Csík János: Mi így próbáljuk végezni a dolgunkat

1983 óta zenél, és 30 éve vezeti Magyarország egyik legismertebb népzenei együttesét, a Csík Zenekart. Az együttes legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a szellemiség, a lelkiség ott legyen a zenéjükben. A legújabb generációk kíváncsiságáról, önmeghatározásról és a múltról is mesélt nekünk Csík János. Interjú. 

Idén 30 éves Magyarország egyik legismertebb népzenei együttese, a Csík Zenekar. A kerek évfordulót az év végén duplakoncerttel ünnepli a zenekar, és készült egy rövidfilm is Csík30 címmel, aminek sajtóbemutatója csütörtökön volt a Fonóban. Kiss-Stefán Mónika rendező könnyes szemmel beszélt a filmről, amit már régóta el akart készíteni. A vetítés után Csík Jánossal beszélgettünk.

Sírós, vagy inkább nevetős volt a film?

Nekem mindenképpen megható volt. Egyrészt a történet, és az is, hogy rengeteg felvétel Kecskeméten, a belvárosban készült, ahol élek. Másrészt pedig olyan ügyesen irányította a felvételeket a rendező, hogy a nyilatkozatok

nagyon szépek és őszinték voltak.

Megható mondatok és gondolatok jöttek ki, mert ezek nem ilyen csinált, filmre megírt dolgok voltak, és hát csak megható ez.

Ezt a természetességet érezték a készítéskor is? Így élték meg a forgatásokat?

A filmkészítésnek megvannak a maga szabályai, és emiatt persze volt olyan, hogy az ember éppen nagyon benne volt valamiben, jónak is gondolta, és akkor jött az, hogy „bocsánat, vegyük fel még egyszer”. [nevet]

Csík János 30, 1988-ban alapította a zenekart Fotó: Mudra László - Origo

A film ötlete hasonlóan merült fel, mint például annak idején, az ön 50. születésnapjára készülő önálló albumáé? Az ugye Presser Gábortól indult, és úgy sejtem, most is hasonlóan alakultak a dolgok, tehát nem a zenekar találta ki magának a filmet.

Valóban, a rendezőnő, Kiss-Stefán Mónika keresett meg minket. Ő már több hasonló filmet készített, többek között Kossuth-díjas emberekről, így végül is mondhatjuk, hogy egy sorozat részei lettünk. És igen, mi valóban nem gondoltunk arra, hogy legyen ilyen rólunk, bár készült egy rövidfilm mostanában, ami egy zeneszám megszületéséről szól. Grecsó Krisztián egyik versére írtunk zenét: a vers és a zene is a 30 évről szól. Ilyen módon igazából készült egy 5-10 perces rövidfilm a születésnapra. Persze a most levetített Csík30 sem egy hosszú film, de azért

ennek más jelentősége van.

Egyébként én nagyon vártam, hogy mi lesz belőle. Hogy vajon portré- vagy dokumentumfilm lesz, vagy akár valami művészi megoldásokkal összehozott film? De valahogy egyik sem lett.

Ha jól érzem a hangsúlyból, akkor ez így jó, nem?

De. Nekem így jó. Főleg azért, mert napi aktualitással bíró film, amit akár 5 év múlva is tudunk nézni. Olyan valami, ami soha nem veszíti el az aktualitását, mert igazságokat mondanak benne, őszinte gondolatok, tények, gyerekkori képek jelennek meg benne. Egy programfilm lett ez.

„Programfilm, egy aktuális, hétköznapi életről szóló film a hétköznapokra” Fotó: Mudra László - Origo

Az kiderült a vetítésen, hogy az utómunkában nem vett részt a zenekar, mivel elhangzott, hogy egyikük sem látta korábban. Mennyit vett ki a zenekarból az előkészítés, a forgatások?

Nem sokat. Csak a felvételek voltak, illetve össze kellett raknunk egy református szertartás egyházi zenéjét. Olyat is kellett csinálnunk, amit nagyon ritkán szoktunk: meg kellett valósítanunk egy dicséretet úgy, hogy a mi zenénkhez, a népzenéhez tudjuk igazítani. Némi plusz munka volt ezekkel is, mert külön, stúdióban kellett felvenni őket. Aztán ott voltak a koncertek, amiket ajánlottunk a stábnak, hogy jöjjenek oda forgatni. Itt kellett időt szakítani az extra felvételekre. Talán ennyi volt csak, tehát az igazi munkát ők végezték.

A mostani, 25 perces film után lehet abban bízni, hogy a 40. születésnapra készül, mondjuk egy egyórás?

[nevet] Igazából az a jó, ha kíváncsi marad az ember. Mondjuk, az biztos, hogy a rendező nem is akarta, hogy a zenék domináljanak, mert úgy volt vele, hogy azokat hallgassák meg másutt, ne a filmből vegyen el időt a muzsika. Persze, azért szólt a zene, de nagyon finoman. Olyan, a zenekar életében meghatározó dalok, mint például az Én vagyok az, aki nem jó című szép dal végig ott volt aláfestőként. Szerintem ilyen szempontból egy jó stratégia alapján csinálta meg a filmet Mónika. Nem koncertfilm lett, nem is videóklip, hanem programfilm, egy aktuális, hétköznapi életről szóló film a hétköznapokra.

A legutóbbi, 2014-es lemezük, az Amit szívedbe rejtesz ajánlójához azt írta, hogy a zenekar 25 éve teszi a dolgát. Mi pontosan ez a dolog, a feladat?

Nem csak arról szól a mi életünk, a munkánk, hogy megkeressük a pénzt a napi betevőre, a villanyszámlára, a családra. Arról van itt szó, hogy

a munkának meglegyen a szellemisége, a lelkisége, a kultúrértékek megőrzése.

Ez persze mások munkájában is ott van, akár egy pincérében, egy portáséban, csak sokszor háttérbe szorul. Pedig a legtöbb ember munkájának megvan a gyakorlati része, és megvan a szellemiséggel bíró része, ami akár még az adott ember személyiségéből is adódik, tehát mindenki maga teszi hozzá a szellemiséget. Mi így próbáljuk végezni a dolgunkat.

„Az újabb és újabb generációknak más és más a kíváncsiságuk” Fotó: Mudra László - Origo

Ennek a célnak az elérését segítő eszközök, módszerek változtak az elmúlt 30 évben?

Természetes, hogy változott, és nem csak a technikai eszközökre gondolok itt. Régen például voltak olyan népzenei hangfelvételek, amikhez alig lehetett hozzájutni, manapság pedig már bárki letölthet ilyeneket a netről. De ott van a hangszereink változása is, és az a fajta változás is nagyon fontos, amit a világ átalakulása is hoz. Ez azért is érdekes, mert az újabb és újabb generációknak más és más a kíváncsiságuk. Ezt nevezhetem nyitottságnak is, ami

ott van minden fiatal generációban.

Csak mivel az újabbak egyre több információval találkoznak, sokkal nehezebb nekik adni, és nekik is nehezebb befogadni, választani, kiválasztani. Éppen ezért tud változni az a munka, a feladat, amit nekünk nap mint nap kell csinálnunk. Tehát az értékmegőrzés módja is változik. Régen, ha valaki tudott táncházban muzsikálni, vagy akár fesztiválra járni a zenéjével, és ha sok ember látta, akkor sokfelé juthatott el az a kultúrkincs, amit csinált. Manapság pedig, amikor azt akartuk, hogy minél több emberhez eljusson ez a kincs, akkor

hozzá kellett nyúlnunk az épp aktuális városi folklórhoz, vagy úgy is mondhatom, a könnyűzenei világhoz.

Azért, hogy azokat is meg tudjuk érinteni, akik szinte csak arra tudnak figyelni. Így aztán kinyílik nekik egy kapu, és akkor már nem csak arra, hanem elkezdenek emerre is figyelni. És ha sokaknak kedves pillanatokat szereztünk, vagy csak ha el tudtunk ültetni bennük kíváncsiságot népzenei, népművészeti, akár néprajzi értékek iránt, akkor ők is rájöhetnek arra, hogy sokkal színesebben is tudnak élni.

Ezt, a városi folklórhoz, a könnyűzenéhez való nyúlást hogyan fogadta annak idején a népzenei szakma hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó része, gúnynevén a folkrendőrség? Voltak összezördülések?

[nevet] Nem is volna igaz a történet, ha ilyenek nem lettek volna. De hála Istennek nem volt ez olyan súlyos. Úgy mondanám, hogy az egészséges arányoknál is kisebb. Miközben mi izgultunk, hogy ilyenfajta összezördülések lesznek, a zenénket elvitték a Kamaratánc Fesztiválra. De persze

volt, aki azt mondta, hogy tönkretesszük az autentikus népzenei értékeinket,

de közben az évek alatt úgy módosult a zenei világunk, hogy ez a dolog már hétköznapivá vált. Mert ahogy mondtam, mindenki szinte a városokban él, és már városi folklórrá vált ez a dolog.

„Ez ilyen vegyes történet, de népzene” Fotó: Mudra László - Origo

A Csík Zenekar 8 évvel ezelőtt adott egy interjút az Origónak, és akkor Majorosi Marianna azt mondta, nem is tudja, hogy a népzenei zenekarok közé sorolja-e magukat, de végül úgy döntött, oda való a Csík Zenekar. Most, 2018-ban is ugyanilyen nehéz az önbesorolás?

Most már olyan szinten elfogadta mindenki, hogy a népzene mellett feldolgozásokat is játszunk a koncertjeinken, hogy már nincs ilyen bizonytalanság. Mi nem világzenei együttes vagyunk, mi még mindig népzenének tartjuk a zenénket, hiszen a műsoraink legnagyobb része is ilyen alapú történet, és még

a feldolgozásainkba is beletesszük az autentikus népzenei dolgokat.

Vagy a kíséretek módjában, vagy a dallamokban, de a lényeg, hogy mindig megjelenik. Egy sajátos népzenei együttes vagyunk. Nem olyan, amelyik kizárólag autentikus falusi zenét játszik, de azért azt is szoktunk. Mi is játszunk kalocsai katonadalokat az első világháborúból, vagy akár kalotaszegi legényest, ráadásul ugyanúgy, ahogy régen a faluban, úgyhogy ez ilyen vegyes történet, de népzene.