NEW YORK OPERABLOG – 3. Kékszakállú megmagyarázza

A Magyar Állami Operaház New York-i turnéjának harmadik beszámolója.

Az első nagy kövek legördültek lelkünkről tegnap: kiderült, hogy az amerikai, ránk oktrojált műszak tud dolgozni, ha irányítjuk, s hogy mi is tudunk irányítani, mert ők dolgoznak. A terem operajátszásra alkalmas – én, mondjuk, sejtettem valamit, ha erre építették és majdnem fél évszázadon át erre használták is –, a mi Erkelünk Bánk bánja pedig elbűvöli a figyelmes nézőt. Aligha van olyan kultúrnép a Földön, amely ne nyögött volna valamiféle rabiga alatt így vagy úgy: a Katona József-féle történet operaadaptációja nemcsak a magyar história képeskönyve, de egyetemes történelmi lecke is. (Ennek lakmusza az egyetlen felvonásközi szünet: bár a diplomaták megtehetnék és meg is teszik, mégis az volt a feltűnő, milyen kevesen hagyták ott a helyüket. Bogyay Katalin ma elmesélte – hisz neki minden delegátus személyes ismerőse, a memóriája pedig káptalani –, hogy egészen távoli földrészek diplomatái is odaszögezve követték végig ezt a magyar köntösű sorstragédiát.)

No, de hogy is telt a mai nap? Röviden: előadás nélkül, mégis előadással. Míg a társulat piheni a tegnapot (és/vagy kajtatja a metropoliszt), a New York-i Magyar Kulturális Intézet szervezésében a holnapi Kékszakállú-produkcióra is hangoló ismeretterjesztő esten veszünk részt. Vincze Máté, az igazgató találta meg Michael Walsht, a neves jobboldali publicistát, akinek ezúttal nem ebbéli minősége domborodott ki, hanem zenetudósi mivolta. Walsh számos könyv, színdarab, novella és forgatókönyv szerzője is, kiválóan ismeri Kelet-Európát, oktat művészeti intézményekben, de Bartók és az ő egyetlen operája – amit én mindig idézőjelbe teszek, szóval „operája” – akkora kedvence, hogy saját könyveit is hozza róla, kijegyzetelten. Például a The Fiery Angel címűt, amelyről azt hihetnők, hogy Prokofjev azonos című operájáról szól, de ezek szerint nem, vagy nem kizárólag. Kultúrtörténeti elemző kötet inkább, amelyből számos bartóki vagy vele kapcsolatos idézet emelhető a figyelem középpontjába.
Száznál is többen regisztráltak a magyar főkonzulátus impozáns épületébe, talán ennél kissé kevesebben vannak, de ez a facebookos műfaj ezt tudja, a terem pedig így is tele. Viszont aki itt van, nagyon figyel, és van is neki mire. Mr. Walsh szigetországi szarkazmusokkal lazítja mondandóját, amelyből számomra a legfontosabb új elem a két Béla, Balázs és Bartók művének „harmadik” nagy karaktere, maga a vár. Természetesen ez Bartóknál igaz fokozottan, hisz ő a szövegkönyv aprólékos (és a színreviteleket rövidlátó jogtulajdonosok jelenléte mellett megnehezítő) leírásaihoz képest zenekari színorgiával volt képes jellemezni az épület különböző termeit. De Mr. Walsh korrektül mutatja a zongorán Kékszakállú és Judit másodlagos (hang)nemi jellegeit is: fisz-moll és F-dúr szólal meg gyakran, és a folyamatos feszültséget érzékeltető kisszekund-súrlódás.
Mi pedig rangos demonstrátorokat hoztunk, úgy is, mint a holnapi előadás élő plakátjait: az Opera két vezető művésze, Komlósi Ildikó és Palerdi András is vállalta, hogy a professzor által kirótt részeket Zsoldos Bálint zongorajátékával megszólaltatja. Tudom, tudom, nem ideális az éneklés előtti este művészkedni, ilyenkor szinte ágynyugalmat írna fel az énektanár, de Ildikónál azzal érvelek, hogy ő csak egy felvonást énekel másnap (no, de az milyen kemény már!), Andrásnak pedig azt mondom: kicsi az a szerep, Kékszakállú inkább csak a címben van jelen, annyira szófukar, tehát nem lesz gond (no, de előtte ott van a Vajda-opera egyórás monológja...). Végül is színház az egész világ, és minden csak megvilágítás kérdése...
Azt hiszem, mégse bánják nagyon, mert itt mindenki nagyon kedves, a Magyar intézetes szervezők, a meghívott vendégek, a bejelentkezett érdeklődők egyaránt, Mr. Walsh pedig egy igazi gentleman. Kellemes Bösendorfer zongora adja meg a rangot a gusztusosra berendezett teremben, de akusztikáról nem beszélhetünk, hisz egy pakisztáni szőnyegbolt sem nyeli jobban a hangot, mint ez a mikrofonos rendezvényekre hangolt kulissza. Csakhogy itt két igazi nagy hang vendégeskedik, mi pedig mintha a színpadi meg a zenekari ülőpróbák előtti korrepetíciók egyikébe csöppennénk, egészen intim pillanatok és hatások részesei leszünk. (Zsoldos Bálint még a klaviatúra fedelét is kreatívan használja az ajtónyitás zörejezésének.)

Michael Walsh nem riadt meg a zongorakivonattól (anno Bartók maga készítette), több részt maga mutatott be Forrás: Magyar Állami Operaház, Fotó: Nagy Attila

Ja, és Michael Walsh persze, Bartókról és a Kékszakállúról sokat tud, de azon kívül is még valami fontosat: 50 perc után lekerekíti a mondandóját. Akkor tehát, amikor mifelénk a szónok a kikészített pohárból kortyol egy nagyot, és végre ráfordul előadásának tárgyára... Lehet kérdezni, és az első érdeklődés azonnal felpattintja bennem a szunnyadni amúgy is nehezen bíró közlési kényszert. Ugyan az amerikai újságíró arról kérdezi Walsht, hogy a kommunizmus ideje alatt játszották-e Magyarországon a művet, és ő ezért passzolja át a válaszadás jogát, én viszont túlcsorduló zavaromban mindenről beszélek, csak erről nem. Illetve eufemizáljuk úgy: csak áttételesen.
Valamiért – nyilván a távolság, az idegen közeg miatt is – most az van nálam legfelül, hogy bár minden magyar érzi és a művet ismerő külföldi is tudhatja: a Kékszakállú minden egyes üteme a magyar néphagyomány évezredeinek mélységében gyökerezik, a mű kezdetektől fogva nemzetközi is. (Remélem, elég megdöbbentő tételmondatot sikerült összedadognom.)
Mert amikor Bánffy Miklós gróf, az állami színházak (Nemzeti, Opera) 1912-ben kinevezett polihisztor ura megtalálja Bartók Fából faragott királyfiját, és elhatározza annak bemutatását, hamarosan mintegy abba a fiókba is csúszik keze, ahová 1911-ben a szerző nagy csalódása folytán művét, a Kékszakállút elföldelte. És így nemcsak az 1917-es, de a '18-as esztendő is Bartók-premiert hoz: május 24-én múlt 100 esztendeje, hogy a „Megérkeztünk!” című sorral Kékszakállú először megszólalt az akkori Andrássy úton. (Illetve előtte az ifjú Palló Imre a prológ szövegével.)

A mű: A kékszakállú herceg vára mára az operavilágban a magyar művészet névjegye Forrás: Magyar Állami Operaház, Fotó: Nagy Attila

De ahogy énekes is alig akadt rá – így került egy fiatal basszista, Kálmán Oszkár a zenetörténetbe –, karmester pláne senki, aki magyar. Egisto Tango, egy olasz dirigens vállalta, és a tőről metszett magyar zenemű vele hangzott el először. S utána majd 20 év szünet, mire egy másik korszakos igazgató, Radnai Miklós megint előássa a darabot, de már nem éri meg a felújítás tényleges napját. Ám Bartók még Budapesten ekkor, és az 1936-os előadásokra egy másik, ekkor ifjú művész, bizonyos Székely Mihály meg tud alkudni vele, merthogy némely magas hang gondot okoz a profondo basszusnak. Ezeket lejjebb punktírozza a szerző – de a karmester megint egy olasz lesz, Sergio Failoni... Megáll az ész, nem? S azután Bartók maga ellenőrzi saját zongorakivonatának német nyelvű kottakiadását: ez a záloga annak, hogy az internet nélküli, viszont háborútól sújtott világban viszonylag hamar elterjed a mű. És odahaza már jelen van Failoni előadásain az a Ferencsik János, aki majd a hazai interpretációt hosszú időre meghatározza, a vasfüggönyön túl pedig Fricsay Ferenc egy bakfis énekesnővel, valami Birgit Nilssonnal Stockholmban felveszi az első stúdiószalagot is – Stockholmban, 1953 táján, természetesen németül.
Hogy ezt most miért öntöttem a hallgatóság elé, most pedig az önök képernyőjére, majd egy ajándéktárgy magyarázza meg, azt viszont inkább egy későbbi napon mutatnám be. Most eltesszük magunkat holnapra, amikor Vajda János egyfelvonásosa, a Mario és a varázsló Amerikában debütál (az utolsó 50 év legnagyobb sikerű magyar dalművéről van szó!), a Kékszakállút pedig először játssza színházi előadásban magyar társulat ezen a kontinensen.
Gondoljanak ránk, s ezzel gondoljunk magunkra, hisz magyar kultúránkban vagyunk önazonosak – még az Óperencián túl is.

2018. október 31. New York

Ókovács Szilveszter