Paudits Béla, a musicalek sztárja, aki bártulajdonosként felfedezte Zámbó Jimmyt

Prózai színésznek indult, de nagyon hamar megtalálták a zenés szerepek. Az évek alatt a vendéglátásban is kipróbálta magát, és többek között emiatt hallhatta az elsők között Zámbó Jimmyt énekelni. A musicalszínész bélyeget valószínűleg egy korai táncdalfesztiválos szereplés miatt nem tudta levakarni magáról egy életen át. De talán nem is akarta, viszont biztos, hogy örült volna, ha tudják: ő ha odakerül, mindent belead egy versbe. Sőt, ha lehet, még egy kicsit többet is. A szerdán meghalt Paudits Béla pályafutását tekintjük át.

Paudits Béla 1949-ben született, és állítólag egyáltalán nem beszélt hároméves koráig. Csecsemőkorában édesanyja nem vette észre, hogy tejének nincs elég tartalma, és szervezete ezért nem jutott kellő mennyiségű tápanyaghoz, így kicsi maradt a gyomra. Parasztlegények között nőtt fel, nagyapja asztalos volt, így a családban gyengécske alkata ellenére

sem igazán támogatták a színészi elképzeléseit.

Egy hat évvel ezelőtti, az Origónak adott interjújában mesélte, hogy Kibédy Ervin járt egyszer náluk, és ő kérdezte a kisfiú Paudits édesanyjától, hogy nem akarja-e színésznek küldeni a fiát. Akkoriban Paudits egy pesti faipari szakiskolába járt, ott versenyzett értelmesebb társaival például azon, hogy melyikük tanulja meg hamarabb a Toldi-t. Memóriájával, elszántságával nem is volt gond, inkább a tanárokkal nem jött ki jól. Sokszor ilyen okok miatt hagyta ki az órákat, és amikor ezek a lógások elszaporodtak, több tárgyból is megbukott. Végül aztán sikerült befejeznie az iskolát, és bekerült a főiskolára, prózai osztályba. Erről azt mondta,

biztos epizódszínésznek szántak, mert ronda voltam. Igazából eszembe sem jutott, hogy felvehetnek.

Már Színház- és Filmművészeti Főiskolán töltött évek alatt hamar megtalálta a zene. Két évvel a főiskolai diploma megszerzése előtt, 1969-ben indult is a Táncdalfesztiválon.

1969 nyarán aztán hirtelen Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta és Aradszky László mellett találta magát a Táncdalfesztiválon. „A Futok a pénzem után című dallal bekerültem a döntőbe. Másnap kiléptem az utcára, és nem tudtam, hogy mindenki felismer. Már egy tantuszt sem kérhettem senkitől.” A főiskola után egyből a József Attila Színházhoz került, majd beszippantotta a musicalek világa, amit már a táncdalfesztiválos fellépés is sejtetett.

A József Attila Színház a Svejk hátországban című darab próbája. Jobb oldalon, az előre hajló Turgonyi Pál mögött fehér ingben Paudits Béla. Középen feketében Horváth Gyula, tőle jobbra, tarka ingben Bodrogi Gyula, balra, fehér felsőben Benkő Péter Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

A három József Attila Színházban töltött év után, 1974-től 10 éven át volt a Madách Színház társulatának tagja. A zenés szerepek mindig megtalálták, és a musicales irányról az mondta, „tudtam, hogy nem mindenki fog szeretni, és ez nem nyugdíjas állás. Mondták a szüleim, hogy

át kell menni a vendéglátóiparba, mert az legalább egy rendes munka.

Proli fiú voltam, furcsa volt, hogy ismernek, néznek.” A Madáchban valóban a legnagyobbakkal játszhatott, és ezért ő is nagyon hálás volt. Erről az időszakról azt mondta, „volt szerencsém az összes nagy művésszel megismerkedni, Gobbi Hilda fantasztikus volt, Feleki Kamill bácsi sokat segített, Dajka Margit pedig megőrült tőlem”.

Paudits Béla évekig élt Torontóban Forrás: MTI/Mohai Balázs

A korábbi szülői tanácsnak megfelelően, a már országszerte ismert Paudits a madáchos évek után, már 1986-ban diplomát szerzett a Vendéglátóipari Főiskolán. Aztán többször több éven át volt szabadfoglalkozású színész. Ezekben az években rengeteg helyen járt a világban, és még a disszidálás is felmerült benne egyszer. „Mindenhol jártam a világban. Moszkva persze akkoriban kötelező volt, de megfordultam Ausztráliában, Amerikában is. Torontóban

felmerült bennem, hogy ott maradok.

A Sheraton Szállóban kellett volna fellépnem, akkor ott félházakkal mentek drámai darabok. Furcsa volt az ajánlat, mert abszolút nincs nyelvérzékem” - mondta a lehetőségről. Aztán 1989-től újra a Madáchban játszott, és 4 évvel később munkássága elismeréseként Jászai Mari-díjat kapott. Majd 1993-tól 1997-ig Torontóban élt. Paudits volt többek között

a Fészek Klub vezetője is,

de dolgozott az akkori Lenin körúti (ma Erzsébet körút) Halló bárban is, ahol az elsők között találkozhatott Zámbó Jimmy énekhangjával. Jimmy akkor már fel-fellépegetett, de a Halló báros nagyobb estjeit már Paudits szervezte.

„Adtak egy tippet, hogy menjek a Népstadion mellé egy kocsmába, ott van egy félelmetesen jó banda. Tetszett, meghívtam őket hozzánk, a Halló bárba, de közben a nejem is hozott egy együttest. »Ki ez a nő?« - kérdeztem, a furcsán kinéző Jimmyre pillantván. Én se voltam egy szépfiú, tegyük hozzá. »Ez nem nő, ez egy férfi« - mondta a feleségem.”

Abban maradtak, hogy a zenekar nem kell, de Jimmy igen. Hatalmas sikere lett.

Összeomlás

Paudits Béla akkor omlott össze, mikor meghaltak a szülei. „Elhunyt a nagymamán, az anyukám, az apám, én meg sokáig nem tudtam felfogni, hogy nincsenek” - mondta a veszteségekről. Utoljára 2005-ben, 56 évesen lépett fel komolyabb szerepben. Akkor Szirtes Tamás a gyér érdeklődésre hivatkozva elbocsátotta: „a színészetért én megtettem mindent, a Madách Színházban

hét bordámat törtem egyszer, egy premier előtt,

olyan rettentő hidegben, hogy a Szirtes úr bundában ült a nézőtéren. Sérülten nem tudtam játszani, azzal biztattak, hogy ősszel majd felléphetek. Szeptemberben viszont már nem kellettem, addigra megbukott a darab.” Annak ellenére, hogy leginkább zenés szerepeire emlékeznek az emberek, Paudits magát kifejezetten prózai színésznek tartotta. Azt mondta, „miután csak zenében, zenés darabokban dolgoztattak, sokan

azt hitték rólam, hogy csak ehhez értek, de én igazából prózában tudom magam kifejezni.

Mindig tettem többet egy-egy versbe. Ha nem tapsoltak, akkor megijedtem, pedig csak arról volt szó néha, hogy nem tudtak tapsolni, annyira el voltak varázsolva.” Hat évvel ezelőtt így zárta a beszélgetést: „nincs már inspirációm. A fájdalom mögött viszont mosolyognom kell: annyi szépséget kaptam az életben, hogy nem akartam elhinni, hogy nekem még ez jár.”