NEW YORK OPERABLOG – 2. Bánk szabad!

A Magyar Állami Operaház New York-i turnéjának második beszámolója.

Jelentem, a mai napon bizonyos Erkel Ferenc 1861-ben írott operája, a Bánk bán kiszabadult európai aranykalitkájából – 157 év után! Felhőtlen érzés volt nekünk, de talán Neki is. Már az előjelek se voltak rosszak: például a buddhista tanok szerint – bármit is jelentsen ez – a négy darab, egyenként tízmillió áldásos nap egyike idén október 30-a... És ha ez önmagában nem lett volna elég, az Operások odarakták magukat. És az amerikaiak is. Meg Maestro Domingo. Meg a köztársasági elnökünk. És az artisták. Meg a Magyar Intézet. És Bogyay Katalin is. Nagyon.

Ott kezdődött a nap, hogy a Nippon Express nevű szállítócégünk valamiért már 6.35-re hozta az első tengeri konténereket a Koch Színház teherrámpájához. És mivel senkit nem találtak – magyarok, amerikaiak egyaránt reggel 8-ra voltunk hivatalosak –, szépen le is pakolták azokat maguk, sőt ki is tolták a beletelepített hangszereket, görgős ládákat a közben kitámolygó portás által mégiscsak kinyitott oldalszínpadra. Ezzel a vétlen véletlennel nagy jót tettek velünk, mert az aranyárban dolgozó amerikai műszaknak így kevesebb dolga maradt, és hamarabb lett kész a színpad.

Apropó, műszak. Látni kellett volna a mi sok mindent látott kollégáinkat, ahogy kénytelen végigasszisztálták a napot: merthogy az itteni, ún. Local1 szakszervezeti megállapodás szerint hiába váltottunk a munkatársainknak drága munkavállalási vízumot (mert azt viszont így is muszáj volt), ők csak utasításokat adhatnak, minden ragasztószalagos jelölés és minden csavarmeghúzás kizárólag amerikai, ráadásul trade union-tag kezétől származhat. És ezt komolyan is vették a nap során: volt, hogy az emberünk hozzáért egy díszletelemhez, vagy a zenekari altiszt megfogott egy kottaállványt, máris kész volt a dráma. Nem személyes ügyet kreáltak, egyszerűen megpróbálták elfogadtatni a (szinte) lehetetlent: hozzá se szagolhatunk a saját dolgainkhoz. Még a végén kiderül, hogy nem is dolgozni a legrosszabb, hanem nem dolgozni – somolyogtam oda a mieinkhez, és habár igazam volt abban is, hogy a legnehezebb, amikor mások munkájáért kell tétlen felelősséget vállalnunk, azért a mi Opera-pólós fekete seregünk igen elhivatott srácokból áll, a színházi szakma elitje ők. Láttam, dolgozik bennük a színházi reflex, nagyon megfognák a dolog végét, de nem lehet, abból bírság lesz. Engem már ez is meghat, valószínűleg rohamosan öregszem...

És még annyi mindennel így voltam ma! Placido Domingo délután felhívott és két jegyet kért az esti Bánk bánra! Hát persze, ő az egyik védnökünk Marton Éva mellett, de úgy tudtam hűséges magyar titkárától, Nicky Markótól, hogy csak hétfőn találkozunk, amikor majd a Carnegie Hallban ő is vezényli a zenekarunkat. A Maestro viszont itt próbálja a szomszédos Metropolitanben a Gianni Schicchit, és – habár teljes joggal tölthetné az estét a lakásánpihenéssel, bármivel – mégis ide akar köszönni a pesti Opera társulatának. Gyorsan összetrombitáltuk magunkat a színpadra, leengedtük a vasfüggönyt, hogy a gyülekező közönség elől mégiscsak rejtve legyünk. Kórus, zenekar, műszak, szólisták mind ott voltak, s míg a Mester beérkezett, arról beszéltem, hogy bizony, Bánk ma kiszabadul. Mert Erkel végtelenül szerény ember volt, nem világpolgár, mint a vele gyakorlatilag egykorú Liszt Ferenc, Wagner és Verdi. Soha nem lépte át a monarchia határát (mondjuk, nem volt az kis ország, no de akkor is!), és amikor a végtelen szívű Liszt megpróbál közbenjárni a Hunyadiért és Bécsben vezényelne is belőle, Erkel végül nem küld neki partitúrát... Talán a verbunkos nemzeti romantika külföldi elfogadásában nem hitt, talán a magyar történelmi szüzsék értését féltette, mindenesetre mi most hoztunk kottát, és New York meghallgathatta – sőt, a Vidnyánszky-rendezés révén meg is láthatta – a Bánk bán ún. ősváltozatának bariton verzióját. És mi, akik nemrég Kodály Székely fonóját is így szabadítottuk meg a rárakódott előadási hagyománytól (hogy is mondta Mahler Pesten: ne a hamut őrizzük, hanem a tüzet!), most is így járunk el. Mert ha nem repülhet az a gyönyörű madár, akkor csodálni és szeretni se tudják távoli földrészeken...

És ekkor belépett a mindig derűs Domingo! Tele kellemmel és szellemmel a lexikon szerint is 78. életévében. Felidézte, hogy ő itt, ezeken a deszkákon énekelt először operát New Yorkban, 1966 februárjában, az újonnan felhúzott (akkori nevén) New York City Theater egyik első előadásán. Örült, hogy a 2010/11-es füstbe ment terv után most itt a Bánk amerikai premierje, és – odaszúrva nekem – nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a gyönyörű Andrássy úti Opera újranyitásával meg jó lenne sietni, mert az Ő ideje és türelme is véges... Azután zokszó nélkül tűrte szelfik „százait". Szemere Zitával (alias Melinda) készült az utolsó.

De most csapongok, pedig bemutatni a tegnapi estét, a partraszállásét nem így kell, hanem kronológiában, úgy jobban átérezhető.

Nulladik, mert olyan is van: hatalmas, megvilágított molinók, üvegre tapasztott fóliacsodák fogadnak, s hirdetik messzire a Lincoln Centerben, hogy jövünk, itt vagyunk, maradunk, este pompásan mutatnak ezek! (Megjegyzés: mindezt barátainknak, a Külügy kebelén belül működő Magyar Intézetnek és vezetőjének, Vincze Máténak jóvoltából, helyismeretével és diplomatizmusával valósult meg.)

1. Fekete Péter államtitkárunk szakértő menedzselésében a Fricska akrobatikus show-néptánc formáció, két világszép artistalány és egy zsonglőrfiú az Opera zenekarának vonósötösével flash-mobozik a Koch Színház előtt, odacsábítva a Metropolitanbe vagy a Geffen Hallba gyaloglókat. (Megjegyzés: legközelebb lejjebb tekertetjük a szökőkút vízmagasságát, mert túl hangos, ne nyomja már el soha a magyar zenéket, amiket játsszunk!)

2. Közben elindult az emeleti foyer-ban a magyar ENSZ-misszió ünnepi fogadása, elegáns protokollesemény, négyszáz meghívottal, közös fotókkal. (Megjegyzés: először kötötték össze az 1956-os magyar forradalom ünneplését operaélménnyel!)

3. A fogadás végeztével zongoraművészünk, Zsoldos Bálint játszik a foyer másik végében felállított Steinwayen magyar dallamokat, Rákóczi-indulót és egyebeket. (Megjegyzés: e napon nem tudunk olyan meglepetéssel előállni, amelyet ne élményként és tömegesen élne meg a vendégsereg.)

4. Befut Áder János köztársasági elnök és felesége. (Megjegyzés: egy államelnöki látogatás hatalmas odafordított fényszóró a mi küldetésünkön is; tekintve, hogy emiatt átszerveztek egy lekötött hazautat, nem tudok elég hálás lenni, és 200 ország delegátusa láthatta, Magyarország miként adja meg a módját a nagy New York-i megjelenésnek – elnöki párral is!)

Balról jobbra: Ledényi Attila tulajdonos (ArtMarket), Dr. Főző Virág főigazgató-helyettes (Opera), Vincze Máté igazgató (New York-i Magyar Intézet), Schöberl Márton helyettes államtitkár (KKM), Fekete Péter államtitkár (EMMI), jómagam (ezt hagyjuk), Herczeg Anita, a köztársasági elnök hitvese, Áder János köztársasági elnök, Placido Domingo operaénekes, Bogyay Katalin nagykövet (ENSZ), Lőrinczy Tamás, Bogyay Katalin férje, Nicky Marko menedzser (Domingo irodavezetője) Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

5. Érkezik Maestro Domingo, aki nemcsak zeneművész – már ezzel is távolítanám, az egyszerű énekesi mivolttól –, hanem mesteri kommunikátor. (Megjegyzés: mindenkihez van egy jó szava, élménye, közös témája: ő a VIP-helység középpontja.)

6. Az produkció előtt Bogyay Katalin magyar ENSZ-nagykövet szól misszióvezető-társaihoz röviden, velősen, '56 és a '48 utáni megtorlásban született Bánk bán ügyét nem összemosva, de értelmesen összekapcsolva. (Megjegyzés: azon a kommunikáció mesterszakon ő is oktathatna természetesen.)

7. Este 8 óra előtt néhány perccel kihunynak a fények, és Kocsár Balázst, az Opera főzeneigazgatóját éri az a megtiszteltetés, hogy pálcájának ütése nyomán először csendülhet fel a vén kontinensen, az opera őshazáján kívül nemzeti operánk, a Bánk bán. (Megjegyzés: a többi már „történelem", az előadás megy a maga Vidnyánszky-rakta sínén tovább, itt-ott kanyarítja az utat a vendégszereplések óhatatlan varázsa, a más méretű – itt szélesebb – színpad, a más szögű és mélységű mellvéd ténye, de minden működik, egyszeri, illetve csak szombaton megismételhető.)

Domingo a Hazám, hazámot dúdolja Molnár Leventével (mint Beregszászon tette a háromezer magyar!), a közönség a szemét törölgeti Szemere Zita áriája alatt. És a végén ováció, amikor a karmester a zenekart felállítja (ez ugyebár a muzsikusok meghajlása), felállnak az emberek is. 1700-an vannak, illetve még annál is többen, rengetegen a diaszpórából, sokan a szemben lévő Juilliard Schoolból is. Majdnem 11-et mutat az óra, mire mindenki hazaindul, mi a magyar és amerikai vendégekkel még éjfélig maradhatunk, addig a Koch Színház nem számláz dupla tarifát. Éjfélkor azután hazaszédelgünk a szervezőcsapattal – a lágy éjszakában úgy tűnik, mintha New York nemcsak a Times és a Wall Street Journal városa volna.

(És valahol ott szalad felettünk a kiszabadult Bánk bán szelleme, és mi már sejtjük, mikor, melyik évben bukkan fel itt újra – de csitt, erről majd máskor. Most alszunk, a honvágyas Opera-csapat szíve máma már nem hasad tovább.)

2018. október 30. New York

Ókovács Szilveszter