Minden boldogtalan embernek azt tanácsolom: Ne hazudjon önmagának

Schnell Ádám Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes művész

A Nemzeti Színház Érdemes Művésze nyilatkozta nemrég: „Minden boldogtalan embernek azt tanácsolom, ne hazudjon önmagának, merjen újrakezdeni, mert ha harmóniában él, azt mások is észreveszik, és a boldog ember vonzza a jót.” Schnell Ádám az Origónak felidézte gyerekkorát, beszélt a hivatásról, pályájának fordulóiról, fontos szerepeiről, élete meghatározó helyzeteiről – amelyekben mindig hangsúlyos szerepe volt az őszinteségnek.

Fegyelem, kitartás, szorgalom – miért gondolta mindezt csacskaságnak a színházzal kapcsolatban?

Tizennyolc évesen az a szent őrület vonzott, amit rajongott színészeimben, Latinovits Zoltánban vagy Őze Lajosban érzékeltem. Bennük is volt persze színészi alázat, miközben zabolázhatatlanul jártak be olyan mélységeket, amelyeket csak kevesen ismerhetnek. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: én más vagyok, nem vagyok zseni. Meg kellett értenem: bennem nincs, nem is lesz olyan alkotói lángolás, amelyet sem alkohol, sem egyéb szerek, de még a színpad sem csillapít. A magamra találásban segítséget jelentett, hogy amit Bodnár Sándor a színházi összhang erejéről elméletben kifejtett, azt mindjárt láthattam is megvalósulni a Nemzeti Színház legnagyobbjainak gyakorlatában. Közöttük alig akadt önpusztító géniusz, ugyanakkor óriásai voltak a hivatásuknak.

Úgy érezte: helyén van?

Még voltak kétségeim a saját alkalmasságomat illetően. A második sikertelen felvételim után lettem magabiztosabb, amikor Bodnár Sándor néhány szóval megerősített. Elmondta: szeretett tanítványa vagyok, mégpedig azért, mert képességesnek tart.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Második sikertelen felvételije után meg sem roggyant?

Sőt: bíztam benne, hogy elbukom. Hiszen úgy még egy évig maradhatok a Nemzeti stúdiójában. Végül még két év jutott. Harmadjára felvettek ugyan a Színművészeti Főiskolára, de amíg a többiek lehúzták a katonaidejüket, én az apám által intézett alkalmatlansági papírjaimmal megúsztam a dolgot, és Bodnár Sándor mellett lehettem asszisztens.

A katonaságot milyen választott betegségekkel sikerült megúsznia?

Eleinte fizikai gondokra hivatkoztam, de a sorozóbizottság makacskodása miatt végül már elmeállapotom bizonytalanságáról is kénytelen voltam eléjük tárni egy diagnózist.

Mindezek után megkezdte tanulmányait Szirtes Tamás osztályában, akinek apám volt a tanársegédje. A főiskolás évek mennyire voltak fontosak?

Fontos, hogy erős csapatba, jó közösségbe kerültem. Osztálytársam volt Kökényessy Ági, Györgyi Anna, Kozák Ágnes, Balogh András, László Zsolt, Fillár István, Kautzky Armand, Kelemen József, Horváth Lajos Ottó. Velük hatékonyan gyakorolhattam mindazt, amit Bodnár Sándortól, a Nemzeti Színház művészeitől a szakmáról megtanultam. Ugyanakkor a főiskolás évek alatt nőttünk fel igazán, „kinyílt” az agyunk. Már attól is, hogy például az édesapja tanóra előtt rendre elhívott minket kávézni, majd a fekete mellett rendíthetetlenül ismételgette: ez borzalmasan nehéz pálya, jobb lenne, ha bele sem kezdenénk.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Inspiráló.

Szertartásosságában szórakoztatóvá lett, ugyanakkor persze elgondolkodtató.

Akkoriban gondolt arra, hogy egykor majd Rómeót, hasonló hősöket játszhat? Őszinte leszek: egyedi karaktere miatt kérdezem.

Talán másodévben próbáltunk jeleneteket Stendhal Vörös és fekete című művéből, s minden fiúnak jutott benne feladat Julien Sorelként. Mi Horváth Lajos Ottóval azonos epizódban alakítottuk felváltva a szépfiút: egy ablakon át kellett a színre érkezni, majd ott hősként működni tovább. Ottó drámai pillanatokat teremtve abszolválta a küldetést. Majd jöttem én: amint belódultam az ablakon, felharsant a nevetés a színpad előtt. Megértettem: nem kell erőltetnem ezt a fajta macsó vonalat. Persze van bennem olyan, de az más karakterekben is megmutatható.

Diplomázva Ádám Ottó hívta a Madách Színházhoz. Boldog volt?

Furcsa helyzet volt: kétszer írtam alá a szerződést, egyszer a már leköszönő Ádám Ottónál, aztán az őt váltó Kerényi Imrénél. Azt gondolom: valójában a teátrum vezető rendezőjének, Szirtes Tamásnak az elképzelései szerint zajlott az új tagok kiválasztása. Annyi biztos, Kerényi Imrének sem volt kifogása ellenem. Engem pedig vonzott az a fajta polgári színház, amely Ádám Ottó legerősebb korszakában jellemezte a Madáchot. Azt sem bántam meg, hogy játszhattam a színház nagyjaival, például Mensáros Lászlóval, Huszti Péterrel, Piros Ildikóval, vagy az édesapjával. Azt sajnálom, hogy a változás közepén csöppentem oda.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Szerepeket illetően van maradandó emléke abból az időszakból?

Háy Gyula Mohács című darabjában V. Károly császár. Pimaszul nagy sikerem volt azzal a hőstípusnak ugyan nem nevezhető, de végtelen eleganciájú, roppant értelmes figurával. Aki úgy játszadozik az egész világgal, mint egy sakkbajnok. Kritikák, kollégák egyöntetű elismerésével kezdhettem a pályát. De öt év után, amikor a Madáchban előtérbe került a zenés műfaj, elbúcsúztam a színháztól.

Szabadúszó lett, s egyebek között akkoriban játszotta el Florindo szerepét Goldoni A hazugjában, amit a világszerte ismert román rendező, Vlad Mugur állított színre a budapesti Thália Színházban. Partnerei között volt Ráckevei Anna, Györgyi Anna, Bubik István, Eperjes Károly, Hirtling István. Majd ön nem sokkal később elszerződött a József Attila Színházhoz, mely teátrumot – függetlenül művészi minőségétől – sosem sorolták a honi színi világ centrumához.

A hazug idején keresett meg Benedek Miklós, aki arra kért: vállaljam el a József Attila Színházban az általa rendezett László Miklós-darab, Az illatszertár egyik főszerepét. Sas-hegyi fiúként, Madách színházi múlttal bennem is volt némi tartózkodás az angyalföldi ajánlat kapcsán. Ám belementem, és megszületett pályám egyik legmeghatározóbb produkciója. A többiek is mind legjobb formájukban voltak: Radó Denise, Fehér Anna, Besenczi Árpád, Kis Jenő, Háda János, mindenki más. Édesapja játszotta Hammerschmidt drogistát, volt egy jelenetünk, amelyben elmondott egy monológot az életről. Minden alkalommal a könnyeimmel küzdve hallgattam végig. Az illatszertár után több feladatra is meghívtak, egyre jobban éreztem magam, végül odaszerződtem.

Mi vonzotta leginkább?

Szeretek tartozni valahová, számomra a színház csapatmunka. Sosem a főszerepek vonzottak, hanem az olyan közösségek, amelyben megélhető a munka öröme. A József Attila Színháznak összetartó, nagyon jó kondíciójú társulata volt. Ottani munkáim közül szívesen emlékszem arra a három produkcióra is, amely Sztarenki Pál rendezett az akkoriban induló Gál Erzsébet stúdióban. Jó volt „filmszerűbben” játszani egy meghittebb, intimebb térben.

A folytatáshoz lapozzon!