Meghalt Kányádi Sándor

Budapest, 2017. november 17. Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze. A felvétel 2017. november 17-én készült. MTI Fotó: Czimbal Gyula

Életének 90. évében meghalt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a nemzet művésze. Az MTI-t a költő családja tájékoztatta szerdán.

Kányádi Sándor 1929. május 10-én, érdekes módon a születési anyakönyv szerint 11-én született Nagygalambfalván, a romániai Hargita megyében. Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja, László Julianna korán meghalt, Kányádi még alig volt 10 éves, mikor elveszítette. Kányádi Sándor az elemi iskola öt osztályát

szülőfalujában járta ki,

utána pedig Székelyudvarhelyre került: a református kollégiumban tanult 1941 és 1944 között. Majd 1944-től egy évig volt a Római Katolikus Főgimnázium tanulója, majd az utolsó évet a fém- villamosipari középiskolában járta ki. Kányádit költőként Páskándi Géza fedezte fel. A bukaresti Ifjúmunkás című lapban közölte Kányádi első versét 1950-ben. Ebben az időben Kányádi Kolozsváron él, fél évig járt a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, majd a Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karára járt, ahol 1954-ben szerzett tanári diplomát. Kányádi Sándor egyébként soha nem dolgozott tanárként.

Kányádi Sándor portréja 2017 novemberében Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Első verseskötete 1955-ben jelent meg Virágzik a cseresznyefa címmel. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, közben pedig néhány hónapig az Utunk munkatársa is volt. 1955 és 60 között a Dolgozó Nő, majd 1960-tól nyugdíjazásáig, 1990-ig a kolozsvári Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. Kányádi 1958-ban nősült meg, felesége Tichy Mária Magdolna tanár, szerkesztő volt. A családi élet mellett folyamatos és tevékeny részt vállalt – eleinte csak – a romániai irodalmi életben: iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége volt Romániában, később pedig Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein is. Költői pályájának korai időszakában a szocialista lelkesedéstől megszállottan

bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről, a romániai magyarság jövőjéről.

A kijózanodás a hatvanas években következett be, ettől kezdve költészetének fő erkölcsi kérdése a közösséghez való hűség és a társadalom drámai konfliktusainak feltárása lett, műveiben mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz.

Kányádi Sándor 1956 októberében-novemberében a Romániai Írószövetség küldötteként utazhatott a Szovjetunióba, ami azért is volt jelentős utazás, mert Kányádi ekkor lépte át először a román-magyar határt. De Magyarországon csak átutazott. Nyugatra először 1967-ben utazott: Bécsben tartott egy előadást Líránkról Bécsben címmel. 1969-ben Székely Jánossal, Békés Gellérttel részt vett a Bolzanói Szabadegyetemen, itt megismerkedett Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal. 1971-ben a Pen Klub meghívására Sütő Andrással Norvégiába és Svédországba utazott. 1973-ban Püski Sándor meghívására Sütő Andrással, Farkas Árpáddal, Domokos Gézával és Hajdú Győzővel az Egyesült Államokba látogatott.

1984-ben hosszabb észak- és dél-amerikai előadói körúton volt. Majd jelentős még életében az 1992-es izraeli útja, ahol bemutatja erdélyi jiddis népköltészet-fordításait. Kányádit 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, azonban nem kapott útlevelet, ezért

tiltakozásul kilépett a Romániai Írószövetségből.

Kányádi Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. A változékony változatlanság jellemző rá: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség. A változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel.

Megszámlálhatatlan díjat kapott

életében kiemelkedő kulturális és művészi teljesítményéért. Ezek közül a legjelentősebbek: 1986-ban kapott Déry Tibor-díjat, 1993-ban Kossuth-díjat, még ugyanabban az évben Magyar Művészetért díjat, 1994-ben Herder-díjat, 1998-ban Kölcsey-emlékplakettet, szintén 1988-ban Magyar Örökség-díjat, 2004-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét csillaggal, majd 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, 2014-ben választották a Nemzet Művészévé, 2017-ben pedig Prima Primissmia-díjat kapott.

A költőt várhatóan szülőfalujában, Nagygalambfalván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást.