A szubkultúra tagjai kapásból vagy húszféle metál irányzatot meg tudnak nevezni. Aztán vég nélkül vitatkozni rajta, hogy melyik együttes zenéjében melyiknek a jegyei a meghatározók. Földi halandónak a metál az csak metál:
az élet sötétebbik oldalával foglalkozó, önmagát komolyan vevő zene.
De időnként szüksége van az ember lelkének ilyesmire is. Talán ez magyarázhatja az Iron Maiden (és a Metallica) elért számait lemezeladásban, koncertek látogatottságában. És ez lehet a magyarázat a negyvenéves, többé-kevésbé stabil fennállásra is. Ezek az emberek jó dalszerzők, jó előadók. A hosszú évek alatt nem hajlottak el sem a gitárreszelős, artikulálatlanul üvöltözős, sem a lágyabb dallamokkal operáló, slágeresebb irányba. Heavy maradt a metál. Egy stabil pont a világban. Nem csak szigorúan rajongóknak.
Ha internetes fórumokon szóba kerül, mindenki más toplistát ad meg, hogy szerinte melyek az Iron Maiden legjobb számai, legjobb albumai. Az Iron Maidnem nevű magyar tribute zenekar a tizenhat stúdióalbumról összesen hetvennyolc számot tart a repertoárján. Kajánul azt lehetne mondani, hogy azért nem egyértelmű, hogy melyek az Iron Maiden legjobb dalai, mert annyira egyformák, de ez nem így van. A metál nem bonyolult zene, ezt sohasem állította róla senki. Viszont a műfaji kereteken belül kisebb hullámvölgyektől eltekintve az Iron Maiden tiszteletre méltóan egyenletes színvonalon teljesítette az utóbbi négy évtizedet. Nem a saját tribute zenekarukként funkcionálnak, bár nyilván vannak olyan régi klasszikus számaik, amiket nem lehet kihagyni a koncertműsorból. De a júniusi magyarországi koncerttel szemben éppen az volt a kritika, hogy egy fesztiválra bulizósabb repertoárral jöhettek volna, aránytalanul sok volt az újabb és/vagy hosszabb szám.
Merthogy az Iron Maiden sohasem félt és még mostanában sem fél hosszabb számokat is írni. Sőt konceptalbumokat készíteni.
A szűk szubkultúra tagjai hajlamosak a népszerűsége miatt afféle „lakossági metálnak” tekinteni az Iron Maident, de zenéjük, szövegeik, az általuk alkalmazott vizualitás egyáltalán nem igénytelen. Az Iron Maiden tömegek számára közvetíti azt, ami a metálban a legfontosabb, hogy csak az opera seriához mérhető mélységben, annak intenzív hatását megcélozva foglalkozik az élet sötétebbik oldalával.
Steve Harris basszusgitárosként számos rövid életű amatőr zenekarban megfordult, majd 1975-ben létrehozta a saját együttesét. A névadó kivégzőeszköz, a vasszűz ugyanúgy nem létezett a középkorban, mint például az erényöv, de legalább elég fenyegetően hangzik. Sokáig tartott a megfelelő gitárosok megtalálása (Dave Murray és Adrian Smith lettek azok), de 1980-tól már lemezszerződést is kapott az Iron Maiden.
Ekkor még nem Bruce Dickinson volt az énekes, ő egy rivális bandában, a Samsonban volt tag, 1980-ban és 1981-ben nekik is megjelent egy-egy albumuk.
Ettől függetlenül a Samsonnak nem futott úgy a szekere, mint az Iron Maidennek, Bruce Dickinson nem is érezte jól magát ott. A hetvenes évek kemény zenét játszó együttesei (Black Sabbath, Led Zeppelin) kifulladtak, feloszlottak, viszont az látszott, hogy megvan a közönségigény a metál egy újabb hullámára, és ennek a vezető zenekara lehet az Iron Maiden. Viszont akkori énekesük drogproblémái miatt megbízhatatlanná vált, így merült fel az ötlet, hogy lecseréljék Bruce Dickinsonra, akire ráadásul dalszerzőként is számítani lehetett.
A nyolcvanas évek diadalmenet volt az Iron Maiden számára: sikeres lemezek és világ körüli turnék. 1988-ban már a hetedik albumuk jelent meg, a Seventh Son of a Seventh Son, nyolc hónapos turné során összesen huszonöt országban léptek fel. Látszólag minden rendben volt, de az Iron Maiden önmagukkal szemben mindig magas követelményeket támasztó tagjai megérezték, hogy felértek egy csúcsra, innen most lefelé vezethet az út. Adrian Smith kivált, és saját együttest alapított. Bruce Dickinson szólólemezt adott ki, felhasználva azokat az ötleteit, amelyeket dalírás közben Steve Harris mint zenekarvezető nem fogadott el. Egy kevésbé sikeres 1990-es album után 1992-ben a Fear of the Dark megint jól szerepelt az eladási listákon, viszont Bruce Dickinson közben már meghozta a döntést, és bejelentette, hogy a lemezbemutató turné részéről búcsúfellépések sorozata is lesz.
Mindig nagyon érzékeny téma, hogy a közönség valójában kivel azonosítja a produkciót, az egész együttessel vagy a frontemberrel. Több zenekar járt már úgy, hogy az új énekessel a közönség nem volt hajlandó elfogadni. Egy-egy frontembernek mindig nagyobb esélye van rá, hogy ő viheti tovább a „brandet”. De arra is van példa, hogy külön utakon járnak egy darabig egy zenekar tagjai, aztán belátják, hogy mi a legerősebb összetétele a csapatnak. Mick Jagger nem lépett ki ugyan a Rolling Stonesból, de a nyolcvanas években egy ideig inkább a szólókarrierje volt számára a fontosabb, majd rendeződtek az együttesen belüli személyes viszonyok.
1999-ben nagy meglepetésre nemcsak Bruce Dickinson, hanem Adrian Smith is visszatért az Iron Maidenbe.
De nem váltak meg Janick Gerstől sem, azóta három gitárosa van az együttesnek. Egyszerűen nem váltak be a külön utak. Az Iron Maiden kiadott két lemezt egy másik énekessel, de nem volt zökkenőmentes az együttműködés, és az 1998-as albumból fogyott a legkevesebb a világon az összes Iron Maiden-lemez közül.
Bruce Dickinson az 1993 és 1999 közötti időszakban nem az Iron Maiden klasszikusaival haknizott, hanem
a saját hangzásvilágát keresgélte, de nem sok sikerrel.
Többször változtatott szerzőtársain és kísérőzenekarán, egymástól nagyon különböző stílusú lemezeket adott ki. A legjobban a The Chemical Wedding sikerült, amely a költőként és festőként is jelentős William Blake (1757-1827) életművének a hangulatát idézi meg.
Hogy az Iron Maidennek nem volt akkora sikere a kilencvenes évek második felében, azért sokan nemcsak az énekescserét okolták, hanem a metál hanyatlását is. Erre aztán alaposan rácáfolt a 2000-es Brave New World című album és egy több mint száz állomásból álló turné sikere.
Azóta is együtt dolgozik a nyolcvanas évekbeli csapat.
Mivel Bruce Dickinson közöttük a legfiatalabb, így most már mindannyian túl vannak a hatvanon. Köszönik szépen, jól vannak. Köszöni szépen, a metál is jól van, nem tervezi, hogy bármikor is hanyatlani fog. Bruce Dickinson hatalmas energiával tolja végig a koncerteket, ha kell, akkor megvív a háromméteres Eddie-óriásbábbal is. Eddie az a szörnyfigura, amely változatos alakban végigkíséri az Iron Maiden történetét lemezborítókon és koncerteken is.
A zeneipar kemény taposómalom. Folyton új dalokat írni, hosszú időt stúdióban tölteni a lemezfelvételeknél, végtelen koncertturnékon részt venni. Aki ennek a feszültségét alkohollal, drogokkal próbálja oldani, annak rámegy az egészsége. Sok áldozatot szedett már a zeneipar. A 60 éves Bruce Dickinson szemmel láthatóan igen jó fizikai és szellemi állapotban van. Ennek megtartására az a régen bevált módszere, hogy
hosszabb időszakokra nem hajlandó tudomást venni róla, hogy az Iron Maiden egyáltalán a világon van, és valami teljesen mással foglalkozik.
Még 1985-ben tanult meg vívni, hogy ezzel oldja a stresszt, és fejlessze a koncentrációs képességét. Annyira beleszeretett a vívásba, hogy eredményes versenyző vált belőle, sőt van egy vívófelszereléseket forgalmazó cége is. Ezért rutinfeladat számára megvívni a színpadon az óriásbábbal.
Pilótaképesítést is szerzett, de nem állt meg a sportrepülőknél. Hivatásos kereskedelmi pilóta, képes elvezetni egy Boeinget is kétszáz utassal a fedélzetén. Az Iron Maiden 2008-as világ körüli turnéját egy utasszállítóval bonyolították le, ami az Ed Force One nevet kapta, és Bruce Dickinson volt az egyik pilótája. De nemcsak vívó és pilóta, megjelent két regénye is. 2002-től nyolc éven keresztül minden péntek este műsorvezetője volt a Rock Show című BBC-rádióműsornak. A repülés történetét bemutató ötrészes dokumentumfilm-sorozatnak szintén ő volt a műsorvezetője. 2014-ben rákos daganatot fedeztek fel Bruce Dickinson nyelvén, sokan aggódtak érte világszerte, de júniusban Sopronban is bizonyította, hogy már semmi baja. Megnyugtató érzés, hogy
létezik még ilyen, régi vágású metálzenekar, élén egy elnyűhetetlen frontemberrel,
és azt csinálják, ami a metál legfontosabb értéke: komolyan veszik önmagukat.