Az öngyilkos kétségbeesés feltétlen bizalommá vált

Vágólapra másolva!

Október végén mutatták be a Nemzeti Színházban hihetetlen sikerrel Az ember tragédiáját, Vidnyánszky Attila rendezésében. A főbb szerepekben – mások mellett – Berettyán Sándor, Ács Eszter, Berettyán Nándor, Csurka László, Szalma Tamás, Rubold Ödön, Tóth Auguszta, Fehér Tibor, Nagy Mari és Schnell Ádám látható. Gondolatok az előadásról.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila Az ember tragédiája

Kezdjük egy közhellyel: az ördög a részletekben rejlik. Ha így van, hát jó sok lehet belőle. (Nem úgy, mint az isten, aki ugyan mindenütt jelen van – mégis egy és oszthatatlan. Mert már a görögök is isteninek tartották azt, ami végtelen, vagyis kizárja a megszámlálhatóságot.)

Vidnyánszky Attila rendezésében kilenc különböző Lucifer kíséri végig Ádámot és Évát a történelmi színeken. Van közöttük szépséges bukott angyal – öltözéke ugyanolyan, mint a három másik angyalé, csak fekete –, van bakancsos–atlétatrikós katonaszerűség, keménykalapos csibész, és olyan öregúr is, aki lehetne akár az Úr is – de az Úr csak mint hang van jelen: Sinkovits Imre hangja. Szép gondolat: talán ő már valóban ott van vele...

Ráadásul a Luciferek sokszor átveszik Ádám helyét a történelmi színekben, például mindjárt a Fáraó is egy Lucifer – míg maga Ádám sokszor csak nézője a drámának.

És ennek a gondolatnak tökéletesen megfelel a díszlet, vagyis egy aréna, amelyet négy oldalról ülnek körül a nézők – akik így felkerülnek a színpadra is. Előttük–mellettük, szinte közöttük járkálnak a színészek, így aztán a helyzetük időnként nem sokban különbözik az Ádámot és Évát játszó fiatal színészekétől. És ha a térszerkezet szülte gondolatot tovább visszük, kiegészítve azzal, hogy ebben a játékban Lucifer és Ádám is beáll egymás helyére, a végeredmény, hogy bármelyik néző lehet Ádám vagy Éva.

Akárki – ez volt a címe az első fennmaradt színjátéknak, úgynevezett moralitásnak is. Nem fontos a név, az egyéniség, mert a sors – élet végén a halál – közös, ahogyan az erkölcsi tanulság is mindenkire vonatkozik. Akárki éppúgy tökéletes allegóriája a „minden egyes embernek”, mint az első emberpár, mindenki őse – nem elsősorban genetikailag, hanem ami a sorsot illeti –, éppúgy lehet tehát Lucifer, vagy egy fiatal színész, vagy akármelyik néző.

A Tragédia egyes értelmezései szerint amúgy Lucifert úgy is lehetne tekinteni, mint egy olyan Ádámot, aki már végigment azon az úton, amelyen Lucifer vezeti – habár a gondolatmenet vége egy saját farkába harapó kígyó (!), vagy önellentmondás, azért van benne valami.

Másrészt a játék terét négy oldalról körbeülő nézők részévé válnak a helyszínnek is, hiszen mint a négy égtájat megidézik, vagyis tulajdonképpen – az egész világot. És éppen ez a helyszíne a Tragédiának: az egész világ, cselekménye pedig: a történelem, ráadásul nemcsak a múltbeli, hanem a jövő is.

Vegyük például az űrben játszódó színt: hogyan is tudhatta volna Madách, hogy a világűrbe utazni az ember számára nem álomkép lesz, amelyet a bukott angyal bocsát rá – felfoghatjuk korabeli sci finek is, a Falanszter- és az Eszkimó-színnel együtt –, hanem valóság? Mindössze 150 évvel a Tragédia megjelenése után. Hiszen milliomosok passzióból, pénzért kirándulnak az űrbe, nagyvállalatok pedig nemcsak az űrturizmus általánossá tételén dolgoznak, állítólag egyre nagyobb sikerrel, de például már két űrhotel terve is kész – az egyik 2022-től működne, és már sokan be is fizettek az ott eltölthető maximum két hétre...

Tudni nem tudhatta, de egy zseni megsejthette, hogy az embernek a Föld egyszer már kevés lesz, és ki tudja, a Föld Szelleme meddig tudja – térben és időben – visszatartani.

Térben és időben is a végtelen tehát a Tragédia horizontja – és éppen a vállalkozás grandiózussága okozza az egyik nehézséget is: húzás nélkül az előadás több mint öt óra lenne. Ráadásul ez a szöveg hihetetlenül nehéz, nem is a régiessége, hanem a sűrűsége miatt: az emberiség múltját és jelenét, minden korszak lényegét áttekinteni úgy, hogy közben költői formában megjelennek az uralkodó eszmei áramlatok is, de azért emellett két ember sorsának, kapcsolatának többféle lehetősége is megjelenjen – a végeredmény olyan szöveg, amelyben kis túlzással a kötőszavaknak is súlya, jelentősége van. Ebből húzni? Hogyan?

Vidnyánszky Attila meglepő megoldást választott: a megmaradt, egyébként nem kevés szöveget tovább bonyolította. Az első három történelmi színt – a kereszténység előttieket – egymással párhuzamosan láthatjuk, így egymás mellé kerül az önkényuralom, a „milljók egy miatt”, az első néphatalom, vagyis az athéni demokrácia és a hanyatló Róma életérzése, a „carpe diem”. (Riasztó nézni ezt a színt arra gondolva, micsoda kultusza lett az elmúlt 10-20 évben a „most”-nak, az önsegítő könyvektől a Facebookra kiírt napi több ezer „élj a mának” álbölcsességig). Ettől a kaleidoszkópszerű szerkesztéstől aztán érthetőbb lesz minden, mert egymásnak felelve jelenítik meg a hegeli tézis – antitézis – szintézis egymásra következő fázisait.

Ráadásul a legfontosabb (tétel)mondatok többször is elhangzanak, elmondja egymás után a sok Lucifer, Ádám és Éva, vagy az éppen adott jelenetben őket helyettesítő színészek. Az ismétlések ritmikája pedig amellett, hogy nyomatékosítják az értelmet, olyan zeneiséget adnak a szövegnek, ami amúgy is sajátja az előadásnak. Vidnyánszky Attila nagyszínpadi rendezéseire általában jellemző a szimfonikus szerkesztés: mintha a színészek, a világítás, a díszlet és a konkrétan elhangzó zene is egy-egy hangszer lenne a zenekarban, és közösen hoznának létre egy (szó szerint) összhangot. Totális színház, úgy nevezik ezt másképpen.

Ilyen előadás volt a csodálatos Don Quijote, ilyen az első világháborúról szóló, korszakos Fekete ég – A fehér felhő, vagy a mára már nyugodtan mondhatni, hogy klasszikussá vált Mesés férfiak szárnyakkal, vagy egy másik remekmű, A szarvassá változott fiú, Törőcsik Marival és Trill Zsolttal, hogy csak néhány példát mondjunk. Ennek a szimfonikus szerkesztésnek egyik jellegzetessége, hogy az előadás szinte minden pillanatban többszólamú: több, akár egyenértékű jelenet zajlik egyszerre, és ezek egymásba játszanak; vagy, még ha van is egy fő jelenet, azok, akik a színen vannak, nem passzívan, félcivilként álldogálva nézelődnek, hanem ha már ott vannak, játszanak, minden pillanatban.

Ezért fontos és szinte önálló súlyú elem az ilyen előadásokban a díszlet, hiszen az arénaszerű elrendezés miatt a nézők bizonyos jeleneteket jobban látnak, illetve különböző helyekről máshogyan látható ugyanaz a jelenet (majdnem ugyanilyen a térszerkezete az Isten ostora című előadásnak is). Vagyis: mintha nem is egyetlen előadás lenne a színpadon. Képtelenség, hogy az ember egyszerre mindent lásson, és képtelenség, hogy a különböző helyeken ülő nézők ugyanazt lássák. (Nem csoda hát, hogy ezeket az előadásokat sokan többször is megnézik.)

A végeredmény egy hihetetlenül összetett, látványos és felkavaró előadás, amely szinte beszippantja a nézőt, aki már nem is úgy érzi, hogy kívülről néz valamit (ráadásul a színészeknek a Tragédiában szabad megszólítani a nézőket, leülni melléjük – ezt szívesen és gyakran meg is teszik). Másrészt a világítás, a színpadtechnika, amelynek köszönhetően minden mozog, egyik pillanatról a másikra hegyek, szakadékok, lépcsők keletkeznek és tűnnek el, illetve a tömegjelenetek dinamikussága miatt a látvány kifejezetten filmszerű. És erre a hihetetlen látványvilágra valószínűleg már csak azért is szükseg van, hogy a nézők ne fáradjanak el ilyen mennyiségű, és ennyire nehéz, noha kétségtelenül bámulatos szöveget végighallgatni.

Ha már végeredmény. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni – mondja Ádám, és ez a Tragédia utolsó előtti mondata. Az utolsót: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál, a darabban az Úr feleli. Az előadásban nem.

A darab, bár a címében tragédia, műfaját tekintve nem az, hanem drámai költemény, amely semleges műfaji megjelölés. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy milyen történelmi és személyes indítékai vannak Madách pesszimizmusának – már ha pesszimistának tekintünk egy történetet, amelyben a főszereplő (az ember) mindig talpra áll, és tovább küzd, és a végén az életet választja. Dramaturgiailag persze nehezen is lehetne optimista a látásmódja, tekintve, hogy Lucifer szemszögéből látunk mindent, ő mutatja meg az ember sorsát Ádámnak, méghozzá azzal a céllal, hogy kétségbe ejtse, elfordítsa Istentől, és megfossza a hitétől.

Madách az utolsó pár percben többször is – mondhatni – csavar a hangulaton: Ádám öngyilkos kétségbeesése feltétlen bizalomra vált, majd mégis elfogja a kétség, majd ismét bizakodni kezd, ha nem is feltétlenül, itt hangzik el az utalás a végre, ami után az Úr hangja azt sugallja, van miért küzdeni és kiben bízni.
Itt mindenesetre a rendezőnek óriási a lehetősége és felelőssége is, hogy értelmezzen. Vidnyánszky Attila, akinek ez a negyedik Tragédia-rendezése, most sokkal optimistább hangon fejezi be, mint akár az előző, debreceni előadást. Akkor Ádám (Trill Zsolt) folyamatosan ugrált egy földhalom tetején – amelyből akkor és a mostani előadásban is életre kel az első emberpár –, hogy elérje a feje fölött himbálózó lámpát, amely egyszerre volt a Nap, az Úr, és még sok minden. Persze, nem érte el. De azért csak próbálta, és erre sötétedett el a színpad.

Ezúttal a végén Ádám Évát ölelve áll, és ő maga mondja el a biztató szavakat, amelyeket aztán az összes többi szereplő kórusa többször megismétel. Vagyis az ember saját magában találja meg a bizakodás, a túlélés és küzdés zálogát.

Persze, aki kissé pesszimista, vagy csak Madáchhoz hasonlóan mindennek látja a visszáját is, felteheti a kérdést, hogy nem önhittség-e ez az önbizalom, nem az Úrtól való szinte végleges, és a mostani századra talán visszavonhatatlanul jellemző elfordulásról van-e szó. Vagy, ami talán még rosszabb, nem kényszer-e, amely abból fakad, hogy az ember talán már nem találja Istent – kicsit általánosítva: a transzcendenciát –, hogy úgy érzi, magára maradt, és már csak magára számíthat.

Ha Madách megsejthette a jövőt, Vidnyánszky tökéletesen érzékeli a jelent, azt, hogy milyen állapotban van az ember ma. Így a befejezés által felkínált értelmezési lehetőségek a dráma lényegét fejezik ki, vagyis az ingadozást magabiztosság és elhagyatottság, remény és kétség között. De azt, hogy melyiket választja, mindenkinek magának kell eldönteni. És persze dönthet úgy is, a gyönyörű előadás végén, hogy abban bízik, a küzdelem végén kiderül, még sincs egyedül.