Robin Cook: Az emberek már azt sem tudják, miről hazudnak

Idáig 36 könyve jelent meg, írt már néhány forgatókönyvet is, miközben gyakorló orvos. De talán ugyanilyen érdekes adat róla, hogy 40 éven át kosárlabdázott szinte napi rendszerességgel. Most 78 éves, de rengeteg minden megmaradt. Robin Cook még mindig ír, gyógyít és továbbra is sportol. A hét elején Budapesten járt: a Sarlatánok című, a Geopennél megjelent könyvét mutatta be. A dedikálás előtt írói technikákról, tengeralattjárókról és a félelemről is beszélgettünk vele. Interjú.

Nem ez az első látogatása Magyarországon. A korábbi alkalmakkal együtt volt ideje egy kicsit körülnézni?

Inkább úgy mondanám, hogy megéreztem valamit az országból. Sok emberrel beszéltem már, szereztem barátokat is, akikkel ilyenkor találkozni szoktunk. Amit én látok az az, hogy nagyon homogén az ország, ráadásul tele van képzett, tanult emberekkel.

Azt tudom, hogy 10 évvel ezelőtt, 68 évesen még mindig praktizált orvosként. Azóta ez változott, vagy még mindig gyógyít?

Nem változott. Még mindig csinálom, dolgozom a kórházunkban. Nemrég még tagja voltam az Amerikai Szemészek Akadémiájának is. Szóval egyértelműen képben vagyok még, járatom a szaklapokat, olvasom a szakkönyveket. És annak ellenére, hogy 36 regényt és néhány filmet is írtam, még mindig inkább orvosnak tartom magam, mint írónak. Egy orvos vagyok, aki történetesen ír is.

A 78 éves Robin Cook, az orvosi krimi műfajának megalapítója Fotó: Hirling Bálint - Origo

Már többször mondta, hogy véleménye szerint a könyvei képesek tanítani az embereket, ami teljesen érthető is. Viszont kíváncsi volnék arra, hogy tanított-e valaha. Mondjuk, valamilyen orvosi tárgyat, vagy tartott-e valamilyen workshopot például íróknak?

Nem, de nagyon érdekes, hogy kérdezi, mert ezelőtt soha nem kaptam meg ezt a kérdést. És azért is, mert engem mindig nagyon érdekelt az egészségügyi képzés. És igen, egyszer tartottam egy kurzust.

Az is számít.

Tudja, mi volt a téma?

Nem. Síelés?

Nem. A kurzus az amerikai tengerészetnél volt. Mivel már orvostanhallgatóként nagyon érdekelt az oktatás, az oktatási módszerek, megnéztem, hogy tudom-e ott, az egészségügytől annyira távol alkalmazni az ötleteimet. Kitaláltam, hogy tartok egy képzést a tengeralattjárón. Nagyjából 200 méter mélyen voltunk 75 napig, tehát volt idő ilyenekre. Mielőtt elindultunk volna, mindenkit megkérdeztem, hogy mi az, amiről a legkevésbé sem szeretne tanulni, és végül a művészettörténet nyert. [nevet] És mivel én az ötleteimet már korábban, az egyetemen előadtam, megvoltak az eszközeim is, mindenféle színes diák, amikkel tudtam dolgozni. A tengeralattjárón én voltam a harmadik tiszt, így

kiadtam a parancsot, hogy minél többen jöjjenek el az első órára.

Meg akartam nézni, hogy fel tudom-e kelteni az érdeklődésüket egy olyan témában, ami amúgy nem érdekelné őket. És sikerült, ami szerintem nem is volt olyan bonyolult. Amikor az ember egyetemre jár, leginkább azokat a tárgyakat szereti, amiket a legjobb tanárok oktatnak. Rengeteg jó vitánk volt, és jól sikerült a tanfolyam. A tanítás módja nagyon is számít, és szerintem ezt kellene belevinni az egészségügyi oktatásba is. Az intimitás, a bátorítás teljesen elveszett már az oktatásból, pedig ezekre az egészségügyben is nagy szükség van. Nálunk az egészségügyi oktatás már vagy 100 éve alig változott valamit, és ez a probléma a Sarlatánok végén is megjelenik.

Korábban a második regényéről, a Kómá-ról azt mondta, hogy egy hatalmas gyűjtőmunka előzte meg. Éveken át bújta a bestsellereket, hogy kinyerje azt a módszercsomagot, ami egy jó könyv megírásához szükséges. Ez a csomag mennyiben változott az elmúlt 40 évben?

Azt mondanám, hogy szinte semmit. Az általam kigyűjtött technikák, amelyek leginkább az olvasó érdeklődésének fenntartását szolgálják, még mindig ugyanazok. Persze a témák nagyon megváltoztak azóta. Amiről a Sarlatánok szól, fel sem merült volna korábban. Ha valaki megnézi a könyveimet, akkor azért lehet látni, hogy nagyon hasonlóan épülnek fel. A gyűjtésről annyit, hogy korábban eszembe sem jutott volna ilyeneken gondolkodni, aztán ott voltam, hogy

nekem kellett létrehoznom egy jól működő krimit.

A fő kérdés az, hogy hogyan bánunk az információval. Milyen információt adunk az olvasónak és mikor. Ezeket a kis technikákat mind elneveztem. Van egy olyan, hogy a biztonságot jelentő menedék megtámadása. Ez mindenkit megmozdít és aggodalommal tölt el. Egy ilyen probléma szinte átdarálja a könyvön az olvasót.

„Én pedig ezt a furcsa kíváncsiságot tudom kihasználni íróként” Fotó: Hirling Bálint - Origo

Ön is mondta már korábban a könyveiről, hogy azért működnek, mert az emberek tudják, hogy előbb-utóbb kórházba fognak kerülni. A legelején nem gondolt arra, hogy az embereknek van egy olyan csoportja is, akik a legkevésbé sem szeretnének orvosi dolgokról olvasni?

De. De szerencsére ez egy nagyon kis csoport. Szóval nagyon kevesen vannak azok, akik már-már fóbiaszerűen tartanak az orvosi dolgoktól, és képtelenek olvasni ezekről. Egyébként mindenkiben van félelem ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, viszont ugyanúgy le is nyűgözi őket.

Akkor a kíváncsiság ebben az esetben erősebb a félelemnél?

Igen, valahogy így. Ez nagyon érdekes, és nyilván mindenkinél más. A legtöbben szeretnének többet tudni, miközben attól is félnek, hogy esetleg túl sokat tudnak meg. Én pedig ezt a furcsa kíváncsiságot tudom kihasználni íróként.

Találkozott valaha nagyon meglepő reakciókkal a könyveivel kapcsolatban?

Mire gondol?

Például arra, hogy valakit talán túlzottan befolyásolt egyik-másik könyve. Nem feltétlenül a jó irányba. Azért is kérdezem, mert az egyik ismerősöm csupán azért nem volt hajlandó alávetni magát egy amúgy javasolt operációnak, mert fiatalon olvasta a Kómá-t.

[nevet] Igen, vannak ilyen reakciók, egy párról hallottam már. De azért úgy gondolom, hogy ott más is lehet a háttérben, nem csak a Kóma. Léteznek ilyen jellegű fóbiák, de egy ilyen helyzetben az embernek az értelme segítségével fel kell ismernie a dolog komolyságát. Nekem például volt egy nagyon komoly térdműtétem.

Nem örültem neki, de tudtam, hogy át kell esnem rajta,

és igyekeztem biztosra menni. Kiválasztottam a legjobb sebészt, és elintéztem, hogy az enyém legyen az első műtét hétfőn. [nevet] És ha már a Kómá-ról volt szó, természetesen a legjobb altatóorvost kértem fel. Igaz, hogy nekem azért ment ez könnyen, mert az én kórházamban volt a műtét, ahol mindenkit ismertem. Éppen ez az egyik nagy célom a könyveimmel, hogy érdekeltté tegyem az olvasóimat a saját egészségügyi dolgaikban. És hogy feltegyék azokat a kérdéseket, hogy tényleg az a legjobb orvos, akihez én megyek? Tényleg az a legjobb kórház? És biztos vagyok benne, hogy itt is ugyanaz a helyzet, mint nálunk, Amerikában. Vannak kórházak, amelyek nagyon jók, és vannak, amelyek kevésbé. Ez a valóság. Miért ne aggódnánk? És pont az ilyen aggodalom miatt vittem magammal egy üzenetet, mikor nemrég motoroztam. Úgy szólt, hogy ha baj van, vigyenek a Massachusetts Generalba. Mert nem akartam a kevésbé jó kórházba kerülni.

A második oldalon érdekességeket tudhat meg Cook a Sarlatánok című, legújabb könyvéről. Lapozzon!