Az elsőként hazánkba látogató igazi amerikai jazz szupersztár, Louis Armstrong volt.
A világ egyik legnagyobb, nevezett évszámig bezárólag legnagyobb nézősereget megmozgató jazzkoncertjére Budapesten került sor.
Az amerikai jazzirodalom is kiemelten említi ezt az eseményt, és 93.000 nézőről ír a Leonard Feather fémjelezte „The Encyclopedia of Jazz in the Sixties"-ben.
1961-ben elterjedt a hír az országban, hogy június 9-én a Népstadionban fog fellépni a világhírű trombitás-énekes, aki akkor már évtizedek óta szextett formációjában járta a világot. A koncert a műfaj rengeteg kedvelőjét mozgatta meg országszerte. A korabeli források mosolygó, egymással diskuráló emberekről emlékeznek meg,
mintha valami különleges ünnep lett volna, és tulajdonképpen az is volt.
A koncerttel kapcsolatban említésre méltó, hogy ezekben az évtizedekben bontakoztak ki a világkörüli turnék, és az akkori viszonyok között biztató volt, hogy határon innen köszönthettük a világhírű zenészt és zenekarát.
A 80-as évek szuperkoncertjei közé tartozik a '86-os Queen-koncert is, erről korábban itt írtunk. A koncertre meghirdetett
hetvenezer belépőjegy két nap alatt elfogyott,
de a jegyüzérek készenlétben álltak: az átlagban 200 forintos jegyeket a koncert napján volt, aki 1700 forintért árulta. A nézőszám esetében van némi ellentmondás, ugyanis helyenként 70 ezer, máshol 76 ezer, egyéb forrásokban még 80 ezer nézőt is említ a korabeli sajtó. A Queen budapesti koncertje mérföldkő a magyar zenei életben, mely minden szempontból hosszú időre meghatározta a hazai zenei életet. Azok, akik nem voltak jelen a koncerten is biztosan látták már az ominózus jelenetet, ahogy Freddie Mercury,
a Queen énekese egy magyar népdallal kedveskedik a budapesti rajongóknak.
„A »Tavaszi szél« fontos gesztus volt, ezt gondolom most is" – emlékezik vissza egy rajongó, aki ott volt a koncerten. „Az angolokról kicsit úgy gondolkodunk, hogy ők szívesen érzik magukat a többi náció fölött, így a magyar népdal megszólalása nagyon előzékeny és figyelmes kezdeményezés volt. Addig, ha koncerten voltunk, maximum az illető együttes nótáját énekelte együtt a közönség, de ez a népdal mindennél jobban kifejezte a Queen udvariasságát és tiszteletét. Ma is van, aki hasonló gesztust tesz, például a Metallica legutóbb, de ez számomra már inkább egy hagyomány folytatása volt, és így is olvastam erről a napokban."
A 250 forintos jegyár akkoriban igen soknak számított, de
ennyi világsztárt egy este még sosem láthatott addig az ország.
Peter Gabriel úgy adott hazánkban emlékezetes koncertet, hogy nem is a saját zenészei, hanem
Springsteen E-Street Bandje kísérték. Utána lépett a színpadra Sting,
aki a They Dance Alone című dalát magyarul énekelte el. Végül az est fénypontja Bruce Springsteen fellépése volt, aki mindig is szívesen állt a szabadságjogok mellé. A környező országokból sokan érkeztek rajongók, lévén Budapest volt a turné egyetlen állomása a vasfüggönyön túl.
Az utazó „rockcirkusz" kiemelt fellépője az AC/DC volt, ami többek között azzal járt, hogy a másik három zenekar, a Metallica, a Mötley Crue és a Queensryche mind látványban, mind hangzásban visszafogottabb kiszolgálásban részesült. Ez akkor még nem volt elterjedt gyakorlat, többen is értetlenkedve álltak a jelenség előtt. A főzenekar viszont elképesztő technikával érkezett a koncertre:
a monumentális fény- és pirotechnika mellett a színpad két oldalára felfújtak két ördögszerű óriásszobrot, valamint néhány gigantikus méretű ágyút is felállítottak
és a „Money Talks" című dalnál milliónyi játékpénzt lőttek az égbe.
„A korszak rockzenei közönsége három fő halmazba tartozott: voltak a klasszikus, hínárhajú rockerek, a 'Ricse-kendősök, no meg a csövesek.
Az ilyen jellegű bulik első bálozóit épp ezért sokkolta a tömeg összetétele,
egy-egy érzékenyebb lélek félve állt be a sorba a sok félhulla, részeg rosszarc közé. Ennek következtében rengeteg rendőr vigyázott a nyugalomra, és a beengedést intézők se voltak valami kedvesek, a legkisebb balhét is igyekeztek csírájában elfojtani néha brutális közbelépésükkel" – meséli egy rajongó.
A Queen után szabadon,
a Guns N' Roses sem hagyta ki a „Tavaszi szél vizet áraszt" magyarra emlékeztető nyelven előadott népdalt, Slash akkordbontásában.
Ekkor már nem volt az együttes tagja az egyik kulcsdalszerző és gitáros, alapítótag, Izzy Stradlin, helyette a Népstadionban már az új gitáros, Gilby Clarke állt a színpadon, és szintén itt volt az újonc Dizzy Reed billentyűs is.
A rossz nyelvek szerint azért csúszott néhány órát a budapesti fellépés kezdete, mert nem sikerült időre előteremteni a zenekar gázsiját, így a szervezők még az utolsó pillanatokban is ezt kalapozták össze.
A koncertre 1200 forintba került a belépő, ami a kilencvenes évek elején egy átlag havi fizetés ötödének felelt meg.
„A legemlékezetesebb eset az volt, amikor a „November Rain" alatt akkora eső zúdult a nyakunkba óriási villámlások közepette, hogy azt hittük, a természet direkt rendezte így. Axl persze nem hagyta ki a ziccert, és külön kiemelte a dramaturgiai fordulatot" – emlékezik egy szerencsés rajongó.
Michael Jackson 1996-os koncertje is az egyik legemlékezetesebb koncertek közé tartozik. Ahogy egy korábbi cikkünkben már írtuk: 1996 júliusában járt Budapesten - akkor már mindenki tudta, hogy szeptemberben fellép a Népstadionban. Csupán pár napra érkezett, hogy megnézze a közelgő koncert helyszínét, a Népstadiont. Rajongók tucatjai próbálták kísérni mindenhová. Az MTI szerint "Michael Jackson fekete kalapban, meggypiros ingben, fekete nadrágban és cipőben egyszer mutatkozott, és tört magyarsággal csak ennyit mondott: „Szeretlek titeket!"
A Népstadionban 2001-ben a hangzatos Szuperkoncert néven tartották a magyar beatkorszak három nagylemezes együttesének koncertjét. A közhiedelemmel ellentétben
nem először álltak egy színpadon, de utoljára.
A Sportcsarnok leégése után vetődött fel egy jótékonysági koncert megrendezése a három együttes részvételével, az újjáépítés támogatására. Erre végül nem került sor, ugyanis az állam vállalta az új sportcsarnok költségeit. A hármas koncert ötletét azonban nem vetették el a szervezők, és a tervezett produkciót – hatalmas érdeklődés közepette – megtartották.
A Népstadion falait határon innen az említett magyar együtteseken kívül csupán a Hungáriának és a Neoton Famíliának sikerült bevennie.
A szerencsés résztvevők közül többen úgy emlékeznek, hogy
bár Ronnie Wood becsületesen végiggitározta a két órát, Watts úr megbízhatóan adta a ritmust, de Keith Richards kissé indiszponáltnak tűnt.
Gyanús volt, hogy a megszokott ördögi vigyor helyett angyali mosoly ült ki arcára. Két saját számot is elénekelt, de mintha kicsit belezavarodott volna a You Got The Silverbe (csakúgy, mint az elején a Rough Justice-ba). Mondjuk, hogy ez volt a megengedhető mélypont, amitől kicsit emberibbé válik ez az ördögi produkció. Merthogy Keith után visszavette a hatalmat Mick, az energiabomba. Belakta a színpad minden négyzetméterét, sprintelt, ugrált, gesztikulált, riszált, ahogy szokott. Ezért (is) szeretjük őt."
Emellett többen úgy emlékeznek, hogy a nevezett évszámmal bezárólag messze ő használta a legtöbb magyar kifejezést az átvezető szövegekben: a „Hello, Madiarország" és a „Szia, Budapeszt" igen gyakran elhangzott, valamint a „még mindig szépek vagytok"-kal mindenkit levett a lábáról, utalva a '95-ös, korábbi koncertjükre.
A Rolling Stones
mindkét alkalommal az összes aktuális nagy slágerét eljátszotta a nagyérdeműnek, elképesztő látvánnyal,
volt, hogy óriási lángcsóvák csaptak ki a díszletből, és hatalmas durranásokkal tűzijáték kezdődött: a tömeg őrjöngött. A jegyeket mindenki eltette emlékbe.
Az említett nagyszabású és szinte kivétel nélkül telt házas koncert mellett meg kell említeni a XXI. század jelentős koncertjeit is. A hazánkban nagy népszerűségnek örvendő
Depeche Mode a Placebóval adott feledhetetlen koncertet, a Metallica itt mutatta be a Death Magnetic című lemezét,
amely bár nem aratott túl nagy lelkesedést a közönség soraiban, de a nagy slágerek minden résztvevőt kárpótoltak, azonban az előzenekarukként közreműködő Volbeat sokak szerint emlékezetesebb produkciót nyújtott.
A pop nagyágyúja, Robbie Williams kiemelkedő színpadi díszlettel és profi műsorral
kápráztatta el a közönséget, valamint a már említett múlt századi koncertek is többször újra, töretlen sikerrel elevenedtek meg a nagy múltú intézmény falain belül. Az elmúlt évek utolsó monumentális produkciója Roger Waters The Wall című előadása volt, amelyről a vele utazó technikusok és alkotók is csak úgy beszéltek, hogy „a világ legszebb koncertje, amelynek minden perce tökéletes. Ezt mindenkinek látnia kell!"