A jelen szeretete és a kamaszkor magányos szomorúsága - Punnany a Strandon

Számomra, e sorokat papírra vető íródeáknak is meglepő, de attól még igaz: az idei fesztiválszezon talán legfelhőtlenebb, legbolondabb és szívhez legközelebb állóbb élménymasszája hullott a porba Zamárdiban a Strand Fesztivál kvázi mínusz első (vagy talán inkább nulladik) napján kedden. A sötétben botorkálva a Punnany Massif nyárzáró viháncolásán jártunk.

Ne nagyon merevedjünk most bele abba, hogy a Strand az mennyire low-budget, vagy lightosra megkomponált fesztivál. Mert persze egy sokmilliárdos Szigethez, vagy Soundhoz képest nyilván az, de pont ezért az egyik legszerethetőbb vurstlivá kérgesedett széles-e magyar fesztiváltengerben ez a magyar-tenger-parti összejövetel. Engem sok tekintetben, talán elsősorban a családiassága és stílusa miatt, a tizenévvel ezelőtti VOLTra emlékeztet, ami meg ugye lassan a tizenévvel ezelőtti Szigetre emlékeztet és így tovább. (Mondjuk a rendezvények evolúciója fölötti töprengés közepette, egy laza tollvonással sikerült is itt felvázolni a fesztiválok matrjoska babáját, de talán ennyi elég is mára a képzavarból. Hiszen úgyis lesz még.)

Amikor azt írtam, hogy kvázi mínusz első napon jártunk, akkor azért ez a helyzet a gyakorlatban is megmutatkozott, hiszen néhány szolgáltatás még nem működött, vagy nem volt elérhető.

Így például a világítás sem a part menti sétányon.

Ezért hát valóban sötétben botorkálva kecmeregtünk el az egyik nagyszínpad elé, ahol aztán kiderült, hogy bőven lett volna még időnk a botorkálásra. A Petőfi Zenei Díj után ugyanis a programban jelzetthez képest egy kényelmes 40-50 perces csusszanással rottyant neki a Felcser Máté vezette alakulat az estének.

Felcser Máté, énekes-előadóművész mutat a kamerába a 2018-as Strand Fesztivál nulladik napján Fotó: Rockstar Photographers

Na, de akkor aztán tényleg nekirottyantak, ha lehet egyáltalán nekirottyanni egy koncertnek.

Rögtön az egykori Sziget-himnusszal, a Szabadonnal masszírozták az egybegyűltek szívbegyét. Ezúton jelzem minden illetékesnek, hogyha valaha zenekart alapítanék, akkor én egy ilyen közönséget szeretnék (vagy olyat, mint az Ákosé): annyira édes-bájosan lelkesek és hálásak voltak, hogy egészen bebalzsamozták a megfigyelő lelkét. Amíg a VIP-ben osztogatott belga apátsági sör fölött csukladoztam, még az is átfutott a fejemen, hogy elképesztő, ahogyan a Felcser viszonylag artikuláltan el tudja hadarni ezeket a dumákat még hajnali egy óra felé is, de gondolom ezen csak az lepődik meg őszintén, aki még soha nem bújt elő az anyja magzatvizéből.

Hogy senki nem ítél el, hogy mikor ki mit ért el / Csak egy a feltétel, ne te legyél a kivétel

- fejezik be ugye a dalt ezekkel a sorokkal, időnként gerjedő mikrofonnal, majd rövid kérdezz-felelek a közönséggel. A szabadság rabságáról beszélt a frontember, majd érdeklődött, hogy "mennyire tudjuk ezt a szót: szabadság?" Erre egyként üvöltött a sátor, hogy

nagyon.

Üvöltöttem én is, ki is lögyböltem az apátságit.

"Á-á-á-llok a sörömért, a folyékony örömért, de olyan hosszú a sor, hogy kiújul az aranyér" Fotó: Rockstar Photographers

Majd eldanolászgattuk együtt a pultosok himnuszát, a Vendéglátóst. Bámészkodásom tárgya közben a lelátó lett, amely egyébként egy jó ötlet a Strand Fesztiválon. Egyúttal olyan kis kedves-vicces jelenség, hogy vannak, akik lelátón üldögélve követik a színpadi eseményeket. Mondjuk egy nappal később én is ülve hallgattam, ahogyan Lukács Laci a mikrofonba üvöltötte azt, hogy Johnny a mocsokban rohad. Ekkor azonban még nem tudhattam, hogy így lesz, szóval gond nélkül tarthattam cikinek az üldögélőket.

Az ölelkező fiatalok tengerében, mintha a színésznő Szabó Erika sétált volna el mellettem. Sokat nem tudtam ezen lamentálni, mert megjelent Pimasz úr, a szülinapi turné konferansziéja, aki nem tudom, hogy mennyire releváns fickó a Punnany környékén ilyen szerepben, de hát végülis aludt már a Felcsernél, úgyhogy ezzel azért magyarázható. Mégha amúgy szükségtelen is. Na mindegy is, elmesélte, hogyan került erre a színpadra most este (ott aludt a Felcsernél, ugye), aztán már bele is ordíthattuk a balzsamos balatoni éjszakába azt, hogy

nem csak egyedül te vagy ezen a világon.

"Szeretek én mindenkit, itt nem azzal van a baj" Fotó: Rockstar Photographers

Nagyon jópofa volt a színpadi elrendezés, ti, hogy a hegedűművész urak a két oldalra magasodó, így aztán V-alakot képező szerkezet két csúcsán helyezkedtek el. Apropó, hegedűsök!

Hát én izgatottan várom azt, hogy mikor hajlik át teljesen a Punnany zenéje ebbe az észveszejtő balkáni cigányzene-őrületbe, amerre kacsintgatnak időnként. Nem lepődnék meg, ha tíz év múlva a magyar Goran Bregovic-ként emlegetnénk Felcsert.

Imádnivaló ez a ciripelős rutyutyu, amit művelnek a zenéikkel élőben. Ahh, hol van már az pécsi panelszagú gettóvagánykodás a kinyúlt kapucnis pulcsikban! Jaj, félre ne értsük: semmi ciki nem történik a színpadon. Sőt, állatira szerethető ez a tetőtől-talpig Adidas-ban előadott balkáni elemekkel megszórt nagyvárosi elmerengős életszeretet-zene.

Ja, ha már átiratok! Ugye az élő Punnany-dalok nemcsak abban tűnnek ki a Spotify-on megtalálható testvérkéik közül, hogy bő nyállal fel vannak dúsítva vonósokkal, hanem az is, amilyen súlyos, monumentális befejezéseket pakolnak a végükre. Olyan izmos, hogy idegzsába áll az ember lelkébe egy-egy ilyen végére. Jó értelemben.

"Hé, barna, az arcodra van írva, Kell a szignó, na meg egy közös fotó" Fotó: Rockstar Photographers

Közben azért jönnek vendégművészek is, főleg énekesek, akik részt vettek a zenekar elmúlt 15 évében valamilyen formán. Ők ugye jelenlétükkel emelik az est fényét, a zenekar pedig cserébe ad egy-egy kóstolót a vendégek saját munkásságából. Ami kedves gesztus, de én például simán kispóroltam volna, mert bár azért van bőven átfedés egynémely zenekarral (úgy értem, hogy aki szereti egyiket, nem ritkán szereti másikat is), de akadt azért virító kivétel. Na erről mindjárt.

Aztán itt a Mosoly c. pophimnusz, ami egy 21. századi népzenévé nemesedik maholnap. Bartók és Kodály, a két remixkirály biztosan összetenné a két kezét, hogy ezek a Punnany-gyerekek itt mocorognak közöttünk, mert azért sokat tesznek azért, hogy éberen tartsák a magyar virtust. Ha pedig már itt tartunk, akkor megidézték Cseh Tamást is - ahogyan az lenni szokott.

Agyalok azon, hogy mit mondjak majd a Drága Olvasóknak, mi az a varázslat, ami miatt működik a Punnany, de bágyadt tekintettel az immáron üres apátságis korsó aljába meredve, dülöngélve és dudorászva ezt én már nem tudom megfogalmazni.

Mellettem Fodor Máriusz, a Magashegyi Underground és a Kaukázus zenekarok egykori alapító és oszlopos tagja (valamint a fél magyar reklámzenei termés atyja) ordítja a bandával együtt a sorokat a közönség soraiból - kíséri őt a Blahalousiana énekesnője.

"A színpadon ugyanolyan átlagember áll, Egy senki a sok közül, de szlengben telitár" Fotó: Rockstar Photographers

Ahh, na és aztán megszólal az Élvezd!

Népünnepély ez kérem.

Olyan döbbenetesen megcsiklandozzák a magyar néplelket ebben a dalban, hogy szerintem simán betölti egy alternatív himnusz szerepét.

Vendégénekesként megjelenik aztán Takács Eszter ("a családunk része"), aki minden tiszteletemet élvezheti, de sajnos nem az ő része a legerősebb. Bár ezek a csávók ott a színpadon olyan megjósolhatóan évtizedes slágereket dobtak már a népnek, hogy simán megengedhetnek maguknak ilyen gegeket. Máriusz közben elárulja, hogy jól van, nagyon szerette a Magashegyit, de azért boldog, hogy végre van nyara is az életben. Mármint ezt csak úgy nekünk mondta.

Ganxsta Zolee bukkan fel a színpadon, amit amúgy már a Budapest Parkban sem értettem, meg semmikor se, de hát jól van, fogadjuk el. Azzal együtt is, hogy az ember feleakkora legenda legfeljebb, mint ez a galeri, amelyiknél éppen vendégeskedik. Megy a Keleti oldal, nyugati oldal, rappel a Zolee, bólogatok, sörrel a kezemben (hoztak még, úgyhogy újra van), de hát... minek, na. Értő kollégám is odahajol hozzám:

10 évesen még imádtam. De azt hiszem már elmúlt. Tudod, hogy milyen ez? Mint, amikor a kamaszkor szomorú magánya rád tör egy Punnany koncerten.

"Annyit ittál, mitől más már nem látna, Inkább tisztulnál ki azonnal egy termálba" Fotó: Rockstar Photographers

Ajkamat biggyesztve emésztem ezt a gondolatot mialatt előttem valami eltévedt osztályvezető-féle fickó hosszúujjú fehér ingben, hosszúszárú farmernadrágban mutatja remegő kézzel az ördögvillát a Punnany-nak. Gondolatban, némán a vállát veregetem.

De aztán kaptam egy újabb sört és amúgy előtte odaköszöntünk a Fény urának, Galónak is (korábbi kiváló, hiánypótló interjúnkat itt lehet megtalálni), úgyhogy esik szét a körülöttünk lévő világ és már csak fél füllel sejlik fel a meghasadt tudatállapot szivárvány, hogy vajon mi a fene megy éppen. A Partizán ment, az biztos, meg aztán valami japán dobhimnusz-szerű performansz, szambás szexiségek a Safri Duót idéző dörömbölésre, ilyen színes-szagos fejdíszben. Esküszöm, hogy volt ilyen. Keveredett itt már minden, de kb. hajnali kettő körül már mindegy is volt teljesen. Vártam a Kopóggyá c. bulihimnuszt. Nem volt, úgyhogy bosszúból képaláírások lesznek a dalszövegből.

"Mások vagyunk, de ez nem gát, ha Nyugalomban, békességben, boldogságban, emberségben, szeretetben, szegénységben békén hagyjuk egymást ma" Fotó: Rockstar Photographers

Meghallgattuk még a Hétköznapi hősöket, aztán rommá kivégezték az egész Balatont a tavalyi VOLT-himnusszal. Ná-ná-náná!

Mi pedig bambán vigyorogva eljöttünk onnan a kollégával és azon gondolkodtunk, hogy az élet azon ritka pillanatait kaptuk meg most a Punnany-tól, amikor a jövő és a múlt teljesen egybefolyik a jelennel, s ilyenkor az ember semmi mást nem szeretne, csak ott lenni, ahol éppen van.

Ezt kaptuk: a jelen pillanat szeretetét.