Dalvilág, avagy még egyszer a Simándy-versenyről

Az Opera 2018-2019-es évad bemutató sajtótájékoztatója

Ókovács szerint az opera - 2/72. levélária Kedves Tatjána Néném! Elgyöngülten írok most megint, hisz a múlt heti országos, sőt nemzetközi énekverseny kapcsán arról kérdezett, miket is énekelnek ma a növendékek. Háát... azt hiszem, döntően mást minden országban, és ennek van némi köze az évtizedes, tehát az énekmester-kollégák által is megszokott anyaghoz. De nagyon szépeket!

Minálunk idehaza Ádám Jenő munkássága a mérvadó, már az én tanáraim is abból tanultak, nem is tudnám elképzelni, hogy a Dal mesterei című kottaszéria nélkül hogyan növekedne fel egy énekes tanonc. Pedig a sorozat nem lineáris, a negyedikben nehezebb darabok voltak/vannak, mint az ötödikben, és a kettes kötet is feladja a leckét időnként, miközben a hetediknek a és b mutánsa is volt, előbbit szerintem nem láttam soha. Schumann-példákat mondok, amelyekben perlekedni lehet a nagy zenepedagógus választásaival: a III. kötet „Hör' ich das Liedchen klingen" (Hallom a kedves hangját) című dala nézetem szerint csak dallamvonalát első blikkre értékelve tűnik egyszerű darabnak, hisz egy növendék számára a kantábilis, viszonylag tartott, vibrált hanggal előadott mű éppenséggel nagyon nehéz tud lenni, arról nem is szólva, hogy kifejezett muzikalitást igényel a szomorkás, de többször is alterált melódia vezetése.

Ókovács Szilveszter Fotó: Polyák Attila - Origo

Viszont az első kötet egyik opusza, Caldara „Fényben fürdik a táj" (Come raggio di sol) című, korai áriaformájú dala igenis nehéz, jószerivel az előbb említettek miatt, meg hát a barokk sajátos eszközeit is ideértendő. Ugyanakkor Schumann két éjszakai dala, a későbbi, op. 39-es Liederkreis „Holdas éj" (Mondnacht) című alkotása a műfaj egyik nagy nehézségű gyönyörűje, míg a ciklust záró, extatikus „Tavaszi éj" (Frühlingsnacht) korántsem olyan bonyolult, nyolc sorát egy közepesen fejlett tanítvány meg tudja szólaltatni – más kérdés, hogy remek zongoristát kíván!

Amúgy pedig olyan visszabújni az énektanulás világába, mintha egy titkos régi kuckó tárulna fel! Ezek a darabok ismerősek, a pórusaink alól, rejtek mögül köszönnek vissza, a legintelligensebb tenoristák, Závodszky Zoltán és Szabó Miklós pompás fordításainak nyomán soha el nem felejthető magyar sorok ültek belénk: az leckék elején még nem volt módi az eredeti nyelven éneklés. ma is követendőnek tartom ezt az elvet, az anyanyelv vokális készletének beidegzése sokkal könnyebb, mint egy nem vagy alig beszélt második nyelvvel ugyanezt elérni.

És hát micsoda remekek bukkannak elő a nálunk szinte teljesen elkopott dalirodalmi kincsestárból! Ugyan hölgy énekli, és sajnos, egyáltalán nem érzi át az Erlkönig három különböző szereplőjének és a narrációnak összesen négy hangszínt kikövetelő drámáját, de mégiscsak a 18 esztendős Franz Schubert opusz 1-ese szól, a világ művészettörténetének egyik nagy talánya, a Jóisten teremtett világának egyik nagy talentuma csillan itt ki. (Más kérdés, hogy Goethe, a Rémkirály eredetijének szerzője nem méltatta figyelemre a megküldött kottát, vagy talán Zelter, a zenei tanácsadója nézte be csúnyán, who knows?)
És annyira mondaná az ember: figyu, a lázálmában félrebeszélő gyermek démona nem kiáltoz, hanem mézédes hangon táncol, és mosolyogva harap – míg ezt írom is borzongás futkorászik rajtam, akkora mű! Beszélgetjük aztán a zsűrivel, hogy mi volt később a schuberti opus kettes? Hát a „Gretchen am Spinnrade", vagyis Margit a rokkánál – egy másik hihetetlen, teljesen másképp motorikus, mély és tökéletesen koravén remekmű, egy másik Goethe-dal. És a harmadik? Azt már kevesebben tudják, egy igazi zsáner, a felületes Schubert-kép egyik formáns slágerdala, a Heidenröslein, vagyis a Vadrózsácska...

Simándy József Kossuth-díjas operaénekes Forrás: MTI/Keleti Éva

És Brahms? Másik naprendszere a dalgalaxisnak. Egy fiú azt énekelte: „Wie bist du, meine Königin?" – és nekem a sorok végi „Wonnevoll" akkor is földöntúli boldogság volt, ha nem igazán ihletett tolmácsolással hallgattam. És amikor felcsendült a gyermekkor iránti vágy, a világtól való menekülés himnusza, „O wüsst' ich doch den Weg zurück..." Istenem! És nagyon vártam, de végül a versenyző nem választotta a másik Brahms-csodát, a „Dunkeln, wie dunkeln" kezdetű „Von ewiger Liebe" című alkotást... És be jó is volt a Tavaszi álmot újra álmodni, Schubert Winterreiséjéből! És bevallom, azért kértem egy hölgytől a straussi „Morgen!"-t, hogy halljuk azt a panteista zongorabevezetőt, amely persze egy nagy szerelem nyugalmának dicsérete, mégis mintha a tengerpart maga bíztatná arra a saját végességében reszkető embert, hogy ne félj, ilyen időtlen attrakciókkal várlak holnap is –mindkettőtöket! És „stumm" is meg „schweigen" is ott, az utolsó sorban, ahogy elakadt szóval néz ki magából az ember – és figyeltem nagyon, a közepes éneklés dacára mindenki lélegzetét visszafojtva ült a Szent-györgyi Albert Agóra dísztermében, és hallgatta éppenséggel Kerényi Mariann zongoráját, aki kotta szerint azután visszavette a szót, és valahol a végtelen óceánhorizonton permetezte szét a dal utójátékát, ahogy azt kell.

Sajnos, Mahlert senki sem hozott, pedig az is nagy szerelmem, biztos nem bírtam volna ki, hogy ne kérjek bármit, ha látom a listán. Jött viszont Sugár Rezső dala, a Szépség koldusa, amely a József Attila-verssel való csillagórás találkozás, vagy Kerekes Zápora, egy bravúros Csemiczky-dal, vagy Kodálytól a Nausikaa, amely eszköztelenségében is megunhatatlan. Ez a dalok univerzuma: szemben az operák harsányabb, tablós és széles-hosszú világával egy zongora, hárfa vagy gitár mellett szól maximum 4-5 percben valami, ami éppúgy egyetemleges, mint egy operajelenet, vagy tán sokkal mélyebben az, mint egy néma fohász az éjszaka közepén, sötétben, cseppet sem dekoratívan, csak a lényegről szólva. Aki dalt, dalestet jól énekel, már csak a hangvolumen korlátját kell megugorja – múltkor úgyis taglaltam, mi minden kell a világsztár operistához, hát a többi akkor már megvan benne.

Néném szememre vetette, hogy az intelligenciát nem vettem bele a nagy énekeslötybölő receptbe, de jelentem: szándékkal történt. A zenei intelligenciát rokon értelemmel igenis használtam, a hétköznapi intelligencia pedig – hahó! – egész egyszerűen nem létfeltétel. Nem a sima modorú rendező, nem a cuki kőműves vagy a rettenetesen empata énekes lesz a nyerő, hanem a másik 11 vonást önmagában egyesítő, de talán a „szörnyű alak" epitheton ornansát is kiérdemlő személy. Nem előny, nem is dicsőség, de Wagner vagy Berlioz kiállhatatlan pasasok voltak, Mozart kissé debilnek ható (nemcsak Schäffer darabjában!), Schubert élete egy csőd, Schumann és Wolf megbolondulnak, a józan és (mégis) hosszú életű Verdi szinte magányos a maga kivételeivel. Hiába, a zsenialitás nem formafüggő, a tálentum úgy általában nem illemkönyvekből pattan elő. Ha Néném kicsit gondolkodik ezen, lekötelez – s ha meghallgatja a fent említett dalokat legalább, nagy örömöt okoz leginkább saját magának!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Csókolja,

Szilveszter