Ismét divatba jött a régizene, Magyarországon is egyre többen keresik

A világhírű karmesterrel, a régizene egyik legismertebb művészével, Jordi Savall-lal ad hamarosan koncertet az egyik legismertebb magyar barokk hegedűművész, Paulik László. A Concerto Armonico alapító tagja, az Orfeo Zenekar koncertmestere, szólistája rendszeresen koncertezik egész Európában. Hol barokk hegedűvel, hol modern hegedűvel. A váltás pedig cseppet sem egyszerű, ahogy mondja. A régizene iránti kereslet egyébként a hegedűművész szerint egyre nagyobb, ahogy fogalmaz, a közönség szereti, mert olyan repertoárt jelent, amely egy picit kimaradt a koncertműsorból. 

Először is, kérem, kezdjünk azzal, hogy tisztázzuk, mi a legnagyobb különbség a barokk és a ma használatos hegedű között?

Mennyi ideje van? (nevetés) Erre nehéz válaszolni. A barokk hegedű elnevezés ugyanolyan közmegegyezésen alapszik, mint oly sok minden a mai világban. Igazából korábban még ez sem létezett, mert a hegedű folyamatosan változott egészen a XX. századig. Mióta klasszikus zenére komponáltak, folyamatosan próbáltak változtatni a hegedűn. Azt akarták, hogy nagyobb hangja legyen, nagyobb lehetőség legyen benne, például a magasabb hangokra gondolok. Fontos különbség, hogy a fogólap szöge más, a gerenda sokkal vékonyabb lett. Mivel korábban nem a hangmennyiség volt a lényeg, hanem hogy minél felhanggazdagabb legyen a hang, más volt a mögötte levő filozófia is. Később a nagy koncerttermek miatt a nagy hang vált fontossá. Akkor kezdték el a mai értelemben vett hegedűket építeni, amelyek szólnak, mint az ágyú.

Paulik László hegedűművész Fotó: Szabó Gábor - Origo

Két dolgot állítottam nemrég egy interjúban Vashegyi Györgynek: az egyik, hogy a barokk vonó nem volt alkalmas arra, hogy gyors dolgokat játsszanak rajta, a másik, hogy könnyebb volt vele több húrt megszólaltatni. Azonnal cáfolta is mindkettőt.

Ez valóban nem így van. A vonó sokat változott az idők folyamán, de radikálisan a XVIII. század végén változott meg, François Tourte (1745-1835) hatására. Ő fejlesztette ki azt a vonót, amivel ma játszunk.

A barokk vonó teljesen más szisztémán alapszik, mert rövidebb, és nem egyenes a pálcája, hanem ívelt, ezért például gyors, rövid vonások megszólaltatására alkalmasabb, mint a modern.

Önt barokk hegedűművészként szokás említeni, de nemcsak azon, hanem – mondjuk így – modern, mai hegedűn is játszik. Mennyire könnyű a váltás?

Szerintem ez olyan, mint ahogy az ember több nyelven beszél. Nyilván vannak szabályok, amelyeket meg kell tanulni, és akkor bizonyos gyakorlattal ez az embernek viszonylag könnyen megy. Mivel én állandóan váltogatom, ezért ez nem okoz problémát. Ami igazán problémát jelent, az a hangolás. Szinte minden korban és területen más-más hangolásban zenéltek. Ebből mára létrejött egy megegyezésféle, hogy a 415 Hz-es hangolást általában a barokkra, a 390-est a francia barokkra, a 440-est a modern zenére használjuk. Ez sok nehézséget okoz, mert egy negyedhangos különbség a hangolások között nagyon el tudja az ember fülét vinni.

Kvintekre van hangolva a barokk hegedű is, ha jól tudom.

Igen, amiről az előbb beszéltem, az csupán az „A” hangolás.

Volt már, hogy hirtelen nem tudta, hogy melyik hegedű van a kezében?

Nem, ilyen nem volt, de voltak olyan műsorok, amelyben váltogatnom kellett, és az nehéz volt. Most egy érdekes dolgot fogok játszani, Jordi Savall kért fel olyan koncertekre, amelyben barokk és modern zene is lesz.

Hogyan jön ez össze?

Még én sem tudom, hogy mi a koncepció, de valószínűleg, mivel az egész korabarokk-elemeket is tartalmaz, szerintem Savall szeretné, ha egy picit összekapcsolhatná a régi dolgokat a kortárs zenével. Ez most divat, érdekesebb a közönségnek, hogy nem teoretikus műsorokat állítanak össze, hanem olyat, ami többféle embert megfog. Mondjuk Jordi Savall olyan híres, hogy neki mindegy.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az egy tudatos döntés, hogy ön barokk hegedűművész? Egy űr, amelyet be lehet tölteni?

Nem, abszolút nem, így alakult. Mielőtt ezen gondolkodtam volna, én már barokk hegedültem. Amikor konzervatóriumba jártam, volt egy baráti társaság, akikkel nagyon csodáltuk Nikolaus Harnoncourt-t, és szombatonként összejöttünk zenélni.

Akkor ezt Magyarországon nem támogatták, bár a zenészek egy szűk körét nagyon is kezdte érdekelni ez az „új” előadási stílus. A hivatalos zeneoktatás nagyon gyűlölte, azt mondták, „elrontjuk a modern technikát”.

Volt tanára ennek akkoriban Magyarországon?

Nem volt semmi. Ez teljesen fehér volt, és (legközelebb) Bécsig kellett menni, hogy az ember ilyet halljon. Én végül nem ezt tanultam a bécsi Zeneakadémián, hanem modern hegedűt, akkor még bennem sem tudatosult, hogy ezt tanuljam, csak ugye ott voltak olyan emberek, akiktől lehetett tanulni, akiket lehetett hallgatni. Harnoncourt-hoz is elmentünk egyébként. Ő akkor Salzburgban tanított. Nyugaton volt egy olyan légkör, amelyben történtek a dolgok, itt meg nem.

Ezért is van az, hogy ezt ön most a Zeneakadémián tanítja? Ma is kevesen tanítják?

Még mindig érzi az ember, hogy nem nagyon elfogadott ez az egész. Ugyanakkor már léteznek modern hangszeres zenekarok, amelyek a barokk zenét historikus módon szólaltatják meg.

De olyan is előfordul, főleg romantikus darabok előadásánál, hogy – mondjuk így – modern hegedűt használunk, csak bélhúrt teszünk rá.

Egyébként az ötvenes évekig még sok helyen bélhúrokat használtak a zenekarokban. A fémhúr viszonylag új ötlet ám!

Jól értem, hogy ha az oktatás nem is készít fel erre igazán, a kereslet megvolna rá?

A kereslet abszolút megvan rá, most már Magyarországon is. A közönség szereti, mert egy olyan repertoárt jelent, amely egy picit kimaradt a koncertműsorból. Azért kezdtek el emberek régizenével foglalkozni, mert azt látták, hogy mindig ugyanazokat a darabokat hallják. Később a korabeli hangszereket is elkezdték használni a zenészek. Kiderült, hogy ezek a hangszerek még fellelhetőek kis kutatással.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Önnek nehéz volt venni egy barokk hegedűt?

Barokk hegedű nagyon kevés maradt eredeti állapotban, bár ismerek olyat, akinek van. Olyan helyeken, ahol volt egy a család tulajdonában, de senki nem játszott rajta. Amúgy a barokk hegedűket átalakították, modernizálták. Ezeket szokták visszaépíteni.

Önnek is visszaépített van?

Igen, van olyanom is. A másik megoldás, hogy kópiákat készíttettnek egy meglévő eredeti modell alapján. Nekem is van ilyen, azt most pont kölcsönadtam egy tanítványomnak. Az egy későbbi, 1830 körül épített hegedűről készült másolat, de ugyanolyan mesterhegedű, mint az eredeti, csak mondjuk 1990-ben készítették. Ezzel hangszerészek foglalkoznak.

Hallgat populárisabb dogokat, mondjuk mai zenét?

Igen, mert a régizene csak ürügy, hogy az ember kifejezze magát, de az ember nem zárkózhat el teljesen a jelen kortól.

Ön szerint miben változott az elmúlt 400 évben a zene kifejezésmódja?

A francia forradalom nagy változásokat hozott. Például az első zenei konzervatórium megnyitása, szintén Franciaországban. Megszűnt a mester-tanítvány oktatás, helyébe az intézményes oktatás lépett. De ez összefügg az individualizmussal. Az azt megelőző korokban nagyon hierarchikus volt a társadalom, és az egyházzene nagy teret kapott. Ez a felvilágosodás után megváltozott, akkor jöttek olyan egyéniségek, mint Beethoven, Liszt...

A XVI-XVII. századi zeneszerzőknél, úgy, mint a középkori festményeknél, sokszor alig ismerjük az alkotót. A zenénél sem a név volt a legfontosabb, hanem az, hogy dicsőítsék Istent.

A II. világháborúig voltak stílusirányzatok, ma már annyira individualista minden, hogy nincsenek stílushatárok. Atomizált, mindenki a saját világában él.

És ebben a világban ön jól elhelyezhető?

Nekünk azért meg kell értenünk a barokk zene mögött lévő filozófiát, nem elég, hogy a hangokat reprodukáljuk. Ez okozhat egyfajta ellentmondást. A kérdésre válaszolva: nem. Mondok egy példát: van egy svájci kollégám, kiváló hegedűs, ő egyszer azt mondta nekem, hogy „ezek a Bach-kantáták olyan szenzációsak, kár, hogy a szövegek olyan borzalmasak”. Na most, egy Bach-kantátát úgy megérteni, hogy „ezek a szövegek borzalmasak”, nehéz. De ez a mai trend, hogy az emberek azt mondják, „a zene jó, de a szöveg nem”. Ebből már nem sülhet ki jó.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

És miből sülhet ki jó?

Abból, hogy azok, akik felelősen gondolkodnak, úgy nyúlnak egy műhöz, hogy megpróbálják megérteni a darab mondanivalóját.

Egy Bach-kantáta eljátszásához elengedhetetlen, hogy az ember a kereszténységgel valamilyen kapcsolatban legyen. Azt nem állítom, hogy hívőnek kell lenni, ezt nem tudom.

De Bach ezeket a műveket nem nagy koncerttermekre írta, hanem templomba, és a barokk zene nagyon nagy hányada egyházzene. Még Mozart is halála előtt leginkább egyházzenész szeretett volna lenni.