Morricone 90: az utolsó utáni turné

Vágólapra másolva!

A 91 éves korában meghalt Ennio Morricone búcsúturnéjának egyik állomása 2019-ben Budapesten, a Papp László Sportaréna volt. Alább az akkor megjelent cikkünket olvashatja. Ennio Morricone 1928-ban született, már 2017-ben úgy volt, hogy az a búcsúturnéja, sok más európai helyszín mellett akkor is megtelt a koncertjén a Papp László Budapest Sportaréna is. Viszont akkora volt a közönségigény, hogy az immár kilencvenéves mester még egyszer elindult. De nem látni még a végét, mert újabb helyszíneket jelentenek be, és az olaszországi koncerteket megduplázzák a nagy érdeklődés miatt. Berlin és Prága között Budapestet ejtette útba a produkció, ahol annak ellenére telt ház volt, hogy 2017 októberében többé-kevésbé ugyanez a műsor már hallható volt itt.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Papp László Budapest Sportaréna A jó, a rossz és a csúf Ennio Morricone

Szimfonikus zenekar koncertjén vagyunk, és nincsen feldobva a show semmivel, nincsen megkönnyítve a közönség helyzete. Fegyelmezetten ül és zenét hallgat három órán keresztül egy szünettel. De ez nem a Zeneakadémia vagy a Müpa, hanem a Papp László Budapest Sportaréna telt házzal.

Tízezer ember hagyja, hogy egy jól felépített szimfonikus zenekari koncert magával ragadja, és a végén ünnepel. Ezt tudja Ennio Morricone.

Ezért könyörögte ki magának Európa még egyszer az élményt. A kilencvenéves mester köszöni, jól van, újabb filmzenéken dolgozik, csak ezt a vándorcirkuszt érzi már túl fárasztónak. Hogy miért vezényli turnékon a saját műveit? Ez nem holmi marketingfogás. Ennio Morricone nem csupán a filmtörténet egyik legkiválóbb zeneszerzője. Klasszikus képzést kapott, nagyszerű hangszerelő és karmester is.

A Morricone-koncerteken egyáltalán nem törekszik arra, hogy a filmekben hallható módon reprodukálja az elhangzó zeneszámokat.

Aki erre kíváncsi, annak ott vannak maguk a filmek. Adott egy-egy műnek a partitúrája, a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar, két operaénekesnő és a budapesti koncerten a debreceni Kodály Kórus, illetve a Nagyváradi Állami Filharmónia kórusának tagjai. Valamint Ennio Morricone kreatív kedve, hogy egy kicsit játszadozzon is a saját bőséges életműve darabjaival.

A filmzene világa szerencsés módon még mindig közvetíti a tömegek felé, hogy mekkora csodára képes egy szimfonikus zenekar. Sok ember, aki csak rálegyint a klasszikus zenére, egyébként nap mint nap hallgatja a filmekben annak a kissé felvizezett változatát.

Abban rejlik Ennio Morricone nagyszerűsége, hogy nemcsak aláfestéshez használja a korábbi századoktól örökölt lehetőségeket, hanem az életműve legjava a saját lábán is megálló, kortárs szimfonikus zene.

Ennek ellenére megtelik rá a tízezres nézőtér, amitől bizakodni kezd az ember, hogy nincs még minden elveszve. A filmzenéket bemutató koncerteket filmvetítéssel szokták feldobni, ami gúzsba köti a zenekart. Szerencsére ilyesmi fel sem merült a budapesti Morricone-koncerten, a vizualitás kimerült annyiban, hogy két nagy kivetítőn nézhette valaki az éppen játszó szólistát vagy a vezénylő mestert, ha nincsen hozzászokva, hogy egy koncerten a zene a lényeg, nézünk magunk elé és hallgatjuk.

Azon kívül, hogy valamilyen show-műsor maga alá temeti a zenét, még egy dolog miatt lehetett aggódni a koncert előtt: a helyszín miatt. A rockkoncertek gyenge pontja gyakran a hangosítás, sokszor elképesztően pocsékul szólnak. Erre való koncerttermekben szimfonikus zenekart hallgatni kockázatmentes dolog: minden hang az, ami, nem lehet a keverőpultnál elrontani.

Technikailag nagyszerűen sikerült megoldani, hogy a magabiztosan teljesítő Cseh Nemzeti Szimfonikus zenekar hangosítva is élvezhetően szólaljon meg a Papp László Budapest Sportaréna nyomasztóan hatalmas terében.

Egyébként nemcsak zeneszerzőnek, hangszerelőnek és karmesternek kiváló Ennio Morricone, hanem még zenei rendezőnek is. Ezek külön szakmák. A zenei rendező mondja azt a hangmérnöknek, hogy most egy kicsit így, vagy egy kicsit úgy.

Sok filmrendező azért nem szerette a Morriconéval való közös munkát, mert az lenne a kényelmes, hogy a zeneszerző leadja a lehetőleg zseniálisan megírt zenéjét, aztán a rendező utasításai szerint szabják, toldozzák-foldozzák azt a beosztottak. Ennio Morricone mindig is nehezményezte, ha kirekesztették a munkafolyamatból. Bár rendkívüli az alkalmazkodó képessége,

tudja, hogy a zene van a filmért, és nem fordítva, de akkor tud legjobban dolgozni, ha a filmrendező alkotótársnak tekinti,

sokat beszélget vele arról, hogy melyik jelenet miről szól, és mi benne a zene szerepe. Morricone óriási dolgot tudott megcsinálni: visszacsempészte az olasz opera régi nagyságát a filmekbe. Megfelelő filmrendezőkkel (többnyire olaszokkal) elérte azt, hogy a zene nem vérszegény aláfestés, hanem az egyik, a többivel egyenrangú alkotóeleme egy-egy filmjelenetnek.

Ennio Morricone apja vendéglátós zenész volt, már korán megtanította fiát trombitálni és az összhangzattan alapjaira. Morricone már gyerekként időnként helyettesítette az apját a zenekarában, és azzal szórakoztatta magát, hogy számára kedves zeneművekre variációkat komponált. Olaszország első számú zenei felsőfokú oktatási intézményében diplomázott trombitásként, hangszerelőként és zeneszerzőként is. Fiatal kortárs zeneszerzőként megélhetés után kellett néznie. Segítségére volt az alkalmazkodóképessége, ahogy bármilyen zenei világban azonnal otthonosan mozog, és a hallatlan kreativitása.

Morricone esetében nem létezik olyan, hogy ihlet, mert bármiről azonnal eszébe jut valami. Félelmetes méretű az életműve, elképesztően termékeny zeneszerző, pedig közben maximalista is,

aki nemcsak legyártja a partitúrát, hanem végig ott akar lenni a munkafolyamatnál, amíg a filmben a helyére nem kerül minden zenei hang. Ráadásul sohasem volt hajlandó Hollywoodba költözni, és elhagyni szeretett szülővárosát, Rómát. Mégis kapott mindig amerikai megbízásokat is.

A fiatal Ennio Morricone inkognitóban rengeteg könnyűzenei számot hangszerelt, sok ilyen munkát kapott egyedi, kreatív megoldásai miatt. Aztán egyre jelentősebb olasz filmekben dolgozott zeneszerzőként, de a világhírt meghozó Egy maréknyi dolláért-ra is főleg azért kérték fel, mert olcsón dolgozó ember kellett. Clint Eastwood is hasonló okból került az italowestern világába. Az olasz producerek ki akarták használni az olasz közönség amerikai westernek iránti rajongását, és olcsón gyártani hasonlókat.

A fiatal Sergio Leone vagy a fiatal Ennio Morricone azért kényszerült italowesternben bizonyítani, mert ebben kaptak lehetőséget, és legendás filmeket hoztak létre együtt.

Nem másolták az eredetit mint középszerű szórakoztatóipari szakmunkások, hanem a kommersz műfajban is tudtak egyedit, minőségit alkotni. Ennio Morriconénak igen jó érzéke volt a legkülönbözőbb zenei műfajok szintéziséhez. Fiatal kortárs zeneszerzőként tagja volt egy John Cage ihletésére zörejekkel kísérletező csoportnak, miközben szorgalmasan hangszerelte a korabeli táncdalokat is. Az így szerzett tapasztalatait bátran hagyta érvényesülni a westernhez írt filmzenében, sőt, sokat bízott az emberi hangra is, hozott ezzel némi operai hangzást. Még valami nagyon fontosat tanult meg Sergio Leone és Ennio Morricone az operától: hogy nem kell félni a nagyszabásútól, áradjanak az érzelmek, és áradjon a zene. Sergio Leone egy idő után már annyira bízott Ennio Morriconéban, hogy elmesélte neki, miről fog szólni a jelenet, és az előre megírt zenére játszottak a színészek a forgatáson. Már nem a filmes munkamódszert használták, hanem az operáét.

Természetesen egy 2019-es koncert is elképzelhetetlen Morricone westernfilmes zenéi nélkül, de csak a legnagyobb klasszikusok (A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy vadnyugat) hangzanak el, hiszen annyi mindent csinált még Morricone ezen kívül az évtizedek folyamán.

A műsorban fontos helyet, jelentős terjedelmet kaptak a kiemelkedő olasz rendezők alkotótársaként komponált zenék:

Giuseppe Tornatore (Cinema Paradiso, Az óceánjáró zongorista legendája, Baaria), Elio Petri (A munkásosztály a Paradicsomba megy, Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében). Látszik a bölcs, körültekintő műsorszerkesztés, hogy a kórus, a hangszeres és az énekes szólisták is kapjanak elég lehetőséget. Így lett a koncert része például A misszió című film több zenéjén kívül A háború áldozatai vagy az Aki legyőzte Al Caponét muzsikája is. Nagy siker volt a koncerten és ráadás szám is egy dal a Qeuimada lázadói-ból.

Nem mindegyik kiváló filmzeneszerző lenne képes egy ilyen produkcióra. Először is kell hozzá egy ilyen hatalmas életmű, amiből ennyire változatos koncertprogramot lehet megalkotni, amelyben a zeneszámok önálló jogon vannak jelen.

A kórus tagjaival együtt több mint kétszáz ember zenél élőben a színpadon, és ezt tökéletesen uralja Ennio Morricone.

Nyugodtan ül a karmesteri pulpituson, nem hadonászik, higgadtan irányít mindent. Minden pontosan ki van találva, mindenki tudja a dolgát. Sok ötlet és ravaszság van a hangszerelésben. Figyelemre méltó, hogy a közönség teljesen vegyes: minden korosztály, mindenféle réteg képviselteti magát. 2019-ben már szinte valószínűtlen módon a klasszikus zene minden pozitívumát élvezve nagyszerű estét töltött együtt tízezer ember. Remélhetőleg nem Ennio Morricone lesz a kultúra történetében az utolsó ember, aki erre a mutatványra még képes volt.