Megfejtették Rembrandt 300 éves titkát

Rembrandt van Rijn a vastagon felvitt festékes technikájával, 3D-módszerrel forradalmasította a festészetet. Egy nemzetközi kutatócsoport most, három évszázaddal később kiderítette, hogyan is érte el ezt a hatást a mester.

Egy nemzetközi kutatócsoport most, 300 évvel később kiderítette, hogy mi volt Rembrandt vastagon felvitt, festékes technikájának titka, amivel annak idején forradalmasította a festészetet. Ez volt az impasto, ami az a festészeti technika, amikor a művész vastagon viszi fel a festéket a vászonra. Az impasto révén a festék szembeötlőbb, a textúrájáról több fény verődik vissza.

Rembrandt önarcképe Forrás: Wikipedia / Public Domain

Rembrandt a 17. századi németalföldi festékpiacon hagyományosan elérhető alapanyagokkal érte el az impasto-hatást. Azt már korábban tudták a kutatók, hogy a vastag festékréteg eléréséhez elsősorban egy fehér színezőanyagot (fehér ólomérc és cerusszit keverékét), valamint organikus kötőanyagot, főleg lenolajat használt. A pontos receptet azonban eddig nem ismerték. A holland Rijksmuseum által vezetett kutatás holland-francia tudóscsoportjának most sikerült kiderítenie, hogy az impasto-hatást keltő festéknek

volt még egy titokzatos komponense: a plumbonakrit.

Ez az ásvány rendkívül ritka a történelmi festékrétegekben. Eddig néhány 20. századi alkotáson és egy Van Gogh-festményen mutatták ki. Victor Gonzalez, a felfedezésről szóló tanulmány vezető szerzője, a Rijksmuseum és a Delfti Műszaki Egyetem tudósa elmondta, hogy nem is gondoltak erre a komponensre, annyira ritkán használják, és a régi mesterek művein teljesen szokatlan. „Ennél is érdekesebb, hogy a kutatásból kiderült: a komponens nem véletlenül, és nem valamiféle szennyezés miatt került a festékbe, hanem szándékos szintézis révén” – mondta a szakértő.

Marten Soolmas portréja Forrás: Wikimedia Commons

A felfedezésben kulcsszerepet játszott a grenoble-i székhelyű Európai Szinkrotronsugárzási Központ (ESRF) elemzése. A kutatók Rembrandt három mesterművének (a Marten Soolmas-portré, a Bathsheba és a Susanna) apró festékmintáit analizálták. A minták nagysága 0,1 mm-nél kisebb volt, ezért volt szükség a kicsi és intenzív szinkrotronsugárzásra, amely lényege, hogy a fénysebességhez közeli sebességgel mozgó részecskék hoznak létre. Az berendezéssel meghatározták az impastóban és a szomszédos festékrétegekben található kristályos részecskék mennyiségét, modellezték a pigmentkristályok morfológiáját és méretét, és kristályos fáziseloszlási térképeket kaptak. Az elemzés

kimutatta, hogy Rembrandt a festék anyagát szándékosan módosította.

Rembrandt Bathsheba című festménye Forrás: Wikimedia Commons

A kutatók szerint a művész ólom-oxidot kevert az olajba azzal a céllal, hogy a festék pasztaszerű legyen. A felfedezés segíthet Rembrandt műveinek hosszú távú megőrzésében és restaurálásában is. A kutatók szerint az is lehetséges, hogy Rembrandt más recepteket is használt a festékkeveréshez, ezért tovább tanulmányozzák a mester más műveit és más 17. századi németalföldi művészek, köztük Vermeer és Hals munkáit.