Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
2019. január 4-én jelenik meg legújabb könyve, a Szerotonin. A Le Figaro, a világ egyik legfontosabb konzervatív napilapja idézte fel Houellebecq rendkívüli pályáját és tette fel azt a kérdést, hogy hogy érezheti egy író ennyi előre a társadalomban zajló folyamatokat, hogy képes előre vetíteni eseményeket, fikció mögé bújtatott jóslatokba bocsátkozni. A Szerotoninban egy tönkrement agronómus életén keresztül vetíti előre a sárgamellényes mozgalmat, amely a szemünk láttára kezdődött el novemberben és vezetett az 1958-ban kezdődő ötödik köztársaság legnagyobb társadalmi feszültségeket gerjesztő, halálos áldozatokkal is járó lázadásához. (Természetesen nem elvárás egy művésztől, hogy bizonyos dolgokat előre lásson, mindez független az irodalmi értéktől.)
1991-ben, amikor a szintén agronómus, később verseket író Michel Houellebecq megjelenteti második könyvét, senki sem gondolta volna, hogy egy negyedszázad után Jean-Paul Sartre és Camus után a legismertebb francia íróvá válik világszinten. Pedig voltak erre utaló jelek, nem is egy, még ha az úgynevezett mainstream francia irodalom késve is „fedezte fel” magának az írót. Az életműből érdemes elsőként kiemelni az Életben maradni (Rester vivant) című, alig 50 oldalas filozófiai eszmefuttatásokkal teli esszékötetet, amelynek alapján Erik Lieshout, rotterdami performance művész forgatott filmet Iggy Poppal, a punk mozgalom királyával, akinek Houellebecq régi rajongója volt, és akinek Houellebecq lett az egyik kedvenc szerzője. A szorongásról, közönyről szóló cinikus hangvételű műben nem kevesebbet állít az író, mint hogy a boldogság nem létezik, a társadalomnak, amelyben élünk, az a célja, hogy elpusztítson bennünket, de nem maradhatunk közönyösek, fel kell lépnünk ez ellen. Három évvel később Houellebecq egy igazi remekművel áll elő, első regényével. „A harc területének kiterjesztése” (Extension du domain de la lutte) című regényében a gazdaság horrorisztikus folyamataival és a kortárs szexualitás nyomorúságával foglalkozik. A könyv kiadását több nagy kiadó is megtagadta, végül mégis megjelent és nagyon sokan úgy ünnepelték, mint a szerző addigi legnagyobb munkáját, igazi mesterművét. Mások, elsősorban a baloldali, belvárosi liberális irodalmi szalonok irigy és sznob művészei támadták. Ekkor alakult ki az a nézet is, hogy Houellebecq-et szeretni – ahogy a Le Figaro idézi – „gyomor kérdése is, mert könyvei igazából egy fűszeres és alaposan megsózott konyhához hasonlíthatók”.
Hogy Houellebecq-et a francia irodalom nem akarta befogadni, abban természetesen nagy szerepe van annak, hogy nem baloldali és műveiben a politikai korrektség terrorjának enyhén szólva nem engedelmeskedett, már a kilencvenes évek közepétől sem.
Későbbi művei (Elemi részecskék 1998, A csúcson 2001, Egy sziget lehetősége 2005) példátlanul sikeresek, összesen több millió példányban fogynak könyvei. Amikor úgymond átigazolt az egyik nagy francia kiadótól, a Fayard-tól a másik nagyhoz, a Flammarionhoz, olyan ügy volt Franciaországban, hogy nem véletlenül használtuk az „átigazolni” igét. A futballsztárok klubváltásához hasonló eseményről volt szó, és persze rengeteg pénzről is.
Az Egy sziget lehetősége előzetese
Az Egy sziget lehetőségéből maga Houellebecq rendezett filmet. Az egészen sajátos alkotás – semmilyen történetmesélés nincs a filmben, igazából hangulatok, képek a regénye alapján – nem volt sikeres a mozikban, a forgatás alatt össze is veszett a főszereplő sztárszínésszel, Benoit Magimellel. Később Houellebecq maga játszott egy filmben, Guillaume Nicloux rendezte, a címe Michel Houellebecq elrablása volt.
Viszont az egyik legnagyobb francia irodalmi elismerésre, a Goncourt-díjra egészen sokáig várnia kellett, annak ellenére, hogy a díj már az Elemi részecskék című 1998-as könyve után várható lett volna, ráadásul a könyvet jelölték is. A csúcson és az Egy sziget lehetősége is nyerhetett volna a díjat, bár kétségtelen, mindkétszer jelentős irodalmi alkotás nyert helyette. 2001-ben Rufin-nek a Brazilvörös című nagyregénye, 2005-ben pedig Weyergans Három nap anyámmal című, rendkívül személyes alkotása kapta a Goncourt-díjat. 2010-ben már, A térkép és a táj megjelenésekor valósággal követelte a politikai korrektséget unni kezdő közvélemény Houellebecq győzelmét. (A csúcson című regénye természetesen nem kaphatta meg a díjat a francia balliberális kulturális világban, hiszen megjelenésekor arabellenesnek nevezték, sőt, még az akkori szocialista Jospin-kormány is bírálta.)
Végül 2010-ben, A térkép és a táj nyert. Ebben a könyvében a francia művészeti és gazdasági elitről ír. Kemény kritikával illeti a balos „bobo”-kat (a bobo a „bourgeois-bohème” rövidítése – olyan középosztálybeli [burzsoá-bohém] francia, akinek anyagi lehetőségei kényelmes, kifinomult és választékos életvitelt tesznek lehetővé, általában diplomás és stabilan baloldali szavazó. Ezt a szocio-társadalmi réteget „termelte ki” és „tartja fenn” egyébként az Európai Unió is, a brüsszeli eurokraták formájában). A korábbi pesszimista, mondhatni nihilista gondolatok után A térkép és a tájban már inkább egy szorongó keresztény hitben lel azonosulást, amelyben az üdvösség lehetősége is megjelenik. Éppen úgy, ahogy azt a hamarosan megjelenő Szerotonin című művében is boncolgatja a tőle megszokott ellentmondásokkal.
Azért ennyire lényeges kérdés a Goncourt, mert ez a legfontosabb irodalmi díj Franciaországban, és a világ öt legfontosabb irodalmi díja között tartják számon. A győztes könyvet azonnal többszázezer példányban tudják utána eladni. Az elmúlt, több mint száz évben egyrészt a világirodalom legnagyobbjai (mindenekelőtt Proust, vagy Malraux, Romain Gary, Tournier, Modiano, Duras), de ugyanakkor azóta teljesen jelentéktelenné vált írók is nyertek. Az elmúlt két évben meglepetésre egy kisebb kiadó nyert mindkétszer, remekműnek nehezen nevezhető könyvekkel - a könyvkiadó tulajdonosa Macron elnök gazdasági botrányokra keveredett szocialista kultuszminiszter-asszonya. (Pontosabban néhány hete már nem miniszter)
A Goncourt-díjas 2010-es könyve után nagyon realista, tényeken és valós szereplőkön (mint. pl. Francois Hollande vagy Marine Le Pen) is alapuló történetben vetíti előre a 2022-es francia elnökválasztást, ahol egy iszlám párt nyer és megkezdi Franciaország totális eliszlámosítását és visszavonhatatlanul megtörténik a behódolás. (Behódolás, 2015). A baloldal a könyv megjelenése után azonnal „vérdíjat” tűzött ki a fejére, kötelet és más büntetéseket emlegettek a baloldali kultúra máskor és másokkal nagyon elnéző, toleráns kultúrdiktátorai. A Behódolás című könyve – ahogy elmondtuk – éppen a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni terrortámadás napján jelent meg. Ez az esemény tragikus fordulópont a radikális iszlámnak az európai értékek ellen (kereszténység, szólásszabadság, nők egyenjogúsága, stb.) vívott harcában. Pierre Bayard francia közíró vezette le azt a „Holnapot már megírták” című írásában, hogy „végül is elképzelhető, hogy az irodalmi szövegek, bár különösen közeli kapcsolatban vannak a fantázia világával, de előre vetíthetnek olyan eseményeket, történéseket, amelyek csak később válnak valóra vagy történnek meg”. Houellebecq-et nem kisebb vizionárius irodalmárok mellé állítja, mint Poe, Verne vagy Kafka.
A Szerotonin egy irodalmi visszatekintés, mondhatni irodalmi utazás is, több idézet szerepel benne Houellebecq legkedvesebb íróitól, költőitől, mindenekelőtt Baudaleire-től. Róla korábban úgy írt, mint akitől a francia nyelvet tanulta. De Nerval, Proust, Thomas Mann, Goethe, De Sade, Lamartine, Conan Doyle, Rousseau, Gogol és Bataille idézetek is szerepelnek új regényében.
Ha a konkrét történetet nézzük, a Szerotoninban, még mielőtt a sárgamellényesek megjelentek volna, Houellebecq egy vidéki, falusi lázadást vizionál a francia vidéken, amely egyfajta elitellenes forradalmat indít el. Ez a Le Figaro szerint valamennyi szkeptikusnak figyelmeztetés is lehet: Houellebecq olyan, mint egy hiperérzékeny szeizmográfus, aki bármely földrengést képes előre jelezni.
