Trianont is át kellett vészelnie – Színigazgatók arcképei 2.

Egy színház jó működéséhez rengeteg ember összehangolt munkájára van szükség. Nem csak azokéra, akik a színpadra lépnek. De hiába közös munka a színházcsinálás, a tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy műhely sikeres korszaka mögött többnyire megtalálható egy személyiség. Valaki, akinek határozott ízlése, koncepciója van, és képes arra, hogy ezt a mindennapok gyakorlatában érvényesítse. Különleges emberek a színigazgatók, sokféle képességre van egyszerre szükségük. Janovics Jenő rendkívül sokoldalú, hatalmas munkabírású, lehetetlent nem ismerő ember volt. Színésznek is jelentős, színházigazgató és rendező, a magyar színháztörténet tudós kutatója. Még filmgyárat is alapított, jó üzleti érzékének köszönhetően ez is sikeresen működött. A történelem viharaiban soha nem hátrált meg, mindig új ötletekkel állt elő.

A magyar társulat elhatározta, hogy őket a Hunyadi téri épületből csak erőszakkal lehet majd eltávolítani. Minden este úgy léptek színpadra, hogy talán ez lesz az utolsó. Közben vége lett az évadnak, és a társulat rendületlenül játszott tovább, nehogy a románok a nyári szünetet kihasználva, botrány nélkül foglalják el az épületet.

A folyamatos működést Janovics Jenő magánvagyona tette lehetővé, a színház támogatást sem a magyar, sem a román államtól nem kapott.

Végül csak megérkezett a román hatóságok ultimátuma, hogy legkésőbb október 1-jén költözzön át a társulat a sétatéri épületbe. Janovics Jenő szavazást tartott, a társulat tagjai ennek eredményeképp elvetették, hogy erőszakot provokáljanak ki. 1919. szeptember 30-án léptek fel utoljára a Hunyadi téri épületben, a Hamlet-et játszották, a nézőtér tömve volt.

Csoportkép a kolozsvári magyar társulatról Forrás: Facebook

Más jelentős színészek is kénytelenek voltak abbahagyni a színpadi játékot, amikor sikeresek lettek mint rendezők és színházigazgatók. Még a fáradhatatlan, elnyűhetetlen Janovics Jenő is belátta ezt, de egy-két szerepet megtartott magának. Ilyen volt a Tartuffe címszerepe, időnként műsorra tűzte Molière komédiáját, és színpadra lépett benne. Az először fiatalon megkapott Biberachhoz valamiért egész életében ragaszkodott, ha előkerült a Bánk bán, ezt mindig ő játszotta. Nagyon sok munkát fektetett bele, és büszke volt rá, hogy mesteri Hamlet-alakítást hozott létre. A búcsúelőadásban tehát maga az igazgató játszotta Hamletet, Claudiust pedig a kolozsvári színjátszás legnagyobb tekintélyű színésze, Szentgyörgyi István (1842–1931).

A közönség hatalmas ovációval ünnepelte a társulatot. Az előadás után a színház alkalmazottai fegyelmezetten elhagyták az épületet. Viszont a közönség nem.

A kirendelt katonaság megvárta az éjfélt, hogy életbe lépjen az ultimátum, ekkor viszont már tényleg erőszakot alkalmaztak azokkal szemben, akiket még az épületben találtak. Nemcsak az épületet vették el a magyar társulattól, hanem a teljes díszlet- és jelmeztárat is. Fontos volt, hogy mind a magyar közönség, mind a román hatóságok lássák a társulat eltökéltségét, ezért október 4-től már meg is kezdődtek az előadások a sétatéri épületben.

A sétatéri színház Forrás: Fortepan

Hiába is erőlteti Románia, hogy december 1. a nemzet ünnepévé váljon, az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott spontán gyűlésnek semmilyen legitimitása nem volt, és az ott elfogadott nyilatkozatból később semmi sem valósult meg. 1919-ben Kolozsváron nem tűnt olyan vészesnek a helyzet, arra lehetett számítani, hogy azért előbb-utóbb etnikai alapon megtörténik a határok rendezése. A kolozsvári társulat minden tagja folytatta a munkáját, Janovics Jenő pedig saját zsebből finanszírozta a működést.

A Kolozsvári Nemzeti Színház egykori, nem túl jelentős operaénekese megbízást kapott, hogy reprezentatív román operaházat szervezzen meg a Hunyadi téri épületben erdélyi román művészekből.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy Erdélyben nem voltak román operaművészek. Amikor nagy nehezen beindult az operajátszás, még egy dolog kiderült: közönség sincsen. Ebben az időben Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka volt magyar. A román lakosság alapvetően nem ahhoz a társadalmi réteghez tartozott, amelynek igénye lett volna operaelőadásokra. A műveltebb román réteg pedig tüntetőleg az ő megszokott operatársulatának az előadásaira ment a sétatéri színházba. Ma már csak nyomokban létezik, de az első világháború végén egyértelműen volt olyan, hogy erdélyi román identitás. Nem kevesen voltak, akik inkább lettek volna kisebbségi románok egy magyar államban azok alapján, amit a román állam szervezettségéről és működéséről hallottak.

Berky Lili, sok kolozsvári előadás és némafilm főszereplője Forrás: filmarchiv.hu

Szóval a román megszállás csak fokozta az érdeklődést a magyar társulat előadásai iránt. Végigjátszották 1919 nyarát is. Amikor elindult a román opera a Hunyadi téri színházban, a sétatéri épületben Verdit és Csajkovszkijt játszottak. Janovics Jenő nyilvánvalóan provokációnak szánta, hogy több esetben ugyanazt az operát tűzte műsorra, mint a román társulat: legyen összehasonlítható a két produkció színvonala.

A vidám hangulatú nemzeti ellenállás egészen 1920 júniusáig, a trianoni békediktátumig tartott. Ez sokkolt mindenkit.

Ráadásul a jugoszláv hatóságok hamarosan be is tiltották a magyar nyelvű színjátszást, ez érvényben is maradt 1945-ig. A román államnak ez ott volt hivatkozási alapnak: ha sokat ugrálnak a magyarok, egyáltalán nem lesz színházuk. Az erdélyi magyarok viszont Csehszlovákiára tudtak hivatkozni, ahol állami támogatást kapott a hivatásos magyar nyelvű színjátszás. Románia a két véglet között maradt: a tizenegy társulatból nyolc kapott működési engedélyt, támogatást nem kaptak, viszont 32%-os különadóval sújtották a jegybevételt.

Az Országos Színészegyesület által készített térkép Forrás: Színháztörténeti képeskönyv

A szegedi kitérőt nem számítva Janovics Jenő 1896 óta volt kolozsvári, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ebben a városban ne működjön magyar nyelvű színház. Elképesztő mennyiségű tárgyaláson alkudozott különböző román tisztségviselőkkel Kolozsváron és Bukarestben, hogy elfogadható működési feltételeket harcoljon ki. Vajon melyik lehetett a tárgyalások nyelve? Elképzelhető, hogy a francia vagy éppen a magyar, de Janovics Jenőtől az is kitelhetett, hogy megtanult románul. Ő mindig is a békés román–magyar együttélés híve volt. Ezért háborította fel, hogy többször is feljelentették irredenta szervezkedésért.

Feleségét, Poór Lili színésznőt 1922-ben letartóztatták kémkedés gyanújával.

Janovics Jenő vehemenciájára jellemző ez az eset, amikor néhány barátjával megjelent a fogdában, és kiszabadította a feleségét. Aki 22 éven keresztül igazgat színházat, és ott képes minden konfliktust elsimítani, annak nem jelenthet igazi ellenfelet egy-két bátortalan román hivatalnok. Ha ő azt mondja, hogy viszi az asszonyt, akkor az úgy lesz.

A Farkas utcai színház Forrás: oszk.hu

Janovics vagyona közben szép csendesen apadt, de nem érdekelte a saját anyagi helyzete. 1920-ra eljutott odáig, hogy egyrészt a filmes jövedelméből törlesztette a hitelt, ami a sétatéri épületet terhelte, másrészt a hitelező budapesti bankokat meggyőzte, hogy engedjék el maradékot, így támogassák az erdélyi magyar kultúrát.

Meglepő módon Janovics Jenő kapott egy levelet, hogy Kolozsvár városának évente mennyi bérleti díjat kell fizetnie a sétatéri színház használatáért. Dokumentumokkal igazolta, hogy az épület az ő magántulajdona, de ez nem érdekelte a román hatóságokat.

Többéves harcba került érvényesíteni tulajdonosi jogait. A húszas években állt még a Farkas utcai épület, de Janovics hiába harcolt a megszerzéséért, hogy azt felújítva jobb körülmények közé kerüljön a magyar társulat. A Kolozsvári Magyar Állami Színház a mai napig abban az épületben hozza létre nemzetközi színvonalú előadásait, amely csak azért épült meg, mert a harmincas évei közepén járó Janovics Jenő annyi ambíciót érzett magában, hogy egyszerre akart lenni a Kolozsvári Nemzeti Színház és a „kolozsvári Vígszínház” igazgatója is.

Poór Lili és Lengyel Vilmos, a kolozsvári társulat fontos tagjai Forrás: Pinterest

Janovics Jenő még sokáig azon az állásponton volt, hogy képlékeny a helyzet, fenn kell tartani a folyamatos működést, és erre hivatkozva kell minél többet elérni a román, illetve a magyar hatóságoknál. Lealkudta a jegyárakat terhelő adó összegét. Amikor

arra kötelezték, hogy román szerzők műveit kell magyarul játszania,

akkor felfedezte a magyar színházkultúra számára Ion Luca Caragiale (1852–1912) kiváló komédiáit. Ezeket a mai napig játsszák a magyar színházak, most már minden kényszer nélkül. Janovics Jenő gondosan tanulmányozta a kortárs román irodalmat is, több odalátogató szerző nagyon elégedett volt a darabja kolozsvári bemutatójával. Emellett Janovics Jenő szeretett volna minél több drámát bemutatni erdélyi magyar szerzőktől, kétszer is meghirdetett számukra drámapályázatot.

Gróf Bánffy Miklós Forrás: MTI

Az 1921/22-es évadban a kolozsvári magyar társulat 410 előadást játszott összesen, ugyanannyit, mintha nem történt volna körülöttük egy történelmi katasztrófa. 1922-ben megalakult a Színpártoló Egyesület, amelynek tagjai egész Erdélyben gyűjtöttek adományokat a magyar kultúra reprezentatív intézménye, a kolozsvári színház működéséhez.

Gróf Bánffy Miklós (1873–1950), aki politikusnak és művésznek is kiemelkedő volt, 1926-ban úgy döntött, hogy hazaköltözik Erdélybe. Mint sok más ügynek, így a színházénak is lendületet tudott adni, ő lett a Színpártoló Egyesület elnöke.

Ugyanebben az évben Janovics Jenő kénytelen volt beszüntetni az operaelőadásokat, már egy ideje délutáni kabaré előadásokkal és a nyári szünetben mozi működtetésével igyekezett plusz bevételhez jutni. Opera helyett kabaré – ez a változás nagyon nem volt ínyére a művész és népművelő Janovicsnak, de az üzletember Janovics az előremenekülés taktikájában bízott. A román parlament 1926-ra ért oda a munkájában, hogy egyáltalán valamilyen színházi törvényt elfogadjon. Ebben a nem románul játszó társulatok jegybevételét dupla adóval sújtották (13% helyett 26%). Elkülönítettek ugyan a költségvetésben keretet színházak támogatására, de ebből magyar társulatoknak nem jutott.

A nagyváradi színház épülete Forrás: Fortepan

Janovics Jenő az 1928/29-es évadban vállalta, hogy Kolozsvár mellett a nagyváradi színházat is ő működteti ugyanazzal a társulattal. A közönség becsalogatására Molnár Ferenc-ciklust hirdetett meg. 1929-ben végre budapesti vendégjátékra hívták meg a kolozsvári színházat, a pozitív fogadtatásból sok erőt tudtak meríteni.

Budapesten különösen ünnepelték az élő legendát, Szentgyörgyi Istvánt, aki még 88 évesen is játszott.

Hiába voltak azonban a részsikerek, Janovicsot egyre jobban elkeserítette, hogy nem tudja tartani az előadások színvonalát, ő maga sem tagadta, hogy ez már nem az, amivel a háború előtt országos hírnévre tett szert. Egyre több színész adta fel, és költözött Magyarországra. Utánpótlásra volt szükség, hosszas küzdelem után a román hatóságok végül engedélyezték, hogy magyar nyelvű színészképzés induljon Nagyváradon. Janovics nehezen viselte, hogy a Színpártoló Egyesület vezetői is beleszólnak a színház vezetésébe, miközben nem rendelkeznek az övéhez mérhető szaktudással és tapasztalatokkal.

Szentgyörgyi István mint Tiborc Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

Az 1929/30-as évadban a minőség rovására a mennyiséget helyezte előtérbe Janovics Jenő, a jegybevétel érdekében a végsőkig hajszolva társulatát és saját magát. Ebben az évadban Kolozsváron 407, Nagyváradon 397, más városokban szervezett vendégjátékokkal együtt összesen 1008 előadást tartottak.

Az évad végén Janovics Jenő írt egy újságcikket, ebben kifejtette, hogy a kolozsvári színház működtetését a továbbiakban lehetetlennek tartja.

A következő évadban a színház vezetését a Színpártoló Egyesület legnagyobb adományozói közül két bankigazgató vállalta, de ebbe már évad közben belebuktak. Ehhez hozzájárult az is, hogy a román hatóságok három nagyobb és három kisebb magyar társulat fennmaradását engedélyezték, és előírták nekik, mely városokban kell színházi előadásokat tartaniuk. Ennek a színi kerületi rendszernek a működése nem volt reálisan kitalálva.

Az 1931/32-es évadra visszahívták Janovics Jenőt.

Innentől Kolozsvár városa is adott támogatást a magyar színháznak, de az összege komolytalan volt. Janovics végigküzdötte még az 1932/33-as évadot is, ennek végén végleg feladta. Jelképes összegért eladta a sétatéri épületet a Színpártoló Egyesületnek, és távozott Kolozsvárról. A további működést megmentette báró Kemény János hatalmas összegű adománya, de még így is az új vezető, Kádár Imre mennyiségben (feleannyi előadás) és minőségben is sokkal kevesebbet vállalt, mint Janovics Jenő.

Kolozsvári Nemzeti Színház (1943) Forrás: Fortepan

1930-ra épült fel a szegedi dóm, a következő évben készült el a Dóm tér. A Salzburgi Ünnepi Játékok (ez is Max Reinhardt találmánya) mintájára 1933 és 1939 között nagyszabású szabadtéri előadásokat tartottak itt. Majd húsz év szünet után, 1959-ben indult el a Szegedi Szabadtéri Játékok. A harmincas években az volt a koncepció, hogy Az ember tragédiája minden évben kerüljön bemutatásra, emellett legyenek műsoron klasszikusok prózai darabokból és operákból is.

1936-ig magánvállalkozásként működött a rendezvény, ettől az évtől Szeged városa lett a fenntartó. Művészeti vezetőnek Janovics Jenőt kérték fel.

Az általa kialakított műsorban Az ember tragédiája mellett feltűnt a János vitéz, a Háry János és Herczeg Ferenctől a Bizánc, az operák közül pedig Puccini Turandot-ja és Verdi Aidá-ja. 1938-ban sajtóértesülések szerint előrehaladott állapotban voltak a tárgyalások, a jugoszláv hatóságok hajlottak rá, hogy Szabadkán újra legyen magyar színház. Az alkudozást nem más vezette, mint a reménytelen helyzetek specialistája, Janovics Jenő. Állítólag ő lett volna a szabadkai színház igazgatója, de a tervből végül nem lett semmi.

Janovics Jenő Szegeden Forrás: Fortepan

A második bécsi döntés nyomán visszatért Magyarországhoz Észak-Erdély, ennek következtében Kolozsváron, a Hunyadi téri épületben 1941 ősze és 1944 ősze között megint magyar társulat játszott.

Mindenki számára egyértelmű volt, hogy ezt a színházat kinek kellene vezetnie, de Janovics Jenő megint kapott egy pofont a történelemtől.

Janovics 1895-ben vette fel a református vallást, feleségével ezt gyakorolták, mégis vonatkoztak rá a zsidótörvények, nem lehetett színházvezető. Újra színháztörténettel foglalkozott, A Bánk bán nyomában címmel jelent meg könyve. A Farkas utcai színház történetét még 1914-ben megírta. Ha már nem igazgathatta, hát megírta a Hunyadi téri színház történetét is. Ki ismerhette volna nála jobban? Ez a műve sokáig kéziratban maradt, 2001-ben jelent csak meg. A vészkorszakban ismerősök bújtatták Budapesten, a város ostromát is átélte.

Kolozsvári Állami Magyar Színház Forrás: huntheatre.ro

Aztán 1945-ben egyszer csak váratlanul megjelent Kolozsváron. Nem volt kérdés, hogy átveszi a román hatóságokkal folytatott tárgyalások irányítását. Többször Bukarestbe utazott. Egy darabig úgy tűnt, hogy van rá esély, hogy megtarthassa a magyar társulat a Hunyadi téri épületet, vagy legalább „társbérletben” használja egy román társulattal. Aztán az ígéretekből nem lett semmi, realitásnak megint maradt a Sétatér (a Farkas utcai épületet a harmincas években lebontották). Már november volt, Janovics Jenő 72 évesen ugyanazt gondolta, amit feleannyi idősen: a folyamatos működéssel kell bizonyítani, erre alapozva lehet tárgyalni. A Bánk bán-t szánta nyitóelőadásnak, ő rendezte, és újra el akarta játszani Biberachot.

Kabátban ült a fűtetlen színház nézőterén, az sem érdekelte, hogy közben tüdőgyulladást kapott, súlyos betegen is folytatta a rendezői munkát. A bemutatót már nem érte meg.

Janovics Jenő a színházért élt, és kis túlzással a színház is ölte meg. Ha egy másik történelmi korban születik, akkor csak azzal kellett volna foglalkoznia, hogy színészként, rendezőként, színházigazgatóként a maximumot nyújtsa. Így is erre törekedett, de sokszor méltatlanok voltak a feltételek. Ennek ellenére Janovics Jenő szervezőkészségének és magánvagyona feláldozásának köszönhető, hogy a magyar nyelvű színjátszás folyamatos maradt Kolozsváron.