Alig tudtak ülve maradni a nézők a Pólus moziban

Vágólapra másolva!

Nagyszerű kezdeményezésnek a helyszíne a Pólus mozi: minden hónapban bemutatnak egy kultikus rockfilmet, és többnyire koncertet is ad egy-egy tribute zenekar. Igen jó hangulatban zajlott a John Lennon emlékének szentelt este: a The Blackbirds az ő szerzeményeit játszotta, aztán az 1972-es Imagine digitálisan felújított változatát vetítették. Márciusban a Rolling Stones 2016-os kubai koncertje lesz műsoron, áprilisban pedig a Pink Floyd digitálisan felújított, 1972-es koncertfilmje, és megint lesz tribute koncert is.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

John Lennon Rolling Stones Pólus mozi Pink Floyd

Két jó dolog van a Pólus mozi Rock Klubjában. Az egyik a technika: hang és kép a legjobb minőségben. A másik pedig a lelkes tömeg. Péntek este tele van egy óriási moziterem olyan emberekkel, akik szeretik azt az együttest vagy előadót, azért jöttek el.

Pozitív energiák rezegnek a levegőben.

2005-ben hozták létre azt a videómegosztó oldalt, ami ma uralja a zenehallgatási szokásokat. Egyáltalán nem erre szánták, de az emberek rájöttek, hogy erre lehet a legjobban használni. Bármit meg lehet találni rajta, ez igaz, na de milyen minőségben? Moziba járni arisztokratikus dolog lett, mert lehet, hogy gyorsabban, egyszerűbben, olcsóbban (vagy ingyen) lehet hozzájutni másképp, de csak az óriási vászon tudja azt a varázslatot, hogy amikor kifelé botorkál az ember, úgy érzi, mintha álomból ébredne. A mozinál már csak a The Blackbirds tribute zenekar elekroncsöves erősítői arisztokratikusabbak. Minden arisztokratikus, ami analóg ebben az agyondigitalizált világban. Erről meg az úgynevezett digitális bennszülöttek jutnak eszembe... Ugyan már!

Saját szememmel láttam nagyszülőket és unokákat együtt egy John Lennon-esten.

Ki állítja, hogy a különböző generációk nem értenek már szót egymással? Már John Lennon is nagypapa lehetne, ha egy szánalmas elmebeteg nem azzal akart volna híressé válni, hogy lelőtte 1980-ban.

Emlékszünk még az irodalomtankönyvben a Balassi-verseknél az „ad notam” megjegyzésekre? Balassi Bálint is rocksztár volt a maga közegében. Dalokat talált ki, nem csak „száraz” verseket. A költészetnek a maga ősi létezési módja az a dal. A huszadik század második felében a technika fejlődése lehetővé tette, hogy a dalszerzők a saját előadásukban juttassák el műveiket a közönséghez.

Nem lehet ennél erősebb hitelességet elképzelni: a művész szöveget és zenét ír, a művét maga adja elő,

amit bárki otthon meghallgathat, de akár elmehet egy koncertre is, ahol még erősebbé teszi a hitelességet a szerző-előadó személyes produkciója. Megszületett egy nagyon erős művészeti forma. Ilyen badarságokat mondtak a hatvanas években: „beat korszak” meg „ifjúsági zene”. Hát egyáltalán nem... Ebből a művészeti formából nem öregszik ki sem az előadó, sem a közönség. Már régen nem igaz az sem, hogy minden generáció a maga zenéihez kötődik.

A 2018-as évben pop és rock kategóriában hatezer új dalt regisztráltak a magyar szerzői jogvédőnél. Nem ennyit írtak ebben a kis hazában egy év alatt, hanem ennyi dalnál költöttek rá pénzt, hogy szerzői jogvédelem alá kerüljön. Ennek a mennyiségnek egy része nyilván silány minőségű. A populáris zenének sajnos van egy iparszerű jellege, sok olyan alkotás készül el, amiről a szerzői sem gondolják, hogy az jó lenne, de annyira jó szándékú, sőt naiv a közönség, hogy képes örülni a gyengébb daloknak is. Ezekkel lehet némi pénzt keresni, de egy év múlva már nem emlékszik rájuk senki. Néha kicsit fárasztó keresgélni az eldobható, papírzsebkendő jelentőségű dalok között a maradandóak után.

Az viszont tagadhatatlan, hogy a hatvanas évek eleje óta évről évre mindig keletkeznek olyan dalok, amiket most már mindig is hallgatni fognak, amíg az emberi kultúra létezik.

Szépen lassan gyűlik egy anyag, amelynek kultúrkincs voltát nehéz lenne megkérdőjelezni. A komolyzene elkötelezett hívei persze fanyalognak kicsit azon, hogy zeneileg mennyi teret nyújthat két-három, kvartra hangolt gitár, de például a vonósnégyes adta lehetőségekből is kihoztak nagyszerű dolgokat zeneszerzők. A szövegekkel kapcsolatban meg van egy erős gyanúm, hogy az utóbbi ötven évben versírásra alkalmas emberekből megfelelő énekhanggal rendelkezve sok választotta inkább a közönséggel való közvetlen kapcsolatot, minthogy otthon ülve, szorongva azon tűnődjön, vajon megveszik-e a könyvesboltban a kötetét.

Dübörög a zeneipar, de ebben a nagy kavargásban most már vagy hatvan éve gyűlnek szépen lassan egy új művészeti ág maradandó alkotásai. A Pólus mozi Rock Klubjának szerkesztői biztosra mennek, olyan együttesek tiszteletére rendeznek havonta szeánszot, amelyek teljesítménye vitán felül áll. A jó hangulatot már eleve az biztosítja, hogy azok gyűlnek itt össze egy-egy zenekar nevében, akik őszinte híveik. Akinek kétség van a szívében, az minek is zarándokolna el Rákospalotára? Tényleg szeánsz van itt, sőt szertartás... A szintén nem túl régi művészeti ág, a film nagyon hamar erős kapcsolódási pontokat talált a rockzenéhez (vagy nevezzük akárhogy, egyetlen szó úgysincs az összes stílusra), kedves és gyakori témája lett.

A populáris zenének pedig szüksége van rá, hogy valamilyen vizualitás megtámogassa, hogy a szem is kapjon valamit, ne csak a fül.

A videómegosztónak szánt oldalból zenemegosztó oldal lett, bizonyítja ezt a sok állóképpel felrakott zene. De a vizualitásra való igény erősen megmutatkozik a home made klipek egzotikus dzsungelében. Sokan szánnak arra fáradságot (azt hiszem, a képzőművészetben naiv festőknek nevezik a hasonlókat), hogy kezdetleges technikai tudással, minden képzeletet felülmúló giccsfaktorral mozgóképet kreáljanak a zenéhez. És akkor a koncerteken a mobiltelefonjukkal nézhetetlen felvételeket készítő, és azt valami rejtélyes oknál fogva megosztó emberekről még nem is beszéltünk. Tényleg jobban járunk vele, ha a videómegosztó önjelölt, dilettáns alkotói helyett kiváló szakemberek zenés alkotásait nézzük a mozivásznon.

Mire jó egy tribute zenekar? Hiszen az internetnek köszönhetően mindenből hallgathatjuk az eredetit, legyen az stúdiófelvétel vagy koncert. Mit csinál egy tribute zenekar? Megpróbál úgy szólni, mint az eredeti, és ez úgysem sikerülhet neki. Budapest mégis tele van tribute zenekarokkal, mert az élő zenének varázsa van: a lendületének, a pontatlanságának, a pillanatnyi erőfeszítésnek. Ha csak fele ilyen jól szólt volna a Pólus moziban a The Blackbirds, akkor is nagyon jó hangulatot csináltak volna. De ők komolyan veszik magukat, ráadásul nem tegnap kezdték, hiszen április 4-én koncerttel ünneplik az Akváriumban a tizenötödik születésnapjukat.

Igyekeznek olyan felszerelést használni, mint a Beatles, azokból a típusokból minél régebbi darabokat.

Csöves Vox gitárerősítők, a basszusgitárhoz a legendás Fender Bassman erősítő, ami olyan jól sikerült, hogy gitárhoz is sokan használták, és a háromszemélyes cégként induló, legendássá váló Marshall ezt alapul véve kezdte fejleszteni az első saját termékét. A hegedű alakú Höfner basszusgitár, amit nemcsak alakja tesz különlegessé, hanem hogy a basszusgitárok túlnyomó többségében szemben nem tömör a teste. A Beatles késői korszakában jellemző Fender Telecaster, és lehetne még sorolni... A The Blackbirds mégsem úgy szól, ahogy egy korabeli Beatles-felvétel, szerencsére vadabbak, bátran zúzósabb, teltebb a hangzás. Olyan hangulatot csináltak, hogy a közönség alig tudott ülve maradni.

Mivel a moziprogram az Imagine című film volt, ezért kivételes programmal álltak elő ezen az estén: csak olyan számokat játszottak, amiket John Lennon egyedül írt, akár a Beatlesnek, akár saját magának. (Akit esetleg érdekel, a The Bits nevű tribute zenekar március 23-án a Muzikumban az elnyomott Beatles-tag, George Harrison szerzeményeinek szenteli az estét.) Az Imagine című nagy sláger előadása sem okozott gondot a The Blackbirds-nek, hiszen eleve öt tagjuk van, egyikük zongorával és egyéb úton-módon teszi hasznossá magát a színpadon. Elgondolkoztató, hogy a Beatles több mint kétszáz számának csak körülbelül az egynegyedében szól kizárólag két gitár, basszusgitár és dob. A Beatles körül kialakult médiafelhajtásnál és tömeghisztériánál sokkal érdekesebb,

hogyan fejlődtek albumról albumra, számról számra ezek a huszonéves emberek, hogyan tombolt bennük a kreativitás. Hogyan hoztak ki minél többet zeneileg a műfajból.

És John Lennonnak még ez is kevés volt, hiszen ő volt az, aki kilépett a még középiskolásként általa alapított együttesből.

Az este második felében az 1972-es Imagine című film digitálisan felújított változatát láthatta a közönség, amely éppen arról szól, hogyan tagadta meg a Beatlest John Lennon. Nincsen rá példa a rocktörténetben, hogy valaki ilyen nagy korábbi sikerével ennyire agresszív módon szembeforduljon. John Lennon felnőtt, és nem akart már sikongató lányoknak zenélő csinos fiú lenni. Otthagyta a Beatlest, és a következő évben már bizonyított is egy saját albummal, és ezen egy nagy slágerrel, ami csak azért sem gitáralapokon nyugszik, hanem zongorán.

A Beatles különböző albumaihoz is készültek már egész estés filmek a legkülönbözőbb műfajokban (Egy nehéz nap éjszakája vagy Sárga tengeralattjáró), John Lennon ezt folytatta az Imagine című filmjével. Igen, az ő filmje és Yoko Onoé. Ők ketten a főszereplők, a forgatókönyvírók, a rendezők, a vágást is ők irányították. John Lennon azt üzeni a filmjével, hogy elmúltam harmincéves, felnőttem, harmonikus kapcsolatban élek egy velem egyenrangú társsal, akivel közösen alkotunk mint kortárs művészek, akik társadalmi problémákkal kapcsolatban kritikus hangot ütnek meg. Ifjúkori botlásom volt csak, hogy rock and rollt játszottam sikoltozó tinédzsereknek. A filmben elhangzó dalok John Lennon Imagine és Yoko Ono Fly című lemezéről származnak, minden számhoz valami másféle vizualitású anyagot forgattak, tulajdonképpen videoklipek füzéréről van szó, bár a műfaj ekkor még nem volt feltalálva.

Nagyon eklektikus az anyag, egyes jeleneteknek nem sok közük van egymáshoz, bár vannak az egész filmen végig indázó motívumok. Többnyire John Lennont és Yoko Onót láthatjuk, ahogy éppen nagyon jól érzik magukat együtt: például a fürdőkádban vagy kastélyszerű otthonuk biliárdszobájában. Csónakáznak egy tavon vagy betűket rajzolnak a tengerpart homokjába, amiket aztán elmos a víz. Kézen fogva sétálnak, és sokat csókolóznak. Kettőjük rasszokon átívelő szerelme már önmagában tiltakozás a vietnámi háború idején a „sárgák” ellen uszító retorikával szemben. John Lennon egy Beatles lemezre sohasem írhatott volna arról egy számot, hogy nem akarok katona lenni, anya, nem akarok meghalni, ezért is akart szabadulni a Beatlestől. 1973-ban aztán el is törölték a sorkötelezettséget az USA-ban, senkinek sem kellett többé akarata ellenére egzotikus helyszínekre menni harcolni.

Az Imagine című film a maga csapongó módján sok helyről merít. Ott vannak benne az Andy Warhol-féle az is lehet érdekes, hogy valami unalmas stílusú, hétköznapi cselekvéseket hosszan mutató részek, de fel-felbukkan a Monty Python abszurd humora is. Például Yoko Ono és John Lennon két fehér sakk-készlettel játszanak egy csupa fehér mezőből álló táblán. Egyszer csak teljesen váratlanul és indokolatlanul felbukkan Fred Astaire. Több ismert arc is feltűnik, például Andy Warhol vagy George Harrison, jelezve, hogy vele nincs harag.

A Pólus mozi Rock Klubja márciusi filmjének nem volt szüksége a felújításra, hiszen 2016-ban készült és a Rolling Stones havannai koncertjét örökíti meg. A koncert helyszínén és annak közelében egymillió ember gyűlt össze. Rejtély, ki és hogyan tudta ezt megszámolni, de a nagyságrend stimmelhet. A tizenegy millió lakosú Kubában nem biztos, hogy ilyen sok Rolling Stones-rajongó van, de ez a koncert újabb jelképe volt annak, hogy enyhül az antidemokratikus rendszer szorítása az országban. Az együttes előre számított rá, hogy euforikus lesz a hangulat, ezért kérték fel Paul Dugdale-t, a 2013-ban, a Hyde Parkban készült, nagy sikerű koncertfilmjük rendezőjét, hogy rögzítse Havannában a történelmi eseményt. Áprilisban a Rock Klub visszatér eredeti nyomvonalához: digitálisan felújított rocktörténeti klasszikus lesz műsoron, a Pink Floyd Live at Pompei című koncertfilmje 1972-ből, és megint lesz tribute koncert is.