Paudits Béla: Nálam kezdett Zámbó Jimmy

Jóformán senki nem keresi, nem látogatja, magába zárkózva él macskájával és madaraival, néha telefonon perlekedik az önkormányzat szociális osztályával. A közönséggel már nem keresi a kontaktust, fellépni nem akar, és az interjút sem szerette volna, de azért egy órán át adomázott. Paudits Béla hosszasan mesélt a hazai színjátszás nagyjairól, egy legendás bárról, a torontói disszidálási szándékról, és 1956-ról, amikor rálépett véletlenül egy halott kezére. Zámbó Jimmyt előbb nőnek nézte, utána megszerette, és állítja, hogy akkoriban még nem pisztollyal mászkált a pesti éjszakában.

Amikor a színész egészségi állapota felől érdeklődünk, elmondja, hogy nincs jól, 47-48 kiló, és nem szívesen fogad látogatókat. Interjút sem szívesen adna, de végül csak megnyílik. "Arra nem gondoltam, hogy ilyen mocskosul kell végeznem" - dünnyögi. "A rossz táplálkozás az oka mindennek. Gerincproblémám gyógyíthatatlan, Torontóban is kezelték, mikor ordító fájdalmaim voltak. Vastagbél-repedéssel, állandó hasmenéssel küzdöttem, kihordtam két infarktust, de emelt fővel kellett viselni mindent. Megmondták, hogy így lesz" - magyarázza.

"Azért nagyon nehéz volt levarázsolni a mosolyt az arcomról. Régen is tudtam a színházban, ki az, aki disznó velem, tudtam az intrikákról, de én soha nem tudtam ellenségeskedni. Azért néha felidegesítem magam, ma például a II. kerület szociális osztályával beszéltem telefonon, érdeklődtem, jár-e még nekem 'közgyógy', de nem tudtak választ adni. Már orvoshoz sem nagyon tudok elmenni, a gerincem miatt. Bot nem kell, valahogy eltotyogok. Kerekes székbe viszont nem fogok ülni, és ez nem hiúsági kérdés" - mondja. Kimondott halálvágy nincs benne, de bevallja, hogy néha "tényleg van egy elvágyódása".

Egyedül él egy kis lakásban, egy házaspár viseli néha gondját. "Mindig egyedül éltem, és ezért minden furcsa jelzővel elláttak engem - semmi nem igaz ezekből. A Bodrogi Gyuszi mondta egyszer, vigyázzak arra, ha egy bárban meghívnak egy italra, mert vissza kell hívni utána az embert, és az ilyennek nem lesz jó vége. Volt olyan, hogy egy ismeretlen meghívott egy piára, én őt vissza, majd ő újra, és a vége az lett, hogy menjek a 'buzeráns kurva anyámba'. Vigyázni kell az emberi kapcsolatokkal" - állapítja meg.

Szinte senki nem keresi, nem hívja. A pályatársak közül senkivel nem tartja a kapcsolatot, aki fontos volt neki, az meghalt: "Bár tegnap épp felhívott Latabár unokája Pécsről, korábban valamilyen műsorba őt ajánlottam. Nagyon aranyos volt. Senki nem keres, legfeljebb a színészszakszervezet, hogy kiadhatja-e a számomat. Ha meg hív valaki, legfeljebb azért, hogy még inkább belém rúgjon. Ez a pálya nem olyan, ahol örök szeretet alakul ki: látványos barátság csak akkor van, ha érdek is van. Én meg nem tudom, hova merről fúj a szél."

Tévét ritkán néz, rádiót hallgat: "Nemrég tizenöt csatornát vettek el tőlem, maradt vagy harminc. Kedvencem egy állatos tévéadó, amúgy is vannak madaraim, van cicám. A hűtőm üres, legfeljebb a macskának kell tejföl, de nem járok bevásárolni, mert nincs miből." Mint mondja, 50 400 volt eddig, most emelték valamennyivel a nyugdíját, állítólag Jakupcsek Gabriella egy műsorban "elájult" a szerény összeg hallatán.

Amikor a múltról kérdezzük, egészen távolról kezdi: "Hároméves koromig állítólag meg sem szólaltam. Amikor megszülettem, anyám nem vette észre, hogy a tejének alig van tartalma, kevés tápanyag jutott hozzám, a gyomrom kicsi maradt. Nagyapám temetkezési vállalkozó, asztalos volt, én meg kemény parasztlegények közt nőttem fel, nem is hitte senki, hogy felvesznek a főiskolára! Anyám azt mondta, hogy színész ne legyek, az nem egy pálya. Később pofonnal verték belém a szakmát." Úgy emlékszik, egyszer Kibédy Ervin járt náluk, ő kérdezte Béla szüleitől, hogy: "Nem lesz ebből a nyuszifülből színész?"

Mint meséli, volt olyan időszak, hogy az iskolát is kerülte, mert nem jött ki a tanárral, ennek megfelelően félévkor mindenből megbukott. Nem butaságból, inkább léhaság miatt. A memóriája jó volt, versenyeztek, ki tanulja meg előbb a Toldi-t. "Egy faipari szakiskolába jártam gyerekként, akkoriban az Oktogonnál laktunk, 56-ot is ott éltem végig, ott láttam felakasztva rángatózó embert. Egyszer lementem kenyérért, épp akkor dobtak le egy férfit az ablakból. Később majdnem agyonlőttek, nagyanyám kapott el. Arra is emlékszem, hogy halottak hevertek, fűrészporral leszórva, én meg véletlenül ráléptem az egyiknek a kezére. Kisgyerek voltam, fogalmam nem volt, mi zajlik. A szüleim, nem is tudom hogyan, optimisták tudtak maradni minden szörnyűség ellenére."

Pályája elejére világosan emlékezik. "Prózai szakra vettek fel, nem akármilyen osztályba, de biztos epizódszínésznek szántak, mert ronda voltam. Igazából eszembe sem jutott, hogy felvehetnek! Hatvankilenc nyarán aztán olyan csapatba kerültem, ami a Csillag születik-ben sem jön össze! Koncz Zsuzsa, Zalatnay Cini, Aradszky volt a mezőnyben, én meg a Futok a pénzem után című dallal bekerültem a döntőbe. Másnap kiléptem az utcára, és nem tudtam, hogy mindenki felismer. Már egy tantuszt sem kérhettem senkitől."

Ezzel a lendülettel be is dobták a musicalek világába. "Tudtam, hogy nem mindenki fog szeretni, és ez nem nyugdíjas állás. Mondták a szüleim, hogy át kell menni a vendéglátóiparba, mert az legalább egy rendes munka. Proli fiú voltam, furcsa volt, hogy ismernek, néznek" - emlékezett. A művészvilág beszippantotta, sok éven át a Madách közönsége láthatta őt.

A régi nagyokkal volt színpadon

Molnár Ferenc egyik darabjában kezdte, még a táncdalfesztivál előtt, Gobbi Hilda alakította a feleséget, Pauditsnak Feleki Kamillt kellett megborotválnia, úgy, hogy életében nem volt színpadon. "Én a világ csodáival dolgoztam. Mezey Mária nagy kedvencem volt, kérdeztem is tőle, hogy miért nem írja meg A bujdosó lány című könyvet. Az igazat nem adják ki, hazudni pedig nem tudok, válaszolta nekem. Amikor találkoztunk, felidéztem az összes nótáját, ismertem minden dalát, darabját, rajongóként közeledtem hozzá. Volt szerencsém az összes nagy művésszel megismerkedni, Gobbi Hilda fantasztikus volt, Feleki Kamill bácsi sokat segített, Dajka Margit pedig megőrült tőlem! Kiss Manyi, akiről elterjedt, hogy megközelíthetetlen... de hadd nem mondjam! Márkus Lászlóról mindent mondtak, durva dolgokat, de semmi nem volt igaz ebből. Molnár Ferenc egy darabja előtt egy óra alatt kellett Márkusnak belőlem nemest csinálnia, és sikerült is neki. Mellettem lakott, amikor először beteg lett... Psota Irénnel is dolgoztam együtt, imádtam, akárcsak Pécsi Ildikót, akivel a Csongor és Tündé-ben szerepeltem sokat" - emlékezett.

Bajor Imre nála gyakori vendég volt, ingyen ivott, Gálvölgyit is kedvelte. "Garas Dezső? Nem akarta felénekelni az Egy ananász-t Psota Irénnel, ott kellett ülni mellette a stúdióban, győzködni kellett. Psota pedig a szerelmem, ő is tudja, mennyire rajongok érte. A Kabaré-ban én voltam a konferanszié, imádtam nézni a játékát, ő egy igazi vadmacska volt, egy zseni" - lelkesedett.

Egyszer merült fel benne, hogy disszidál, de akkor is csak pár napig kacérkodott a gondolattal. "Mindenhol jártam a világban. Moszkva persze akkoriban kötelező volt, de megfordultam Ausztráliában, Amerikában is. Torontóban felmerült bennem, hogy ott maradok, a Sheraton Szállóban kellett volna fellépnem, akkor ott félházakkal mentek drámai darabok. Furcsa volt az ajánlat, mert abszolút nincs nyelvérzékem" - magyarázta.

Jimmy nála kezdett

Volt időszak, amikor vendéglátózott. "A Fészek Klubba járt sok művész, én is voltam ott vezető. Hazugságok miatt rúgtak ki onnan, azt állították, hogy kuplerájt csináltam a helyből. Ismertem Zámbó Jimmyt akkor, amikor még nem volt sztár, sőt, igazából én fedeztem fel. A Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán üzemeltettem egy bárt, oda kellett egy zenekar. Adtak egy tippet, hogy menjek a Népstadion mellé egy kocsmába, ott van egy félelmetesen jó banda. Tetszett, meghívtam őket hozzánk, a Halló bárba, de közben a nejem is hozott egy együttest. 'Ki ez a nő?' - kérdeztem, a furcsán kinéző Jimmyre pillantván. Én se voltam egy szépfiú, tegyük hozzá. 'Ez nem nő, ez egy férfi' - mondta a feleségem."

Miután meghallották Zámbó Jimmy énekhangját, megállapodtak, hogy az együttese nem kell, de rá szükség van a bárban. Paudits szerint Zámbónak nagy sikere volt, imádták, amikor egymaga zongorázott és énekelt, akkor szinte nem akarták elengedni a vendégek. Amikor meghívta valaki egy konyakra (ami minden este többször előfordult), akkor Jimmy "kamuba" kapta meg, azaz teát vittek ki neki, míg a vendégnek kiszámlázták a drága italt. Zámbó ezért is kapta a legmagasabb gázsit a helyen. Paudits szerint a későbbi, pisztollyal járó, alvilági imidzs akkor még nem volt jellemző Jimmyre. "Csodálatos dolgokat művelt, de a nővére elvitte később máshová zenélni. Aranyos fickónak ismertem meg, aki imádta a feleségét, családját. Halála után persze mindenki azzal dicsekedett, hogy jó barátja volt!" - tette hozzá.

Elvesztette szüleit, munkáját

Paudits akkor omlott össze, amikor elvesztette a családját. "Amikor a szüleim meghaltak, nem volt könnyű elviselni. Elhunyt a nagymamán, az anyukám, az apám, én meg sokáig nem tudtam felfogni, hogy nincsenek. Anyám műtéti hiba miatt halt meg, egy fiatal doktor belevágott a májába. Apám elkezdett inni, a nagyi meg... ő egy kis galamb volt, aki sokáig Amerikában élt, de szerencsétlenségére hazajött" - emlékezett.

Legutóbb 2005-ben volt színpadon, amikor Szirtes Tamás a gyér érdeklődésre, a gyenge jegyeladásra hivatkozva elbocsátotta: "Akkor a Madách stúdiószínházában léptem fel, de nem mondta senki, hogy meg akarják szüntetni a darabot. Semmiféle reklámot nem kapott, talán ezért nem fogytak jól a jegyek. A színészetért én megtettem mindent, a Madách Színházban hét bordámat törtem egyszer, egy premier előtt - olyan rettentő hidegben, hogy a Szirtes úr bundában ült a nézőtéren. Sérülten nem tudtam játszani, azzal biztattak, hogy ősszel majd felléphetek. Szeptemberben viszont már nem kellettem, addigra megbukott a darab."

Állítja, hogy lett volna munka az elmúlt években is, de az országot járni már nem tudja, fizikailag nem bírná. Állni sem tudna hosszan, és mivel maximalistának mondja magát, zavarná, ha nem kiváló produkciót kapnának a nézők. "Soha nem tudtam elképzelni, hogy engem egyedül is elfogadnak a nézők. Miután csak zenében, zenés darabokban dolgoztattak, sokan azt hitték rólam, hogy csak ehhez értek, de én igazából prózában tudom magam kifejezni. Mindig tettem többet egy-egy versbe. Ha nem tapsoltak, akkor megijedtem, pedig csak arról volt szó néha, hogy nem tudtak tapsolni, annyira el voltak varázsolva. Mert a nézők nem tudták, hogy én valójában prózai színész vagyok" - mondta.

A fellépéseket nem erőlteti: "Amit én mondanék, ahogy én mondanám, az már nem jó. Arthur Rimbaud Kenyérlesők című verse például. Emellett, amit az ember nem használ, az elkopik, akár a lába között, akár az agyban. Nincs már inspirációm. A fájdalom mögött viszont mosolyognom kell: annyi szépséget kaptam az életben, hogy nem akartam elhinni, hogy nekem még ez jár. Minek vonszoljam magam? Nem szeretném magam már mutogatni, mondtam ezt már többször, de mégiscsak kirángattak. Tele vagyunk fiatal csillagokkal, és tényleg jók az új énekesek. Rengeteg fiatal színész van, zseniálisak, de látom, hogy milyen nehéz nekik, miközben színházak szűnnek meg. Nekik kell a hely, nem nekem."