érzem, hogy egyeseknek mintha nem is a színpad számítana. Vannak színházak, ahol nem a színpadon, hanem előadás után akarják megváltania világot. Tisztes, családos embereknek viszont miként lenne ideje arra? Értelme sincs. A világmegváltással a színpadon kell próbálkozni. És ami ott történik, azt meg érdemesebb lenne nagyobb nyitottsággal szemlélni, átlátva a színház törvényszerűségeit is.

Konkrétabban?

Az oroszoknál a kritikus általában a tizedik előadás környékén nézi meg az új bemutatót. Hiszen a produkció akkor áll össze, akkor formálódik nagyjából véglegessé. De az sem szerencsés, amikor egy ifjú színészt vagy rendezőt már az első egy-két jól sikerült megmutatkozásai alapján zseninek kiáltanak ki. Ebben a szakmában évtizedek után derül csak ki, hogy az indulás lendülete, a még középkorúként is könnyebben felszítható energiák csillapodásával képes-e a színész erős hatással jelen lenni a színpadon. Törőcsik Mariról, Csomós Mariról, hozzájuk hasonló művészekről már bátran lehet nagy szavakkal fogalmazni, de a fiatalokat nem helyes olyanokkal terhelni.

De az sem jó, ha egy pályakezdőt rögtön leírnak egy sikerületlenebb alakítás kapcsán.

Ez is igaz. Ugyanakkor a színészeknek, beleértve magamat is, sokkal bátrabbnak kellene lenniük. Bátrabban kellene próbálkozni a különböző színházi irányokkal, kevésbé ráülve arra, ami már megy. Sok más mellett azért is szeretem Vidnyánszky Attilát, mert ő mindig erre ösztökélt minket.

Statisztikák is mutatták: a debreceni közönség megszerette azt a színházat, amelyet önök csináltak. Aztán a debreceni évek után Vidnyánszky Attila a fővárosi Nemzeti Színháznak lett igazgatója, s nemrég elnyerte a posztot a második ötéves ciklusra. Ön hogy élte meg a váltást Debrecen és Budapest között?

Ahol magyar szó van, ott én otthon vagyok, köszönök mindenkinek az utcában, ahol élek. Debrecent nagyon megszerettem, sok barátom van ott. Ha tehetem, látogatom őket, oda sem szólok, csak rájuk nyitom az ajtót, ilyen vagyok. A gyerekeknek nehezebb volt a váltás, nekik ott kezdődött a bölcsi, ovi, iskola. Visszasírják néha az ottani közeget. Debrecen átbiciklizhető város, Budapest nagyobbacska. Ami a dolog szakmai részét illeti: minden váltásnak örülök, jót tesznek az új impulzusok.

Forrás: Koncz Márton

A jelenlegi Nemzeti Színházat milyennek látja?

Lehetnénk még bátrabbak bizonyos helyzetekkel, emberekkel kapcsolatban. De ez a mi ügyünk, nem szeretném kibeszélni. Már most izgalmas művész színház vagyunk, amely komoly kockázatot vállal. Sok rendező dolgozik nálunk, akik másfajta kultúrát, látásmódot hoznak magukkal.

A Rózsavölgyi Szalonban Bíró Eszterrel, illetve a zenészként közreműködő Födő Sándorral színre került „Kérem én még nem játszottam – Szép Ernő válogatott szerelmei" című előadásban ön alakítja Szép Ernőt. Új színészi irány próbája?

Az erősen irodalmi alapú kamaraműfaj és Szép Ernő is más világot képvisel ahhoz képest, ami közel áll hozzám. Nem könnyű feladat, de szeretem.

A tavalyi Pécsi Országos Színházi fesztiválon a fiatal színművész, Vecsei Miklós által fordított és ifj. Vidnyánszky Attila rendezte III. Richárd címszereplőjeként nyerte el a legjobb férfifőszereplő díját. A Nemzeti Színházban látható előadásban brékel, szaltózik, fizikailag is komoly teljesítményt nyújt. Az előadás látványában, számos elemében különleges produkció. A fiatal fordító-rendező párossal könnyen hangot talál?

Minden előadásban, amelyben részt veszek, megtalálom azt, amitől izgalmassá válik számomra – de a mai fiatalok világa annyira távol van tőlem, hogy aligha van nagyobb kihívás annál, mint hogy őket megfejtsem. A III. Richárd is segített ebben, de még mindig sok talány van az internetes, mobilos, szűkszavú, jelekkel üzenő XXI. századi kommunikációjukban. Szinte félek tőlük, de csak úgy lehet közel kerülni hozzájuk, ha bátran „odamegyek". Ha nem rettenek meg a közös munkáktól.

Emlékszik mikor találkozott először ifj. Vidnyánszkyval?

Mickiewicztől próbáltuk az Ősöket egy beregszászi tornateremben, amikor bejött a kölyök – éppen kezdett csak beszélni - egy fekete kutyával. A kutya leült a nagy Ati mellé. Mire a kis Ati – nem gonoszságból, gyerekes pajkosságból csupán – állkapcson rúgta a kutyát. Megijedtem, gondoltam, az most leharapja a fejét. De az eb imádta, tudta, hogy csak gyerkőc. Szinte vigyorgott rá. Mókás erre visszagondolni, miközben gyűlik a könny a szemembe.

Forrás: Koncz Márton

A saját gyermekeikre mennyire hat az, hogy mindkét szülőjük színész?

A tizenkét éves Bertalannál kicsit elrontottuk a dolgot, mert kivittem a Mancs forgatására, és aztán elég sokáig kijárt velem, még hajnalban is, pedig nem egy korán kelős gyerek. A tizenhét éves gimnazista lányom esetében nem tudom, mi a helyzet, de nem is nagyon akarom tudni. Nem egyszerű dolog ez, még beszélni sem szeretek róla, az lenne jó, ha az ezzel kapcsolatos dolgok valamiképpen maguktól megoldódnának.

Egy apa részéről kicsit megúszós duma.

Mondtam, hogy semmihez sem értek. Apának sem vagyok mintaszerű, miközben nagyon aggódom értük, és szurkolok is a boldogságukért. Végül persze úgysem lehet semmi gond, mert Nelli, az édesanyjuk mindent megold.

Néhány nap múlva választás lesz.

Én nem politizálok. Egyszerűen csak abban reménykedem, hogy az emberek gondolkodnak, és látják azokat a pozitívumokat, amik történtek az elmúlt években itt, Magyarországon.