Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Tud focizni?
Ha jól sejtem, atyai nagyapám felől közelít.
Miért is ne? Id. Kautzky József kiemelkedő sportember volt. Korabeli feljegyzések szerint technikás, jól irányító játékos, aki erőteljes lövéseivel tűnt ki a mezőnyből. Középcsatárt játszott a Törekvésben, Nemzeti FC-ben, Pécs-Baranya FC-ben. Ő volt az első a nemzeti válogatottban, aki pécsi klubból érkezett.
Kaca volt a beceneve, élete volt a foci, visszavonulása után edzőként dolgozott. Négy fia is rajongott a sportágért, József nagybátyám – aki, akárcsak a szüleim, színész lett végül – még játszott is az NB II-es Debreceni Kinizsiben. Édesapám, Kautzky Ervin engem is sokszor vitt meccsekre. Csakhogy én ez ügyben kakukktojás vagyok. Tombolt a standion, miközben háttal álltam a pályának, és egészen más járt a fejemben. Amikor az iskolában a gyakorlatban is ki kellett próbálnom a '"műfajt", rögtön orron talált egy lövés, repült a szemüvegem, és még távolabb kerültem a labdarúgástól.
Már gyerekként is inkább a színészeten járt a feje?
Az általános iskola végéig nem gondoltam a dologra. Idősebb kollégák, akik már kisgyerekként ismertek, azt mondják: eszükbe sem jutott, hogy színész lesz belőlem. Szemérmes, befelé forduló kisfiú voltam, akiből egy mondatot nem lehet kihúzni. Máig ilyen az alapkarakterem. Csak éppen megtanultam extrovertáltsággal leplezni introvertált személyiségemet. Akkor kezdtem változni, amikor kezdett serkenni a bajszom – nem csoda, hogy soha nem engedtem leborotválni. Hetedikes koromban elindultam egy iskolai énekversenyen, utolsó szoprános időszakomban. Daloltam, hogy „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó" - és közben megéreztem valami különös fluidumot köztem és a hallgatóság között. Azóta is ezt hajszolom, erre vágyom folyamatosan.
Más irányból is érezhette volna a pálya vonzását. Édesapja mellett édesanyja, Kopetty Lia is színésznő volt, aki balerinából váltott prózai műfajra. Mindketten a Budapesti Gyermekszínház tagjai voltak. Bár tény: teátrumukat nem sorolták a fővárosi színházak élcsapatához.
Az ő sorsuk nehezen nevezhető inspirációnak. Édesapám 1956-ban versmondóként diszponálta magát a forradalom különböző színterein. Elsősorban a szolnoki területi rádióban, amely akkor vette át a Magyar Rádió funkcióját, amikor a fővárosban szétlőtték a Bródy Sándor utcai épületet. A szolnoki színház néhány akkori tagjai - apám, Gelley Kornél, Kun Vilmos, Mezei Éva – voltak az országos „forradalmi versmondó szolgálat" meghatározó alakjai. Csoda, hogy nem ültették le őket. Bár ki tudja, mi lett volna jobb? Darvas Ivánt, Mensáros Lászlót, másokat leültettek, ők vezeklésük után visszakerülhettek a színházi világ centrumába. Apámnak nem adták meg a vezeklés „lehetőségét". Viszont kiszorították a pálya szélére, ahonnan már nem tudott visszatérni. Anyám árnyékában vándorolt színházról színházra. Édesanyámat – részben táncosi képességeinek, illetve sok műfajúságának köszönhetően – a legjobb vidéki társulatoknál is kedvelték, amelyeknél azonban apám '56 után csak korlátozott lehetőségeket kapott. Miskolcon ismerték meg Nyilassy Juditot, aki akkoriban ott rendezett, és amikor kinevezték a Budapesti Gyerekszínház egyik vezetőjének, szólt édesanyámnak: van egy státusza, csatlakozzon ő is a fővárosi társulathoz. Akkoriban már én is megszülettem, a szüleim miattam sem akartak más városban élni – miközben vágytak Budapestre. Végül ketten szerződtek le arra az egyetlen státuszra, egy fizetésért.
Édesapja hajdani versmondó társa, Mezei Éva önnek a Madách Imre Gimnázium irodalom-dráma tagozatán lett tanára. A szakot nem sokkal korábban Várkonyi Zoltán „találta ki", hogy ott kapjanak középfokú előképzést a majdani színházi és filmművész generációk. Hasznos kurzus volt?
Folyton darabokat olvastunk, írtunk, játszottunk. Szinte büntetlenül hanyagolhattam az egyéb tárgyakat, miközben kitűnhettem a versmondással, más színpadi attrakciókkal. Egy hagyományos középiskola talán szélesítette volna az érdeklődésemet, de nem bánom, hogy nem így történt.
A Színművészeti Főiskolára mégis csak második nekifutásra került be.
Első alkalommal a Madách Gimnáziumban tartotta a felvételi vizsga első fordulóját Horvai István és a főiskola párt muftija, Vadász elvtárs. Hamlet monológját mondtam és a vizsga után magyartanárnőnk megsúgta: Horvai azt mondta, ha senki mást, de a Kautzky gyereket biztosan felvesszük majd. A második fordulón aztán simán kivágtak. Amiben része lehetett a képemre kiülő magabiztosságnak, és az éretlenségemnek is. De nem roskadtam össze. Madáchos osztálytárasammal, Kaszás Gergővel együtt – aki szintén kiesett akkor – azonnal átbaktattunk a Nemzeti Színház stúdiójának felvételijére, ahol már sikerrel adtuk elő a repertoárunkat. Egy évet töltöttem a Nemzeti Stúdiójában, majd már egy bölcsebb és óvatosabb fiatalemberként kerültem be Szirtes Tamás főiskolai színész osztályába. Gergőt egy évvel később vette fel Zsámbéki Gábor és Székely Gábor a maguk évfolyamába.
Önnek osztálytársai voltak: László Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Schnell Ádám, Fillár István, Bertók Lajos, Kelemen József, Kökényessy Ágnes, Györgyi Anna. Erős névsor.
Osztálytársaim színes, karizmatikus egyéniségek voltak. Félreértés ne essék, de ha Szirtes Tamás be sem jön, már akkor is nagyon sokat tanultam volna a többiektől. Ugyanakkor tanáraink megértették velünk a legfontosabbat: a színházhoz való hozzáállást, fegyelmet, figyelmet, alázatot. Ahogy persze megtapasztaltuk azt is, hogy kikerülhetetlenek a helyezkedések, pozícióharcok. Voltak helyzetek, amikor Szirtes odaintette egyikünket, és kiderült, kapott egy filmfőszerepet, komolyabb színházi feladatot. Kezelnie kellett az ilyen helyzeteket annak is, akit odahívott meg annak is, aki kimaradt.
Szakmai fogásokat is oktattak azért?
Szakmailag azt tanultuk meg – például színésztanárunktól, Kállai Ferenctől, vagy beszédtanárunktól, az ön édesapjától, Sztankay Istvántól -, hogy miként kell elkezdeni egy feladatot, hogyan kell bánni a szöveg textúrájával. Nem nevezném modern kurzusnak, de erős alapokat adott.
Ha már említette: apám kapcsán mi ugrik be kapásból?
Ötvenes éveiben járt, mint most én. Reggeltől estig dolgozott: szinkron, rádió, tévé, színház. Amikor beesett hozzánk, gyakran előfordult, hogy azzal kezdte: „Remélem jól vannak, jöjjenek, igyunk egy kávét a büfében." A kávé mellett, puszta személyiségével is erős hatást tett ránk.
Szóval sokat bliccelő tanár volt. Szép. Szirtes Tamás önt is „odaintette" olykor magához?
Igen, a Madách Színház gyakorlatosaként is kaptam szép feladatokat. Nem is értettem, hogy a diplomához közeledve – ellentétben a többiekkel – miért nincs szerződésajánlatom. Ráadásul úgy, hogy Szép Ernő Vőlegényének címszerepében diplomáztam: nekem, a produkciónak, illetve a rendezőként debütáló Verebes Istvánnak is nagy sikert hozott az a vizsga. Gondoltam, kapom majd utána a felkéréseket a különböző színházaktól, de ez ügyben csend volt körülöttem. Egyszer összefutottam Versényi Idával, aki a zenés mesterséget tanította, és megemlítettem neki: tanácstalan vagyok, meg kicsit csalódott. Ida néni akkor megleste a kedvemért azt a szigorúan tikos táblázatot, melyből a tanárok, színházi vezetők tájékozódhattak arról, hogy melyik növendékért melyik színház jelentkezett. Kiderült: Ádám Ottó, a Madách Színház direktora tette oda szignóját mellém, akinek olyan tekintélye volt, hogy senki más nem mert keresni. Biztosak voltak benne, hogy neki nem fogok nemet mondani. Ő aztán hamarosan személyesen is beszélt velem.
Mit ajánlott?
Semmit. Azt mondta: „Én annak örülnék, ha maga ide szerződne." Kérdeztem, persze: „Mit fogok játszani?" Azt felelte: „Azt még ne tudom, de maga csak legyen itt." Nem értettem, de másnap kiderült: már beadta kérelmét a nyugdíjazására.
Bizarr.
Azt hiszem azért hívott, mert szeretett, és biztonságban akart tudni. Ugyanakkor kompatibilisnek érzett azzal a polgári színházzal, ami őt jellemezte. Azt gondolhatta, hogy utódja is azt követi majd.
Még nem volt kijelölt utódja?
Még meg sem száradt a tinta a szerződésemen, amikor már egy válság társulati megbeszélésen ültem, ahol azon tanakodtak a társulat tagjai, hogy kit hívjanak meg direktornak. Akkoriban még a pályázati rendszer előtt jártunk, várható volt, hogy a minisztérium illetékesei figyelembe veszik majd egy olyan társulat véleményét, amelynek olyan tagjai voltak, mint például Almási Éva, Avar István, Huszti Péter vagy Sztankay István. Kerényi Imre mellett Huszti Péter volt a fő szószóló, és még néhányan, akik korábban dolgoztak vele. Így lett első évadomtól Kerényi Imre az igazgatóm.
Tizennyolc évig volt tagja a társulatnak. Hogyan foglalná össze röviden az ott töltött éveket?
Voltak szép feladataim, de azt is megéltem, hogy olykor különös módon sáfárkodtak a társulattal. Máig nem értem, miként engedhették például elmenni onnan Almási Évát? Nem véletlen, hogy végül az egész társulat felrobbant. Én végül Szirtes Tamás érkezése után mentem el.
Mi volt a gond?
Hamar kiderült, hogy a színház a musicalek felé igazítja a profilját. Nekem voltak ugyan énekes feladataim korábban, mégsem mertem volna vállalni azokat a kihívásokat, amelyekkel a zenés műfajra szakosodó teátrumnál kellett volna szembe néznem. Ráadásul az akkori struktúrában már inkább projektekben gondolkodott a vezetés. Ugyanakkor tény az is: már a korábbi vezetés alatt is történtek olyan változások, amelyek miatt bátrabb dolog lett volna részemről, ha pár évvel előbb távozom.
Eljátszott már a gondolattal: mi történt volna, ha Kaszás Gergővel együtt Zsámbéki Gábor és Székely Gábor osztályába kerül? Vagy esetében még a fikció szintjén is kizárható egy ilyen konstelláció?
Akkoriban nem lett volna kizárt. A dolog két irányba vihetett volna: most egy mai szempontból divatosnak számító ötvenes színész vagyok, valamelyik művész színház tagjaként. A másik irány oda futhatott volna ki, hogy már nem vagyok a pályán.
Részletezné ezt egy kicsit?
Otthonról hozott értékrendem, életfelfogásom, színészetem, egész polgári habitusom eltér attól a közegtől, amely az említett alkotók – egyébként kiváló színházi szakemberek - osztályait jellemezte. Ezért esetleg megpróbáltak volna összetörni, újraépíteni, megváltoztatva a lényegemet. Egy felhajtott gallérú, kicsit lecigarettázott öltözetű fiúvá formálni, akiből mára egy korpulens, a fogyókúrán csak kacagó, amúgy fanyar figura lenne. Vagy pedig lebeszéltek volna pályáról. Ahogy az is megtörténhetett volna, hogy ha nem tudnak lebeszélni, akkor megpróbálnak ellehetetleníteni. Miközben – és ezt fontos hozzátennem - én a mai napig nem zárkóznék el attól, hogy olyan alkotók „mozgassanak meg", akik másféle színházeszményekben hisznek. Más kérdés: menne-e hosszabb távon? Hiszen más a mechanizmusom, másként működöm.
Pályája kezdete óta szinte mindent elvállal, amire egy színészt felkérhetnek: vállalati telefonközpont is szólt már hozzám az ön hangján. A reklámokról, műsorvezetői feladatokról nem is beszélve. Nem árt ez a hitelességnek, nem koptatja az ember színészetét?
A színészetemet nem féltem, hiszen nincs olyan feladat, amelyet ne tudnék legalább rutinosan, színészi eszközöket alkalmazva megoldani. Ne tessék lenézni még azt sem, aki azt mondja: „Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!" Jól kell hozzá beszélni, hangsúlyozni, eltalálni egy hangvételt, amely nem tolakodó, utasító, száraz vagy negédes. Ehhez jó érzékem van, amit a színházi, szinkronmunkáimban is jól tudom használni. Az egyebek napi rutinja is segít abban, hogy ha a rendező csak gondol valamire, azt máris hozom. Aki mindezért megvet, azt én is megvetem. Miközben nem állítom, hogy a túlzó sokoldalúságnak nem lehetnek kockázatai hitelesség szempontjából.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
