Herskó János filmrendező, aki "disszidált", miután Kádár János arra kérte: adjon filmszerepet Aczél Györgynek

Meghatározó filmkészítők sorát segítette a pályára, köztük a Mephistóval Oscar-díjat nyert Szabó Istvánt. Önmagát ironikusan az „utolsó sztálinista kultúrpolitikusnak” nevezte, de nem mentalitásra, hanem a hatalom központosítására utalva. Egy időben egyszerre volt vitatott filmrendező, reformpedagógus és a néhány nagyhatalmú „szocialista producer” egyike. Pártfogoltjaiért küzdve – akiket kizárólag tehetségük alapján választott ki – folyamatosan harcban állt azokkal, akik mentalitásuknál fogva voltak végletesen korlátoltak, ugyanakkor a hatalom mániákusai. Herskó János 1970-es, utolsó filmjében Dunába ölte filmbeli énjét, Gábor Miklóst. Ő maga pedig családjával együtt disszidált a Kádár-kori Magyarországról. Negyvennégy évesen, nyelvismeret nélkül azzal számolt: a vasfüggöny túlsó felén legfeljebb taxisofőr lehet. Végül a Svéd Filmművészeti Akadémia rektori pozíciójáig jutott. Tanulságokban bővelkedő élete még ma is szóba kerül olykor hivatása képviselői körében, ám a nagyközönség lassan elfelejti alakját. Sztankay Ádám írása.

Egyetértesz, Paci?

Herskó János 1926. április 9-én született Budapesten.

Herskó János Forrás: Herskó interjúkötet

Édesapja, Herskó M. János erdélyi zsidóként került Magyarországra.

Könyvelő lett, majd származása miatt B-listás. Akkor házmester-közvetítéssel foglalkozott. Házmestereknek állást kínáló bérházak címeit adta ki a Keleti pályaudvarra érkező, a gazdasági világválság idején dolguk vesztett parasztoknak, akik altiszti, házmesteri munkát kerestek.

Herskó M. János a házmester-közvetítők királyának tartotta magát: csak attól a kliensétől fogadott el közvetítői díjat, aki valóban állásba került.

Hasonló szemléletre tanította fiát is, az ifjabb Jánost, akivel amúgy a harmincas években sokat jártak moziba. Herskó M. Jánosnak gyakran fájt a gyomra, vérnyomása is rendetlenkedett,

orvosok tanácsolták: járjon szórakozni, az jót tesz.

Fiával főként a Belvárosi mozit látogatta, ahol csak harminc fillér volt a jegy a második sorba. Kicsit közel volt a vászon, ezért

Jancsi még nem vette észre, hogy a képekhez kompozíció is tartozik, de idővel azt is felfedezi.

Herskó M. János nem csak moziba járt a fiával. 1941. június 26-án – Kassa bombázásának a napján, mely esemény okot adott Magyarország hadba lépésére a Szovjetunió ellen – a Császár uszodába látogattak el. Ott esett, hogy a kis Jancsi azt vette észre:

édesapjának hirtelen elakad a szava, ahogy ácsorog a medencében, és képtelen megszólalni.

Jancsi kézen fogta édesapját, felöltöztette, hazavillamosozott vele. Herskó M. János hamarosan kórházba került, ahol valamennyire felépült a szélütésből, de dolgozni többé nem tudott. Jancsi és édesanyja, Kaufmann Margit folytatták tovább a házmester-közvetítést, amíg lehetett.
Herskó János édesanyja második házasságában született.

Kaufmann Margit gyengécskén prosperáló zsidó nyomdász lánya volt.

A nagypapa, hogy fősegédjét, bizonyos Grósz Sándort a cégéhez kösse, hozzáadta a lányát feleségül. Szerelem nem volt a dologban, el is váltak hamarosan.
Herskó János édesapja – amíg még könnyebben formálta a szavakat – azt szokta mondani, ha felesége lánykora került szóba: „Az tehát még Nagy Sándor – (alias Grósz) – előtt esett.”

Herskó János családjában mindenről lehetett beszélni, illett is kimondani, ha rágta vagy éppen boldogította valami az embert. És kikérni arról a másik véleményét.

Amikor például az addig bankban dolgozó Herskó M. Jánost B-listázták, nemcsak feleségének, de négyéves kisfiának is elmondta:

Mától nagyon meg kell néznünk, mit veszünk, mennyiért veszünk, mert nincsen pénzünk.

Aztán fiától is megerősítést kért a tervre, azt kérdezve:

Te is egyetértesz, Paci?

Paci egyetértett, és élete végéig emlékezett az epizódra, annak minden tanulságával.

Herskó János édesapja a háború idején hunyt el a különböző betegségei miatt. Herskó János édesanyja elhurcolása után halt meg 1944-ben a balfi táborban.

Tizennyolc éves fiuk akkoriban Győr környékén volt munkaszolgálatos.

Két karéj vajas kenyér

Herskó János kamaszéveiben az Aradi utcában lakott, a közelben járt elemibe, középiskolába.

Utóbbiban vette át – már sárga csillagot viselve – kitüntetését, amelyet önképzőköri irodalmi versenyen nyert,

az Új Kőműves Kelemen című verséért. Annak utolsó soraiban fogalmazta meg: „De istenemre mondom, lelkem vára mégis fölépül/ ha magamat, életemet kell is beléfalaznom végül”.
Herskó János akkoriban írónak készült, díjat nyert egy elbeszélésével is, amelyben a Gellért-legendát dolgozta fel. Utóbbi műve kapcsán szembesült a ténnyel: egy-egy történet apró részletének leírása könnyen elviszi a figyelmet a történet lényegétől, miközben a részlet elhagyása csonkítaná a történetet.

Forrás: Herskó interjúkötet

Eszébe jut: bizonyos dolgok könnyebben ábrázolhatók a film nyelvén.

(Akkoriban már a hátsó sorokból is megtekintett néhány filmalkotást.)

Ám hamarosan munkaszolgálatban találja magát.

Kezdetben Pesten szolgál, tűzvédelmi ellenőrzésekre jár ki a főcsővezető segédjeként – például pesti kávéházakba. Az egyikben plátói szerelemre lobbannak egy bizonyos Nusi nevű kenyereslánnyal. Mielőtt továbbléphetnének a kapcsolatban, Herskó Jánost Ózdra irányítják, majd újabb magyar városokban dolgoztatják különböző munkakörökben. Elöljárói között akad durvább karakter és finomabb lelkület is. Mielőtt századát Ózdról továbbvezényelnék Szolnokra,

egyik szakaszparancsnoka befizeti Herskót és néhány másik munkaszolgálatost egy városszéli bordélyba.

Herskó az első „forduló” után azt mondja a kéjnőnek, hogy egy Szabó Dezső-novella figurájára emlékezteti. Ez annyira megérinti az örömlányt, hogy grátisz aktussal jutalmazza érte Herskó Jánost, aki majd nyolcvanéves kora körül idézi fel büszkén az epizódot A kenyereslány balladája című filmben.
A munkaszolgálatot nem az ihletett pillanatok jellemezték.

Herskó János 1945 elején – törékeny alkat volt akkoriban – női ruhában lép meg a századától.

Jól indul az akció, mégis lebukik. Ám még a tábori csendőrséggel együtt intézkedő német tiszthelyettes is elismerően szól Herskó alakításáról. Majd fogdába zárják, hogy eldöntsék, mi legyen vele.
Herskó János meg morfondírozik, miként végezhetne magával, mert

úgy véli: csak jobb az, ha lelke várát maga bontja le, mintha a csendőrök lőnék agyon.

De sem bátorsága, sem eszköze nincs a tett végrehajtásához.
Hamarosan tudatják vele: visszatoloncolják a századához. Útközben utolsó pengőin vacsorával vendégeli toloncolóit egy útjukba eső csárdában, s így kissé pityókásan érkeznek Herskó Győr melletti állomáshelyére.
Ott a másnapi századsorakozón a századparancsnok kiparancsolja a sorból, és üvöltve magyarázza:

Herskó szökési kísérlete hazaárulás, a haza pedig olyan, mint az ember édesanyja, vagyis Herskó megbecstelenítette saját édesanyját.

A századparancsnok nyersebb szavakkal fogalmaz, Herskó pedig úgy érzi:

kevésbé másnaposan sem érezné kevésbé abszurdnak a szituációt, mely során egy félkegyelmű honvédtiszt a hazaszeretetre próbál okítani egy zsidó munkaszolgálatost.

Herskó századát nem sokkal később visszavezénylik a fővárosba, ahol a nyilasoknak tervezik átadni a munkaszolgálatosokat. Egy vasútállomáson, az átszállásra várakozva, Herskó János nem tudja levenni a szemét a váróteremben kenyeret majszoló, odakeveredett német tisztről. A tiszt végül ken egy szelet kenyeret Herskónak is, s miközben Herskó eszik, a német panaszkodik: semmi híre a családjáról, megőrjíti a bizonytalanság. Herskó tökéletes németséggel vigasztalja: ne aggódjon, a németek hamarosan elveszítik a háborút, mehet haza az övéihez.

A tiszt annyira megörül ennek, hogy megken még egy szép karéj kenyeret Herskó Jánosnak.

Aki jóllakva érkezik meg a Keleti pályaudvarra, ahonnan az első adódó alkalommal kisétál a fővárosi délutánba, mert a nyilasokhoz végképp semmi kedve. Tudja, merre vegye az irányt.

János filmiskolákba jár, visszaszerzi édesanyja ékszereit

Herskó Jánost a háború végéig Nusi bújtatta, a kenyereslány.
Később is együtt maradnak, hol a lánynál, hol a fiú szüleitől örökölt egyszobás, összkomfortos lakásban szeretik egymást, élik az életet.

János közben állásba kerül: vizet hord némi pénzért a Gólya áruházban berendezett eszpresszóba, ahol nincs vízcsap.

Egy nap fára kitűzött hirdetést vesz észre: Gertler Viktor vezetésével megnyílik az Első Magyar Filmiskola a Haraszti-féle tánciskolában. Herskó János jelentkezik az előkészítő tanfolyamra. A tandíj 1 gramm törtarany. Nem gond: a szappangyári hivatalnok unokatestvére által összegyűjtött Albus mosószappanokat váltja be aranyra a közeli drogériában. Herskó János hamarosan megtudja: Radványi Géza is indít filmes osztályt, mégpedig a Színiakadémián. Oda is bejárogat, és a bölcsészkarra ugyancsak beiratkozik: ott filozófiát, irodalmat, pszichológiát hallgat. Idővel aztán összevonják a Gertler- és Radványi-féle iskolákat a Színművészeti keretein belül. Herskó János – bölcsészeti tanulmányait feladva – ott szerez majd filmes diplomát.

Még filmes tanulmányai kezdetén esik szerelembe a nála hat évvel idősebb hallgatótársával, Tränka Annával. Akkor búcsút vesz Nusitól.

Herskó János nem sokkal később ismét felkeresi a lányt, hogy visszakérje tőle édesanyja ékszereit, amelyeket szerelmük virágában adott oda Nusinak.

A kenyereslány nincs otthon, ezért Herskó János a lakásba bejutva szépen visszalopja az ékszereket, és vesz egy 16 mm-es kamerát Annának.

Ez ügyben Herskó Jánosnak évtizedeken át lelkiismeret-furdalása volt. Úgy érezte: tartozik annyival a kenyereslánynak, hogy filmre vigye a történetet. Csak évtizedekkel később lesz ebből film, amelyben Herskó János színészként játssza el a múltját, növendékei rendezésében.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!