Aki maga volt az elegancia

A maga korában egyértelműen a legjobbnak tartott, legnépszerűbb színészek közé tartozott. De mindig idegen volt tőle minden sztárkultusz generálására alkalmazott mesterséges eszköz. Minél jobb darabokban minél jobban igyekezett játszani, allűrök nélkül élt. Így is jelentős rajongótábora volt, és a közönség női felének körében egyfajta kulturális missziót teljesített. Törzs Jenő magánszínházakban játszott, kiváló volt vígjátékokban, de az igazgatói bátran tűzhettek műsorra a színész kedvében járva klasszikus darabokat is, amelyekben drámai hőst játszott, a főleg nőkből álló Törzs-közönség ezekre is jegyet váltott.

Azon szerencsések közé tartozott Törzs Jenő (1887–1946), akiknek a képességeit nem kérdőjelezte meg soha senki, de még ez is kevés volt hozzá, hogy a pályája töretlen legyen. A Nemzeti Színház csak élete legvégén szerződtette, karrierje annak volt kiszolgáltatva, hogy mennyire sikeres vállalkozásként működtek a magánszínházak, ahol játszott. Nagy sikerei a Magyar Színház két stabil korszakához kötődnek.

A Thália Társaság szerződtette a Színiakadémiát elvégző színészt, ahol rögtön főszerepeket kaphatott.

Ez egy sajátos intézmény volt, amely külföldi minták alapján jött létre. Azoknak az értékes drámáknak igyekezett bemutatási lehetőséget biztosítani, amelyek nem fértek bele sem a főleg klasszikusokat játszó állami fenntartású színházak, sem a szórakoztató darabokat műsorra tűző magánszínházak profiljába. A finanszírozásra egy harmadik utat választott: a civil összefogást. Egyesületként működött, a jegybevételen kívül a tagdíjak és adományok adták volna a működés anyagi alapját. De csak adták volna. Négyévnyi próbálkozás után a Thália Társaság megszűnt, mert nem tudott a fennmaradásához elég emberben érdeklődést kelteni. Fontos misszió volt Henrik Ibsen, August Strindberg, Artur Schnitzler, Gerhart Hauptmann vagy Gabrielle D'Annunzio drámáival megismertetni, de az 1904-ben indult kezdeményezés nem tudott kellőképpen megerősödni. Az 1906/07-es évadban a friss diplomás Törzs Jenő nagy kedvvel játszotta a főszerepeket, az sem zavarta, hogy a Thália Társaság csak igen szerény díjazásban tudta részesíteni a színészeit, és egy-egy darab kevés előadást ért meg. Viszont a folyamatos terhelés biztosította a szakmai fejlődését, és az ízlésének, műveltségének megfelelő művészi közegben dolgozhatott. Az előadások nagy részét a Nemzeti Színház fiatal rendezője, Hevesi Sándor rendezte, akinek már akkor nagy jövőt jósoltak.

Hamlet (1909) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

Beöthy László (1873–1931) már fiatalon bőven szerzett színházigazgatói tapasztalatokat (nem csak pozitívakat), 1907-ben új vállalkozásba fogott. 1903 óta sikeresen működtette az operetteket játszó Király Színházat (már csak emléktábla jelzi a helyét a Király u. 71. falán), emellé átvette a Magyar Színház vezetését is, ahol prózai darabokból álló repertoárt tervezett felépíteni. Törzs Jenő nehéz választás elé került, amikor ajánlatot kapott Beöthy Lászlótól, hiszen ő jól érezte magát a Thália Társaságnál, abban bízott, hogy idővel megerősödik a folyamatos anyagi gondokkal küzdő egyesület, és modern művészszínházat tud majd működtetni. Ha Törzs Jenő hűséges marad a Tháliához, akkor egy évvel később kellett volna kopogtatnia Beöthy László ajtaján, ugyanis a Thália Társaság 1908-ban megszűnt.

Beöthy László viszont tizenegy évadon keresztül igen sikeresen működtette két színházból álló vállalkozását, amelynek közös társulata volt, bár például Törzs Jenő sohasem lépett fel a Király Színházban, volt éppen elég dolga a Magyar Színházban.

Az egy cégként működő két színház anyagilag stabilabb konstrukciónak bizonyult, ráadásul a Magyar Színház nem a hazárdjátékszerű en suite rendszerben (minden este ugyanazt játsszák) működött, hanem repertoárja volt (ha nem is túl nagy), amelyen elfért a szerényebb anyagi sikerű, de művészileg értékesebb előadás is. Beöthy Lászlónak legalább három oka volt rá, hogy a Magyar Színházban nem csak szórakoztató vígjátékokat mutatott be. Még huszonévesen lett a Nemzeti Színház igazgatója (egyéni képességei mellett családi hátterének köszönhetően), de belebukott. Magánszínházában klasszikus darabok sikerével akarta bizonyítani, hogy tudná ő a Nemzetit is igazgatni. Másrészt úgy tudott erős társulatot együtt tartani, hogy színészeinek rendszeresen biztosított megfelelő szakmai kihívást. Törzs Jenő abban a tudatban játszotta sorban a könnyed vígjátékok egymásban nem sokban eltérő figuráit (ebben is sikeres volt), hogy minden évadban legalább egyszer klasszikus darab főhősét is alakíthatja majd.

Bródy Sándor: A szerető (1917) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

Beöthy László harmadik oka az volt, hogy nem csak vígjátékokat tűzött műsorra, hogy komolyabb hangvételű műnek is volt esélye rá, hogy hosszabb szériát érjen meg, nagyobb bevételt hozzon. Ennek érdekében vállalta a kockázatot. Makszim Gorkij 1902-ben írta az Éjjeli menedékhely-et, ennek köszönhetően vált világhírűvé. Sztanyiszlavszkij a moszkvai Művész Színházban óriási sikerrel adta elő. Berlinben a Deutsches Theater Max Reinhardt köré csoportosuló fiatal színészei olyan sokszor tudták játszani, hogy önállósodásuk anyagi alapját teremtették meg vele. Teljesen logikus döntés volt Beöthy László részéről, hogy bemutatja az Éjjeli menedékhely-et, viszont a budapesti közönség nem lelkesedett úgy érte, mint a moszkvai vagy a berlini. Más európai divattal viszont azonosulni tudott. Edmond Rostand addig mérsékelten sikeres francia drámaíró a Cyrano de Bergerac-kal hatalmas feltűnést keltett. A következő darabjában követte az előzőnél alkalmazott módszerét: szélsőségesen romantikus, verses dráma nem kevés nacionalizmussal. A Sasfiók Napóleon fiáról szól, akit Habsburg hercegnek nevelnek, de ez nem fog rajta, és apja örökébe akar lépni (vesd össze II. Rákóczi Ferenc), viszont ebben megakadályozza korai halála. II. Napóleon tüdőbajos, gyenge testalkatú figuráját gyakran szokták színésznővel játszatni.

A fiatal Törzs Jenőt kritizálták alacsony termete, vékony csontozata miatt, hogy hiába lenne ideális hősszínész orgánumának, habitusának köszönhetően, nem elég délceg hozzá. Hátrányából előnyt tudott kovácsolni mint a Magyar Színház legendás A Sasfiók-jának címszereplője.

Amint népszerű lett mint tépelődő hős, Beöthy László eljátszatta vele Faustot, Hamletet, Peer Gyntöt is. Érdekesség, hogy az utóbbi két szerepben Törzs Jenő nála tizenhárom évvel idősebb felesége, Forrai Rózsi (1874–1931) játszotta az anyját (Gertrud, Aase), de saját jogán, mint a társulat fontos tagja, aki már viszonylag fiatalon érett színésznőknek való szerepeket játszott.

Törzs Jenő és Forrai Rózsi (Peer Gynt, 1917) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

Egyébként Törzs Jenő a harmincas években készült hangosfilmekben már egyáltalán nem tűnik vékonynak, de az évtizedek alatt olyan kortalan figura lett belőle, hogy saját koránál fiatalabb és idősebb szerepeket is el tudott játszani. A Sasfiók francia szemszögből Habsburg-ellenes, budapesti sikeréhez ennek is köze lehetett. A mából visszatekintve a kiegyezés és az első világháború közötti korszak csendes történelmi szakasznak tűnik, amelyre a gazdasági és társadalmi fejlődés a jellemző, és az, hogy mindkét fél elfogadta az Osztrák-Magyar Monarchia fennálló viszonyait. A mindennapokban azonban természetesen sok volt a konfliktus, a dualista berendezkedés nem jelentette a nemzeti identitás feladását (vesd össze akár: a mai Európai Unió és tagállamai). A Király Színházban is ováció fogadta 1904-ben, amikor a magyar huszárok behozták a piros-fehér-zöld zászlót a János vitéz bemutatóján.

Az egykori és a majdani francia dicsőségről szóló mondatokat, amelyek elhangzottak A Sasfiók-ban, nem volt nehéz magyar kontextusba áthelyezni.

Hevesi Sándor prózai művek dramatizálásában, drámák kiigazításában is kiváló szakember volt. Beöthy László sorra rendelte meg tőle azoknak a Jókai-regényeknek a színpadi változatát, amelyek a Habsburg–magyar viszonnyal foglalkoznak: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán (reformkor), A kőszívű ember fiai (szabadságharc), Az új földesúr (Bach-korszak). Szintén nagy siker volt Földes Imre A császár katonái című darabja, amely a k. und k. hadsereg belső viszonyait mutatja be nem éppen hízelgő módon, kiváló szerepeket biztosítva számos férfiszínésznek, többek között Törzs Jenőnek, Csortos Gyulának, Z. Molnár Lászlónak és Rátkai Mártonnak is.

Bíró Lajos: Sárga liliom (1910) Forrás: oszk.hu

Jó reklám lehetett egy darabnak az is, hogy külföldön betiltották. Leonyid Nyikolajevics Andrejev műveit máig játsszák az orosz színházak. Csehov kortársa volt, Sztanyiszlavszkij Művész Színházában is műsorra tűzték drámáit, amelyekben izgalmasan tudta vegyíteni a realizmust a századfordulón megjelenő avantgárd „izmusaival”. A cári cenzúra betiltotta Az ember élete című darabját, aminek a főszerepe Törzs Jenő egyik kiemelkedő alakítása volt a Magyar Színházban.

G. B. Shaw maga is bevallotta, hogy erkölcsi példázatát akármilyen környezetbe helyezhette volna, de ő a némafilmek által népszerűvé tett westernt választotta.

A Blanco Posnet elárultatásá-ban a seriff lova tűnik el, ez indítja el az eseményeket, és a címszereplőt (őt játszotta Törzs Jenő) gyanúsítják meg az ellopásával. Az angol cenzúra arra hivatkozva tiltotta be a darabot, hogy az abban elhangzó mondatok sértik az istenkáromlásról szóló törvényt. A budapesti közönség kíváncsi volt, hogyan festenek a magyar színészek vadnyugati öltözetben, és hogy Angliában mi számít istenkáromlásnak.

Blanco Posnet elárultatása (1909) Forrás: oszk.hu

Beöthy Lászlónak két kiváló rendezője volt segítségére a Magyar Színház repertoárjának összeállításában, Márkus László (1881–1948) és Vajda László (1877–1933) vitték színre a különböző darabokat. (Az meg csak véletlen, hogy a huszadik század második felében ugyanilyen neveken működött két kiemelkedő színész.)

Az európai sikerdarabok és klasszikusok mellett folyamatos volt a közönségigény Budapesten játszódó, kortárs jelenségeket kifigurázó vígjátékokra is.

Ilyen volt a Dollárpapa Gábor Andortól, amelyből később sikeres film is készült. Drégely Gábor A szerencse fia című, hosszú sorozatban játszott komédiájában egy szabóinas felveszi a vasalásra beadott frakkot, és az úri társaságban elvegyülve kezd szélhámoskodni. Molnár Ferenc elsősorban a Vígszínház szerzője volt, de néhányszor a Magyar Színháznak is adott darabot: A farkas főszereplője is Törzs Jenő volt, a Színház címen egy este játszott három egyfelvonásosban pedig három különböző figurát játszott el. Az ibolya című egyfelvonásossal futott be a még csak tizenéves Gaál Franciska.

Törzs Jenő, Turay Ida és Kabos Gyula a Márciusi mese című filmben (1934) Forrás: Wikimedia

Sohasem derül ki, hogy a Trianon utáni nehezebb időkben is ilyen sokszínűen és sikeresen tudott volna-e működni Beöthy László két színháza. Ő hagyta magát rábeszélni egy részvénytársaság alapítására, amely összesen öt színházat működtetett, és továbbiak építését tervezte. Valószínűleg Max Reinhardt berlini „trösztje” volt a minta. A legnagyobb részvényes Kohner Adolf volt, akinek nagytőkés családja szerteágazó üzleti tevékenységet folytatott. Ő maga talán nem is ettől a befektetéstől várta, hogy hatalmas hasznot hozzon, hiszen a művészetek egyik legnagyobb pártolója volt ekkoriban az országban. Kohner Adolf Damjanich utcai palotájában olyan festőktől voltak képek, mint Courbet, Manet, Monet, Renoir, Cézanne, Gauguin. Az Unió Színházépítő és Színházüzemi Rt. története sajnos dicstelenre sikeredett. Öt évad után Kohner Adolf és a köreihez tartozók kiszálltak belőle, egy évadon keresztül maga Beöthy László volt a főrészvényes, aztán kivásárolta őt Faludi Jenő, a Vígszínházat alapító és huszonöt évig működtető Faludi Gábor egyik fia. De hiába volt jó iskola a Vígszínház, az Unió Rt. csődbe ment.

Törzs Jenő a Twist Olivér című némafilmben (1919) Forrás: Facebook

Törzs Jenő mint színész ebből a folyamatból annyit érzékelt, hogy Beöthy László nem bírt az öt színházból álló monstrummal, kapkodni kezdett, de sehogyan sem tudta helyre állítani a működés egyensúlyát.

Törzs Jenő több mint egy évtizeden keresztül a Magyar Színház húzóneve volt, megadatott neki, hogy szórakoztatóipari és művészi sikereknek egyformán részese legyen, mintha egyszerre több színháznak lett volna tagja. Ennek a stabil, biztonságos állapotnak vége szakadt, a jövő kezdett egyre bizonytalanabbá válni.

Ahogy azt látták, hogy Beöthy László kezéből kicsúsznak a dolgok, Törzs Jenő és Forrai Rózsi lépni kényszerültek. A magánszínházak vezetői közül három kiemelkedő tekintély volt ebben az időben: Beöthy László, Jób Dániel a Vígszínházban, és Bárdos Artúr. Utóbbinak kissé szaggatott az életrajza, mert különböző színházneveken, különböző épületekben és különböző befektetőkkel volt kénytelen dolgozni, de életműve így is egységesnek és folyamatosnak tekinthető, mert hallatlan szívóssággal volt képes újabb és újabb színházakat megszervezni. Egyszer döntött csak úgy, hogy inkább Berlinben folytatja, de pár év múlva visszajött. Sajnos ez a berlini kitérő félbeszakította művészi együttműködését Törzs Jenővel. Három évadot dolgoztak együtt, és azért ebbe is belekerült legalább egy fontos színháztörténeti esemény. Szép Ernő Lila ákác című regénye 1919-ben jelent meg, őt magát kérte fel Bárdos Artúr 1923-ban a színpadi változat megírására, amelyet a mai napig játszanak a magyar színházak, és két filmváltozat is készült belőle (1934-ben és 1973-ban is Székely István rendezte). Az ősbemutatón a főszereplőt, Csacsinszky Palit Törzs Jenő játszotta.

Zilahy Lajos: A tizenkettedik óra (1933) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

A Magyar Színházba visszatérő Törzs Jenő teljes káoszt talált, igen gyors tempóban változtak az épület bérlői (a befektetők) és a művészeti vezetők, de senkinek sem volt koncepciója, inkább csak egy-két sikeres előadástól várták, hogy talpra álljon a színház. Ezért inkább Törzs Jenő három évadot a Vígszínházban töltött, de itt azt kellett tapasztalnia, hogy nem benne gondolkozik a színház vezetése, nem rá keresnek főszerepet, hanem például Jávor Pálra vagy Rajnai Gáborra. Közben komolynak tűnő befektető bukkant fel a Magyar Színház környékén, ez abból is látszott, hogy nem kibérelte az épületet, hanem teljesen megvásárolta. A Wertheimer családnak számos üzleti érdekeltsége volt, ezúttal komoly tőke volt a háttérben. Wertheimer Elemérnek bőven volt már gyakorlata szórakoztatóipari intézmények igazgatójaként, a művészeti vezető Bródy Pál lett, aki a Vígszínházban tanulta a szakmát.

Forrás: Pinterest

Hevesi Sándor 1922 és 1932 között igazgatta a Nemzeti Színházat, majd politikai okokból eltávolították onnan, és sikerült megnyerni, hogy időnként klasszikusokat rendezzen a Magyar Színházban.

Ha a Nemzetibe soha nem is hívta, most „házhoz jött” Törzs Jenőnek Hevesi Sándor, hogy például színre vigye Shakespeare III. Richárd-ját, vele a címszerepben.

De kivette a részét Törzs Jenő a Magyar Színház anyagi helyzetének stabilizálásában is. Korábban nem dolgozott a zenés műfajban, de most Eisemann Mihály Egy csók és más semmi című operettjének hosszú szériájában megmutatta, hogy mint bonviván énekelni és táncolni is tud a primadonna, Honthy Hanna oldalán. 1936-ban volt az ősbemutatója a magyar drámairodalom egyik klasszikusának a Magyar Színházban. Heltai Jenő A néma levente című darabjának két főszerepét Bajor Gizi és Törzs Jenő játszották. A rendező Hevesi Sándor volt, az egész pályáját a Nemzeti Színházban töltő Bajor Gizi az ő felkérésére vállalta a vendégszereplést.

A néma levente (1936) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

Törzs Jenő a tízes években és a harmincas években is a jól működő Magyar Színház megbecsült művésze volt, elég jól ellátva szerepekkel, ezért számára inkább csak érdekes kirándulások voltak a filmes felkérések, de így is voltak jelentős sikerei. Némafilmekben együtt dolgozott a pályakezdő Korda Sándorral (A 111-es) és Kertész Mihállyal (A szentjóbi erdő titka), akik később világhírű rendezők lettek. Az M3 csatorna éppen a 2019. január 14. és 20. közötti héten ismétli a nyolcvanas években készült A névtelen vár című sorozatot (egyszerűen pazar a szereposztás).

Jókai Mór erős alapanyagnak bizonyuló regényét már a némafilmesek is felfedezték maguknak: az 1920-ban készült változatban Törzs Jenő a főintrikust játszotta.

A 111-es Heltai Jenő leghíresebb, számos nyelvre lefordított regénye. A címben egy szállodai szoba száma szerepel, itt lakik egy rejtélyes bűvész. Törzs Jenő nemcsak a némafilmes verzióban szerepelt, de ő volt a főszereplője az 1938-ban készült hangosfilmnek, amelynek a műfaja mai fogalmaink szerint leginkább thriller.

Törzs Jenő egyértelműen legismertebb filmje a Meseautó, ahol ő a hősszerelmes, és teljesen hiteles párja a még bakfis Perczel Zitának.

Mindössze öt évig játszhatott hangosfilmekben az akkor már középkorú Törzs Jenő, és fiú-, illetve apaszerepeket egyaránt meg tudott formálni. Utolsó filmje a Jókai-regény alapján készült Fekete gyémántok, amelyben a pozitív főhős Jávor Pál, a másfél órás film nagyon feszesre megírt forgatókönyve középpontjában az ő összecsapása áll a Törzs Jenő által játszott tőzsdespekulánssal. Az 1938-as filmben ott látható a szénbányászok között a fiatal Várkonyi Zoltán, aki aztán 1977-ben kétszer olyan hosszú, a regényből sokkal több motívumot felhasználó filmet rendezett a Fekete gyémántok alapján.

Törzs Jenő korának egyik legműveltebb színésze volt (még egy regényt is írt A fekete futár címmel), akár színpadon, akár a magánéletben visszafogott, elegáns jelenség volt. Vígjátékokban sem a harsány humort képviselte, hanem inkább a fanyar iróniát. Romantikus hőstől a ravasz intrikusig bármit pontosan kidolgozva formált meg, sajátos képessége volt hozzáfiatalodni vagy -öregedni a szerephez. Óriási traumát jelentett az életében, amikor a második zsidótörvény bevezetése után nem játszhatott sem színpadon, sem filmben. Ő, aki néhány éve még A néma leventé-ben Mátyás király hűséges vitézét játszotta, aki a Szegedi Szabadtéri Játékokon Lucifer volt Az ember tragédiájá-ban, hirtelen nem számított már magyarnak. Számos művész élte át ezt a szürreális élményt, hogy a zsidó gyökerektől már az előző generáció elszakadt, a szüleik meghozták a döntést az asszimiláció kérdésében, és akkor egyik napról a másikra olyan identitást tukmált rájuk a történelem bizarr fordulata, amely sohasem volt az övéké. Négy évtizeddel korábban Bánóczi László szervezte meg a Thália Társaság működését, az ő nevéhez fűződött az OMIKE Művészakciója is. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület kiterjedt szociális, oktatási és kulturális tevékenységet folytatott 1910 és 1944 között. 1939 után engedélyt kaptak, hogy felekezeti alapon (mind a fellépők, mind a közönség tekintetében) előadásokat szervezzenek. Törzs Jenőnek azt a skizofrén állapotot kellett átélnie, hogy magyar színésznek nem elég magyar, zsidó színésznek meg nem elég zsidó. Csortos Gyula (1883–1945) és Törzs Jenő pályája párhuzamos volt, gyakran játszottak együtt filmben és színházban is. Sokszor hozta úgy a dramaturgia, hogy a két markáns színész a darab két legerősebb figuráját kapta, tehát a történet szerint ellenfelei voltak egymásnak. Eközben a két színész kölcsönösen tisztelte egymást. Csortos Gyula fel volt háborodva azon (az ő temperamentumát tekintve pontosabb a „tajtékozva dühöngött” kifejezés), hogy Törzs Jenő nem fért be azon kevesek közé, akik származásuk ellenére is tovább játszhattak, de kapcsolatait felhasználva sem tudott segíteni neki.

A dohányzás ártalmasságáról (1945) Forrás: A magyar színészet nagy képeskönyve

A két kiváló színész pályája utolsó szerepét ugyanabban az előadásban játszotta. 1945-öt mindketten elég rossz egészségi állapotban érték meg, mindkettőjüket a Nemzeti Színház szerződtette. Egy este adták elő Csehov három egyfelvonásosát: a Medvé-ben Csortos Gyula játszott, A dohányzás ártalmasságáról című monológot Törzs Jenő adta elő. Csortosnak, Törzsnek is lehetett volna még tíz-húsz jó éve tökéletes technikájú, mély szakmai és életismerettel rendelkező idős színészként. Nem adatott meg nekik. Budapest tele van köznevekből lett, furcsa utcanevekkel. Két ilyen jelentős színész, mint Törzs Jenő vagy Csortos Gyula, még soha nem jutott eszébe senkinek utca névadójaként. A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy Pécs, Miskolc és Győr önkormányzata Csortos Gyuláról már megemlékezett.