Nem is tudom, tavaly észleltük-e, amikor az utolsókat kellett simítani – a beruházási projektek csúszkálása miatt aztán menet közben kereket cserélt – évadunkon, hogy operaénekesnők szempontjából nehezen verhető februárt sikerült összeállítani. (Ki is vastagítom most a neveket, hogy még jobban sokkoljam Nénémet, hisz ki nem mozdulna mostanában.) Még nálunknál sokszorta gazdagabb házak is csettintenének, ha egy Sümegi Eszter-színvonalú művész a kifejezetten nehézre szerkesztett, ám csodálatosan sikerült „ezüstmiséje", 25 éves jubileumi gálaestje után a Gioconda címszerepében debütálna. Vagy ha a Hugenották ragyogása után rögtön a Lammermoori Lucia címszerepe várja Kolonits Klárát, és nem más a „váltótársa", mint Edita Gruberova, akinek személyében megint mindannyiunk bálványa tér vissza hozzánk két este erejéig. Müpás barátaink meghívták a zenekarunkat – szerencsére operaestek gyakori közreműködői vagyunk náluk építkezések ide vagy oda, nem a szánalmat érzem bennük, hogy munkával segítsenek minket, inkább azt, hogy a legjobbakra van szükségük a speciális feladatokhoz.
Így leszünk jelen Olga Peretyatko áriaprogramján, de előtte nap még az Erkelben a mi meghívásunkat teljesítő, jelenleg alighanem világverő mezzoszoprán, Elina Garanca vegyes műsorát mutatjuk be. És nincs vége, mert pár napra rá a tematikus évad (tudja: Puccini Itáliája)Olasz farsangi estjén a bolgár születésű Sonya Yoncheva énekel kizárólag Puccinit, hogy magyar férfijaink majd körbedalolják azokkal, akik Puccinit körbevették, egyszóval a verizmus jellegzetes itáliai zeneszerzőivel.
Hat fantasztikus énekesnő, közülük kettő, a két magyar csak azért nem világsztár, mert túl erős a kötődésük a hazájukhoz, azaz dehogy túl erős: optimális, ezért a magyar operaéletet választották, időnkénti portyázások mellett (az is magyaros dolog különben). Illetve a harmadik is félig magyar, már korábban is írtam talán Kegyednek, hogy Edita Gruberova édesanyja, Etelka bizony, magyar lány volt, édesapja osztrák, így lett ő szlovák születésű, merthogy Pozsonyban éltek... Gruberova búcsúkoncerteket tart a világban, Tokió, Berlin, Zürich már megvolt, de hozzánk nem ilyen üzenettel érkezett. Nem titkolja, hogy karácsonykor betöltötte a 72-őt, elképesztő arra gondolni, hogy még kéjes gondolatként sem léteztem, amikor a Sevillai borbély Rosinájaként debütált, most meg majdnem ötvenévesen afféle operálásban megöregedett fazonként (itt érzem az időt a pórusaimban, mint Verdi Macbeth-je) még mindig neki tapsolok...
Természetesen tűt nem lehet leejteni az Erkel hatalmas nézőterén – egyébként Eszter estjén sem, Fáy Miklósnak szemüveget kell cserélnie! –, és az első Lucia-ária után a tömeg is megmutatja hangját: 51 év tehetsége, szorgalma és művészete alapozta azt az ovációt, amely hallik, s amelytől az ember csak vigyorogni tud, mint a tejbetök. Hát mennyi operaházi este, vagy otthon, lemezekkel töltött óra lehet amögött, amikor a hála ilyen cunamija indul meg a színpadon álló törékeny antisztár felé? Mert Gruberova csendes, mosolygós, teljesen hétköznapokba simuló személyiség mindaddig, amíg maga teremtette vokális mikrovilágát elő nem hívja az adott helyszínen: azt viszont azonnal, ahogy a próbaterembe vagy a színpadra lép.
Múltkor, tavaly alig engedte, hogy húzzam a bőröndjét – most az Erkelből éjfél előtt röviddel távozva leszek figyelmes egy a II. János Pál pápa téren átkelő csoportra. A téli ködös, kellemetlen éjszakában férfiak és egy bolyhos sapkás hölgy. Á, biztos nem Gruberova. Aztán felismerem szintén kortalan menedzsere, a legendás Germinal Hilbert alakját, majd őt is – dehogynem! Hazasétálnak a hotelbe, ami azért nincs is annyira közel... Látjuk még egymást, én legalábbis nagyon rajta voltam, hogy a 2020 őszi búcsúkoncertet naptárba véssük, ahol jó lenne valamit az anyanyelvén is énekelni, ha érti Néném, most mire gondolok. Meglátjuk. Mindenesetre amikor e mondatokat körmölöm, mintha a leghátsó sorokba lenne 25 jegy: irány az Erkel, akinek kedves az élete, mert minálunk alighanem Gruberova utolsó Luciáját hallgathatjuk szerda este – és ezt a művet a kedvünkért vette vissza a repertoárjára három évvel ezelőtt... (Az első Lammermoorit 44 éve énekelte Grazban... az ember esze megáll!)
És Sümegi Eszter? Egy másik vokális teljesítmény, amelynek láttán-hallatán az ember mégoly nehéz fegyvereket is lábhoz helyezne. Negyedszázad ezen a pályán, 35 főszerepet énekel el – és csak azt! –, 350 előadást teljesít úgy, hogy megingását nem látni. Most is, az estjén is Abigéllel indít, pedig pont ezt a szerepet nem nagyon énekelte, hisz tőről metszett drámai szoprán szólam, Eszter pedig mindig finoman lavírozott Szkillák és Kharübdiszek között. De nehogy azt higgye bárki, a Sába királynőjének női kartól övezett, überelhetetlen Nászdala nem szólna ezután egy órával légiesen, karcsún, mintha másik torokból jönne... Sümegi Esztert nem tudja Néném se „rajtakapni", ő nem mászik bele skatulyákba, mégis képes hol ilyenre, hol olyanra venni szopránjának fazonját, leginkább a szerep kívánalmai szerint igazítva magán. Ehhez, persze, olyan vokális higiéné és annak a folyamatos igénye szükségeltetik, mint az övé: Ónodi Márta a mestere most és mindörökké! Brávó, Eszter, kiáltják azt emberek, ugyancsak 1800-an, mint Gruberovának.
Néném, meg is számoltam: nem három hét, csak 18 nap alatt lépünk fel e hat csodálatos énekesnővel együtt. Még mindig nem késő: élőben kell látni az ilyesmit, nem a tévében!!!
Most felfüggesztem a levelezést, temetni megyünk Kun Zsuzsát, a XX. század egyik legnagyszerűbb magyar balerináját. Legközelebbi levelem róla szól majd, tudom, Ön is nagyon szerette.
„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!"