Legutóbbi könyve, a Sarlatánok több síkon is foglalkozik a valóság elferdítőivel. Ön találkozott orvosi pályafutása alatt igazi sarlatánnal? Olyannal, aki valóban veszélyes, tehát nevezhetjük bűnözőnek?
Igen. Egyszer például találkoztam egy olyan sebésszel, aki soha nem volt rezidens egyetlen kórházban sem, mégis megkapta a munkát. És így operált egy teljesen elfogadható kórházban. Persze ma már sokkal nehezebb egy ilyet kivitelezni, de még mindig lehetséges.
Mikor történt ez a találkozás?
Amikor rezidens voltam, a 60-as években.
A Sarlatánok miben különbözik a korábbi könyveitől? Mitől lehet különleges? Azt már tudom, hogy az írói technikákban biztosan nem.
Leginkább azért mondanám különlegesnek, mert azzal az izgalmas dologgal foglalkozik, hogy hogyan is változik most a kultúránk. Azzal, hogyan megyünk bele az elektronikus világba. Hogyan veszítjük el a fizikai, a valós kapcsolatainkat. És azzal, hogy miket veszíthetünk el ezekkel a megoldásokkal. De azért is különleges, mert leírja, hogy a közösségi média
hogyan bátorítja az embereket arra, hogy hazudjanak magukról,
hogy kitaláljanak dolgokat magukról. És az emberek ezt már olyan gyakran csinálják, hogy azt sem tudják, miről hazudnak. [nevet] Ez engem szinte lenyűgöz. Van egy 18 éves fiam, akiről azt kell mondanom, hogy komoly lemaradásban van a személyes kapcsolatokban. Amikor én voltam 18, két dolog tett engem érdekessé. Az egyik, hogy sportoltam, ami megtanított arra, hogyan viselkedjek az azonos nemű kortársaimmal. A másik pedig az, hogy volt egy barátnőm. Ő tett engem érdekessé. És egyébként empatikussá is. [nevet] A fiamnál egyik sincs meg. Nem érdeklik a sportok, és még nem volt barátnője. Viszont naponta annyi üzenetet ír, hogy el sem tudom képzelni. Persze találkozik is a barátaival, de ez nem az igazi, és emiatt aggódom is. A könyvvel kapcsolatos
kis érdekesség még,
hogy a főszereplője egy nagyon érdekes nő, egy altatóorvos, aki nagyon komoly felhasználója a közösségi médiának, egyébként pedig az én házamban lakik. A cím és az általam leírt környezet is teljesen ugyanaz.
Ismeri a fiatalabb írógenerációt, akik kifejezetten ebben a zsánerben próbálkoznak? Van bármilyen kapcsolat, felkeresik önt tanácsokért?
Érdekes, mert éppen most jelentkezett nálam egy nő, aki szerintem egy egész jó könyvet írt. Ugyan nem fikció, de szeretne azzal is foglalkozni. Ezért is keresett meg. Az írónő szakterülete az intenzív ápolás, és arról írt, hogy ezeken a helyeken szinte kínozzák az embereket. Szerinte sokszor a katonáknál gyakori poszttraumás stresszel térnek haza onnan az emberek. Elküldte a könyvet, és azóta már személyesen is találkoztunk. Beszéltünk az írásról, a fikciókról, kérdezett a technikáimról. Nem szabad elfelejteni, hogy
az egészségügyből a fikciós irodalomba nem egy egyszerű lépés, hanem sokkal inkább egy nagy ugrás vezet.
Az pedig a másik dolog, hogy az ebben a zsánerben alkotó írók általában nem orvosok. És igazából így nem is igazán lehet, mert nem tudhatja, milyen az, amikor egy műtőben valami nem rosszul sikerül.
A beszélgetésre készülve a sportokkal és azon belül is a kosárlabdával kezdtünk, mivel mondta, hogy 40 éven át játszott szinte napi szinten. Mit gondol, ki nyer idén az NBA-ben? Kinek szurkol?
Mindig is Celtics-rajongó voltam, hiszen Bostonban élek, és több régi játékost személyesen is ismerek. Az biztos, hogy most érdekesen alakul a csapat sorsa, mivel elvesztették két jó játékosukat is, de még így is nagyon jól mennek. LeBron James-ből pedig elegem van. Persze óriási játékos, csak már tényleg elegem van. [nevet]
Igen, valójában nem kosárlabda-játékos...
Egy tank. Be nem állnék elé. Aztán ott vannak az egyre gyakoribb hárompontosok is, amik egy ideig izgalmasak voltak, de sokkal jobban szeretem a passzokat. Mert igazából arról szól a kosárlabda, nem pedig arról, hogy csinálok pár cselt, aztán eldobom a hárompontost. Jó lenne, ha kicsit visszatérnénk az alapokhoz.