Cseke Péter, aki nagyon rossz gyerekből lett színházigazgató

Vágólapra másolva!

A Jászai Mari-díjas művész tavaly kapta meg Bács-Kiskun Megye Prima Díját, ugyanakkor két igazgatói ciklus után harmadszor is elnyerte a Kecskeméti Katona József Színház igazgatói posztjára kiírt pályázatot. Cseke Péter az Origónak elmondta: több mint tízéves színházvezetői gyakorlat után sem tartja rangnak a tisztséget, hanem inkább szép feladatnak.

Sztankay Ádám

Vágólapra másolva!

Madách Színház Kecskeméti Katona József Színház Cseke Péter Ádám Ottó

Gondolhatja ugratásnak, de csak rákérdezek: színházi családban cseperedve már gyerekként színi direktornak készült?

Nem gondolom ugratásnak, ráadásul eltalálta: gyerekkoromtól annak készültem. Persze akkor még nem fogalmazódott meg bennem ilyen pontosan, de ma már tudom, hogy arról volt szó. Édesapám, Cseke Sándor és édesanyám, Ridinger Beatrix a nagyváradi színháznak voltak tagjai. Ahol egy bizonyos Laci bácsi minden színházi dologhoz értett. Ha fölment a színpadra próba közben, odajárultak elé a színészek, mindenkinek tudott tanácsot adni, valami okosat mondani, ahogy a műszaknak is. Olyan akartam lenni, mint ő. Egészében érdekelt a színház. Egyébként Laci bácsi teljes neve Gróf László volt, s mint azt már cseperedve megtudtam, neves erdélyi dramaturg, színész, rendező és műfordító. Színészként, vállalkozóként is részese a nagyváradi filmgyártás megindításának, az erdélyi magyar színjátszás intézményes megteremtésének.

Ön tizenegy évesen Nagyváradról Budapestre került. Miért döntöttek szülei az országváltás mellett?

Ők már korábban elváltak. Édesanyámmal jöttem, akinek egész családja Magyarországon élt. Lényegében repatriáltunk.

Édesanyja Magyarországon is gyakorolta hivatását?

Feladta. Érezte, jobb lesz így. Gyönyörű asszony volt, kiváló versmondó, mégis inkább introvertált személyiség. Ellentétben édesapámmal, aki nagyszerű, ösztönös színész volt. Édesanyám Pestre kerülve a Vidám Színpad titkárságán dolgozott, majd a színpadhoz közelebb, ügyelőként.

Beérte a színpad puszta közelségével?

Szerette a munkáját, de azért tagja lett egy amatőr csoportnak is, amellyel bejárta az országot.

Ön a Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskolában érettségizett. Színházi embernek készülve mit keresett ott?

Színházvezetőként is jól jön, amit ott tanultam. De persze nem az egyetem színházigazgató szakára készültem – ami nincs is, pedig hasznos lenne –, hanem színésznek. A közgazdasági szakközépiskola édesanyám döntése volt, aki úgy vélte: jó alapot jelent, ha mégsem kerülnék be a színművészetire. Én is jó ötletnek tartottam, mert gyerekkoromtól izgatott az a lehetőség is, hogy hivatásos diplomata legyek. Már csak azért is, mert sok nyelven tanultam – más kérdés, mennyire tudok. De azért a színészet gyerekkorom óta része volt az életemnek, nem csak a szüleim miatt: gyerekszínészként én is részt vehettem előadásokban. Aztán tagja lettem a 25. Színháznak, ahol egyre nagyobb szerepeket kaptam. Jordán Tamásnak volt akkoriban egy balesete, azt követően az ő feladatait is én vettem át. Az ottani tanáraim – például Mezei Éva, a Pinceszínház későbbi igazgatója – nem is akarták, hogy főiskolára menjek.

Közgazdasági szakérettségije után azonban mindjárt bekerült a színművészeti főiskola Szinetár Miklós és Babarczy László vezette színészosztályába. Hallgatótársa volt például Bánfalvi Ágnes, Vándor Éva, Mihályi Győző, Dunai Tamás, Sinkovits-Vitay András. Jó közösség volt?

Eleinte kiváló, ám amikor egyik-másik növendék idővel több figyelmet, komolyabb külső feladatot kap, az bármely közösséget kissé megbont.

Ki volt önök közt a „sztár"?

Akkoriban – a mai fogalmaink szerint – még nem voltak sztárok. De például Dunai Tamás, aki a szegedi bölcsészkarról érkezett közénk, már kezdetektől kivételezett helyzetben volt. Nem volt baj ezzel, az ilyesmiből is lehet tanulni.

Tanáraiktól mit lehetett?

Szinetár Miklóstól főként önállóságot. Nem azt mondta, hogy jöjjön be innen és menjen ki ott, hanem azt: kápráztasson el! Babarczy Lászlót pedig a pontosság jellemezte, a szituációk precíz beállítása. Élveztem azokat az éveket, azzal együtt, hogy akkoriban elég forrófejű fiú voltam.

Jó, hogy nem állt diplomatának. Bár mai habitusa alapján megfontolt karakternek tűnik.

Megesik, hogy az alapkarakter csak idővel igazodik az ember álmaihoz. Én nagyon rossz gyerek voltam. A családi legendárium szerint, amikor hazaértem valahonnan, édesanyám ajtót nyitott, kaptam egy pofont, aztán megkérdezett: „Na mesélj, mi volt?” A főiskolán is voltak rázósabb helyzetek. Szinetár Miklós ragaszkodott hozzá, hogy bekerüljek az osztályába, de később azt mondta: megbánta a dolgot. Sokat dacoskodtam, olykor éreztetve, hogy tanári tanácsok nélkül is tudnám a dolgom.

Felidézné egy csintalanságát?

Egy harmadéves Szentivánéji álom-vizsgának még a rendezését is rám bízták, pedig amúgy pedagógiai szereposztásban került színre. Én voltam Oberon, Dunai Puck, vagyis a másiknak való szerepet játszottuk. Elégedett voltam magammal, és amikor a vizsga előtt Szinetár azt mondta, hogy a jelenet végén menjek ki a takarásba leereszteni a függönyt, pikírten, cifra szavakkal körítve javasoltam: talán húzza le ő. Más kérdés: évekkel később Szinetár Miklós tanársegédje lettem.

Miként enyhült fejében a forróság?

Színészként végül a helyemre kerültem, azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Az ember lenyugszik, ha abból élhet, amit a legjobban szeret.

Debrecenben kezdte a pályát. Közelebbről nem hívták?

Főiskolásként a Vígszínházban voltam gyakorlatos, ahol szép feladatokat kaptam. Például Az ifjú W. új szenvedéseiben játszottam az Egri Márti által alakított Charlotte férjét, benne voltam a Popfesztiválban is. A Nyaralni mindenáron előadásban kaptam egy egymondatos szerepet, amely feldúsult tizenkettőre. Az egyik főpróbát megnézte a színház igazgatója, Várkonyi Zoltán, és azt mondta a többi színésznek: „Azt a főiskolást tessék csak figyelni!” A nevemet sem tudta, de példaként hivatkozott rám – miközben persze majdnem elsüllyedtem ott a legnagyobb színészek előtt. Azért azt biztosra vettem: odaszerződtetnek. De nem hívtak. Babarczy ajánlotta, hogy menjek az akkor fénykorát élő kaposvári színházhoz, ám úgy éreztem: ott majd azt játszhatom, amihez Koltai Robinak nincs kedve. Hívtak vissza a 25. Színházhoz is, de az már nem az én világom volt. Végül a debreceni színház akkori igazgatója, az operarendező Kertész Gyula, illetve főrendezője, Sándor János ajánlották fel: náluk sokat és jókat játszhatom. Horatio szerepével kezdtem a Hamletben, akit Cserhalmi György alakított.

Játszotta még – többek között – Anyegit, Ben Jonson Volponejának Moscaját, Csehov Három nővérének Tuzenbachját, Kander-Ebb Kabaréjának Konferansziéját. Aztán öt év után, 1981-ben átszerződött Ádám Ottóhoz a Madách Színházba, pedig Vámos László előbb hívta a Nemzetihez.

Vámos azt akarta, hogy azonnal menjek, de előbb el szerettem volna játszani a következő évadban rám váró szerepeket. Ádám Ottó három héttel Vámos után keresett meg, és azt mondta: vár rám egy évadot.

Kilenc évig volt a Madách tagja, amely már átszerződése idején is túl volt erősebb korszakain. Előadásai nem igazán voltak reflektívek, önt pedig idővel kezdték úgy jegyezni, mit a társasági-társalgási darabok specialistáját. Hogy bírta ezt a helyzetet az egykori forrófejű fiú?

Nehezen. Persze, szerettem volna Pestre jönni, és Ádám Ottó mégiscsak tekintély volt a szakmában. Ám akkor láttam először Madách színházi előadást, miután aláírtam a szerződést. A Patikát adták, éppen Húsvét volt, és az egyik szereplő vízi pisztollyal lépett színre, majd elkezdte locsolni a színésznőket. Kezembe temettem az arcomat, arra gondoltam: „Te jó ég, hová kerültem?" Nagyszerű színészek is voltak ott, de azt csak ők tudnák elmondani, miként érezték magukat akkoriban.