Belül ugyanolyan fékezhetetlen vadállat vagyok, mint régen

Vágólapra másolva!

Viharban születtem – ezzel a címmel ad életműkoncertet Földes László, Hobo március 30-án az Arénában. Nem nosztalgiakoncert lesz, nem „besztof” válogatás, hanem olyan dalokat is hallhat majd a közönség, amiket egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán játszottak. „Ez most nem a mestereimről szól, leginkább a saját műveimből válogattam, de vadonatúj számokat is előadok” – mondja. Hobo egyébként 2013 óta a Nemzeti Színház tagja. Boldog embernek vallja magát, amiért mérhetetlen szeretet árad felé. Az életéről, művészetéről és a mai Magyarországról beszélgetett Hobóval Vági Barbara.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Hobo Földes László Hobo

„Viharban születtem, jó időre várok, hosszú útra mentem, és a végén járok...”, aztán meg: „Nem vagyok Isten és nem vagyok csillag, gyűlölsz vagy szeretsz: Hobónak hívnak” – üvölt a kocsiban Hobo, én is éneklem vele a számokat, így megy ez általában, amikor a Balatonra utazom, vagy bárhová, most például a Nemzetibe egy interjúra – vele. Jön is, mondom neki: ide üljön, itt jók a fények a fotózáshoz, aztán elneveti magát, és így válaszol: milyen jó, hogy ezt a pólót vettem fel, ebben még nem fotóztak. Kérdezem: elkezdhetjük, művész úr? De megint csak elneveti magát. „Soha nem tudom komolyan venni magam” – mondja, aztán amikor azt mondom neki, hogy de hát művész úr, hogy mondhat ilyet, akkor még inkább mosolyog: „Művész úr? Azt hagyjuk másoknak. Tudja, amikor ezt mondják, én mindig így válaszolok: Magyarországon kétféle vész van: sertésvész és művész.” Aztán tovább beszélünk arról, hogy mégis csaknem ötven éve a színpadon zenél, verseket mond, színházi darabjai vannak, könyveket írt, de ő így felel: „Nem azzal foglalkozom, hogy ki vagyok, vagy mit mondok, hanem hogy mit csinálok. Ez pedig elég nagy különbség. Sokkal fontosabb megírni vagy előadni valamit, mint beszélni róla.”

A koncert

2011-ben koncertezett utoljára az Arénában – azóta ilyen nagykoncertet nem adott.

„Ha valami nagyobb koncertet tervezek, szükségem van arra, hogy oka legyen. Nem a nosztalgiára gondolok, nem jubileumra, hanem arra, hogy újat tudjak mutatni. 2011-ben játszottam két estén át az Arénában – ez volt a Hobo Blues Band búcsúkoncertje. Azon több mint húszezren voltak. Azóta több felkérésem is volt, de nem volt új anyagom, ami miatt ismét egy ilyen nagy koncertet adtam volna. Most jelent meg egy új dupla albumom, és az ebből készült az új darabomat, a Hé, Magyar Joe-t is játsszuk a Nemzeti Színházban, így

a március 30-i Aréna-koncertemen nemcsak a régi munkáimból válogatok, hanem újakat is hallhat a közönség.

Sőt, olyanokat is, amelyeket még soha életemben nem játszottam. Lesznek színházi idézetek, és költemények is. Mivel az életművemről van szó, és nem a mestereim szolgálatáról – legyenek azok költők vagy zenészek –, most inkább a saját munkáim kerülnek előtérbe. Két zenekarral játszom majd, az egyikben az új társakkal, akikkel a Hé, Magyar Joe-t és a Bob Dylan-lemezt készítettem, és persze a Hobo Blues Band pár régi tagjával is. Az elmúlt 40 év legfontosabb számaiból válogatunk, olyanok is elhangzanak, amelyeket nem szoktunk játszani, pedig érdekesek. Persze, ki tudja már, hogy melyik dal fontos, hiszen sok lemezem jelent meg – nehéz válogatni.”

A tagadás

Ösztönlény – ezt mondja magáról Hobo. Szerinte vannak tudatosan élő emberek, de ő nem az.

Ugyanolyan fékezhetetlen vadállat vagyok, mint amilyen voltam hatvan évvel ezelőtt

– mondja. Gyerekként tagadott, de még nem hitt. Édesapja a harmincas években lett kommunista, majd partizánparancsnok. Több mint 100 embert mentett meg, meg is lőtték, aztán fel akarták akasztani – mint illegális kommunistát. Aztán 1956 után belügyminiszter-helyettes lett.

„Apám és anyám hitt abban a rendszerben. Én pedig már egész kicsi gyerekként kettősségben éltem. Arra neveltek, hogy a kommunizmus mindenek felett áll, a legjobb és legtisztább rendszer, közben pedig azt láttam, amikor gyerekként csavarogtam, hogy az első világháborús elesett katonáknak emlékműveket állítottak, de a második világháború halottjainak nem. Talán mert a szovjetek ellen harcoltak? Nem értettem.

És 1956-ban miért verték le a magyar forradalmat a szovjetek? Ismertem néhány fiút, akik harcoltak, de nem voltak fasiszták, és nem is akartak visszaállítani semmit. Csak egészen egyszerűen nem tetszett nekik, amiben éltek. Megkérdeztem apámat, hogy miért öltek meg Katynban több ezer lengyel katonát az oroszok? Jól eldöngetett, és azt kérdezte: hogy merem megkérdőjelezni a Szovjetunió tisztességét?
Belém azt nevelték, hogy a háború előtti uralkodó osztály kizsákmányolta a népet, szolgáik és cselédjeik voltak. Otthon pedig azt láttam: nekünk is van háztartási alkalmazottunk, és apám ugyanúgy jár vadászni, mint a régi grófok, bárók. Kártyázott, mulatott. Nem értettem: hol itt a változás? Ha kérdezni próbáltam, újra kitört a gyalázat.

1959-ben Bulgáriába mentünk autóval nyaralni. Apámnak, mint miniszterhelyettesnek Chevrolet típusú autója volt. Románián még átautóztunk, de a bolgár határőrök nem engedtek be, mert nem hitték el, hogy egy kommunista elvtársnak ilyen kapitalista luxusautója lehet. Aztán persze eljutottunk Szófiába.
A minisztériumi és pártüdülőkben pedig velem egykorú gyerekek mosogattak, takarítottak, ahelyett, hogy nyaraltak volna. Beálltam közéjük, velük mosogattam a konyhán. Apám nehezen viselte, hogy a vezető elvtárs fia a személyzetnek segít.”

Már az általános iskolában kiállt az igazságért, sőt, sokszor a barátai helyett elvitte a balhét. Aztán történt valami. A fiúvécében véletlenül meghallotta, hogy a társai róla beszélgetnek – talán hetedikes lehetett.

„Szeretettel beszéltek rólam. Azt mondták: micsoda jó fej ez a Föci – így szólítottak, vagy úgy, hogy Colos –, kiáll az igazságért, elviszi helyettünk a balhékat. De, ha nem lenne nagykutya az apja, ő is csak kussolna, mint mi. 13 éves voltam. Végem lett. Azt éreztem, hogy nem saját magam vagyok, hanem valakinek a valakije – amihez nekem semmi közöm. Nem tettem érte semmit.

Néhány év alatt aztán még inkább megromlott az apámmal a viszonyom – már megerősödtem fizikailag is, kosárlabdáztam, erős, nagy gyerek lettem, így már meg tudtam volna védeni magam, hát mennem kellett otthonról. Tizenhat éves koromban Veszprémbe kerültem a vegyipari technikumba. Gyűlöltem. Szellemi börtönként éltem meg ezt az időszakot. Minden akartam lenni, csak apám fia nem. Egyetlenegy terület volt, ahol önmagam lehettem: a kosárlabda. Ráadásul balkezes voltam, és mivel általános iskolában verték a bal kezemet, hogy tanuljak meg jobbal írni, így mind a két kezem ügyes volt. A pályán a védők sosem tudták, hogy vajon melyik kezemmel dobom majd a kosárba a labdát.”

Illegális katolikus szervezet a katonaságnál – és A kis vörös kakas

Hobót elvitték katonának – és itt is viccet csinált mindenből. Nem tudta komolyan venni ezt sem. Egy furcsa szervezetet alapított a katonatársaival – ez volt a Svejkből ismert „Otto Katz feldkurát” ministránsai illegális katolikus szervezet.

„A fenyítések mennyisége adta meg a rangot, a katolikus egyházbeli hierarchia szerint. A legtöbb büntetést kapott honvéd viselhette a legmagasabb rangot. Rögtön főapátként kezdtem, majd a második 15 nap fogda letöltése után az összes földi funkciót átugrottam, és rögtön szentté avattak. Állandóan balhéim voltak – már hadbíróságra akartak vinni. Ha a szocialista hadseregben mentem a laktanya udvarán, jó néhány társam »Dicsértessék a Jézus Krisztus!« köszöntéssel üdvözölt. Én pedig magától értetődő természetességgel feleltem, mint kommunista fattyú: Mindörökké, ámen. Ebből persze óriási röhögések és botrányok következtek. Még az elhárító tiszt sem tudta, hogy mi ez, mit keres a klerikális reakció az ezredben. Pedig annyi volt mindössze, hogy kigúnyoltuk a katonai hierarchiát. Mindenesetre, hülyét csináltunk mindenből és mindenkiből – így tudtuk elviselni a katonaságot.”

„Az őrtoronyban ültem, 1964 novembere volt, és a tarlót kellett pásztázni egy óriási reflektorral, nehogy a rókalelkű imperialista kémek bemásszanak a lőszerraktárba. Forgószéken ülve az egész területet körbe tudtam pásztázni, és gyakran felfedeztem a nyúlnak álcázott aljas spionokat. Nagyon hideg volt, usánka sapka volt rajtam. Kivittem magammal egy tranzisztoros rádiót, a fülemhez szorítottam, az állam alatt összekötöttem a fülvédőt, és kihúztam a rádió antennáját. Addig forogtam a széken, amíg be nem jött a Luxemburgi Rádió.

Ekkor hallottam meg a Rolling Stones A kis vörös kakas című számát. Életemben először úgy éreztem, hogy ez a valami, a blues, vagy micsoda, az enyém.

A zene ettől a pillanattól kezdve meghatározó lett az életemben.”

A kúpegylet

A katonaság után sem gondolta azt, hogy komolyabban foglalkozzon a zenével. Filmekben játszott, novellákat írt, és bár volt egy zenekara, a Lepkék, virágok, amely kizárólag Rolling Stones-számokat játszott, de mindössze négy koncertet élt meg. Aztán Hobo énekelt a Kexben, és dalszövegeket is írt.
A Szabó Ervin Könyvtárba került – nyomdaipari segédmunkásként dolgozott. Ott is létrehozott egy egyletet.

„Folyamatosan marháskodtunk, majd létrehoztuk a Pál utcai fiúk gittegyletének mintájára saját titkos szervezetünket, a kúpegyletet. Mint a Szent Grált, úgy őriztük az egyleti kúpot, amely egy egyszerű glicerinkúp volt. Ezt édesanyám »A szocialista hazáért« kitüntetésének vörös velúrbársony dobozkájába rejtettük, és a hűtőben tartottuk a könyvtárban. Minden hétvégén másvalaki vitte haza, mert egy percre sem hagyhattuk magára a szent ereklyét. Heten voltunk az egyletben. A kúpot dobozok sorozatának mélyére rejtettük.

1973. március 15-én illegális tüntetés volt a városban. Valaki beköpött, hogy én készítettem a könyvtár nyomdájában a plakátokat. Pár nap múlva reggel fél ötkor a rendőrség házkutatást tartott nálam, majd a könyvtárban is. A hűtőben megtalálták a nagy dobozt, amelyben volt egy kisebb, majd egy még kisebb, és a hetedikben lapult a kúp. Kezükbe kerültek a dobozok, benne a két minikönyvvel. Az egyik a kúpszótár volt, úgymint kupola, kupac, kuplung, kupon... A másikban egyleti tagok nevei. A nyomozó hadnagy felnyitotta a könyvecskét, és diadalittasan felordított: Megvan a banda! Végül az utolsó dobozkát felnyitva kezébe vehette az ellenzék titkos fegyverét, a glicerinkúpot.”

„Szétröhögtem magam”

Történelemtanár lett, gimnáziumban tanított. Még akkor sem gondolta, hogy valaha is zenél majd. Ül velem szemben, nézem, hallgatom, ahogy mesél, humor, balhék, fogda, Rolling Stones, és nem tudom elképzelni, hogy vérengző, feleltető, dolgozatokat írató, szigorú töritanár lett volna.

„Szétröhögtem magam” – mondja. És persze megint nevet.

„Életem nagy pillanata volt, amikor az első órán elkezdtem lapozni az osztálykönyvet. Mérhetetlen kéj öntött el, hogy végre nem én ülök a padban, és dől rólam a víz, nem én veszem fel az utolsó kenetet, hogy vajon kihívnak-e – »Földes, jöjjön ki!« –, hanem esetleg én hívhatok ki valakit. Lapozgattam, ízlelgettem a hatalom ízét – Brezsnyev szerint jobb, mint a szex –, aztán elnevettem magam.”

Felnőtteket is tanított, és érettségiztetett is. A vizsga előtti utolsó órán azt mondta, hogy mindent mondhatnak a vizsgázók, csak azt nem, hogy nem tudják.

„Azt mondtam: ha nem jut eszükbe semmi, mondják azt, hogy a parasztság helyzete nehéz volt. Emlékszem, egy villamoskalauz vizsgázott, reszketve kihúzta a tételét, amelyen ez állt: Lenin élete. Annyit sem tudott mondani, hogy brekeke. Kérdeztem tőle, hogy nem emlékszik arra, amit mondtam az utolsó órán? Felcsillant a szeme, és felkiáltott: »A parasztság helyezte nehéz volt.« Ekkor a vizsgabiztosság elnöke – aki matematikatanár volt – felállt, és azt mondta: jól van, fiúk, kimegyek cigarettázni, ti folytassátok! Aztán valahogy áttuszkoltuk a kalauzt is. Becsületére váljon, hogy egy hét múlva hozott egy sült libát.”

Akkoriban novellákat írt – mindenki azt gondolta, majd író lesz. De játszott filmekben is. Bálint András színművész mondta neki, hogy próbálja meg a színészetet, sőt, Máriássy Félix filmrendező, főiskolai tanár is győzködte: csak tanulja meg az „anyám tyúkját”, jöjjön el felvételizni, és felveszik a színművészetire. De Hobo nem ment.

„Elég hiú vagyok, de nem gondoltam, hogy színész leszek. Játszottam ugyan színházban, szerepeket kellett alakítanom, és megbuktam. Megírták, hogy emberábrázolásra alkalmatlan vagyok. Igazuk volt. Csak saját magam tudok lenni. Ha verseket mondok, azok is olyanok, amelyeket magaménak érzek, amelyekkel tudok azonosulni. Persze, a blueshoz vagy a versmondáshoz egyéniség kell, nem lehet szerepekbe bújni.”

Pulóver alatt elrejtett kazettás magnók

Hobo 1976-ban megnézte a Rolling Stones koncertjét Zágrábban – és ez végleg megváltoztatta az életét. Zenélni kezdett – hobbiból. Saját örömére.

„Sosem gondoltam volna, hogy saját lemezem lesz. 1978-ban megalakult a Hobo Blues Band, de nem készültem arra, hogy ez évtizedekig meghatározó zenekar lesz. Még gitározni sem tudtam – ami persze hátrány volt, mert ha tudtam volna, akkor a szövegeimhez zenét is írhattam volna. Koncertezni kezdtünk, egyre több helyen léptünk fel. Aztán egyszer csak az Ifjúsági Magazinban megláttuk, hogy a toplistás számok között ott van 4 Hobo Blues Band-szám is. Ezek Rolling Stones-dalok vagy néger bluesok voltak, amiket magyarul játszottunk. Felkerültek a listára, pedig még nem jelent meg lemezünk.”

A zenekar dalai úgy terjedtek, hogy a fiatalok kazettás magnóval felvették és másolták egymásnak. Pillanatok alatt az egész országban hihetetlenül népszerűek lettek.

„A feleségem egy veszprémi koncertet 1980-ben úgy vett fel, hogy a pulóvere alatt becipelt egy kazettás magnót. A mai napig megvan a felvétel” – mondja Hobo.

De még ekkor sem gondolt arra, hogy a zenélés hivatássá válhat. Amatőr zenekar volt – saját bevallása szerint –, és a tagjai saját örömükre zenéltek.

„És csak jött, jött a közönség. Sok ezren. Nem tudom, hogy történt, mert a tévében, a rádióban és az újságokban sem voltunk jelen. Póka Egon szerint viszont volt olyan év, amikor 300 koncertet adtunk.
De még mindig tanár voltam, volt fizetésem, Csepelen tanítottam. Eszembe se jutott, hogy otthagyjam, mert szerettem ezt a munkát. Aztán egy csepeli koncert előtt megláttam a saját tanítványaimat. A fél iskola ott volt. Megkérdeztem: »Maguk mit keresnek itt?« Mire rávágta az egyik pimasz kislány: »Hát, jöttünk Hobóra.« Szigorú képet vágtam: »Menjenek haza, mert holnap reggel dolgozatot íratok!« De a gyerekek kinevettek »A tanár úr nem szólhat bele, hogy szabadidőnkben mit csinálunk.«”
Nem sokkal később már el kellett döntenie: tanít vagy zenél. Mert annyi fellépésük volt, hogy már a kettő nem ment együtt. A zenekart választotta.

A cenzúra

A zenekar első klubja a MOM-ban volt. Egy-két hónap után viszont kirúgták őket.

„Kaptam egy levelet, amelyben az állt: a MOM igazgatójának a gyár dolgozói írtak egy tiltakozó levelet, hogy zavarja őket a Hobo Blues Band dalszövegeinek politikai tartalma, és hogy távolítsák el a zenekart a klubból. Sajnos, már nincs meg a levél.

A Moszkva tér blues pedig úgy kezdődött, hogy a »Moszkva térig jár az 56-os busz«. És ezt sem tudták lenyelni. Pedig tényleg addig járt az a busz.

De ezek a dolgok nem valamilyen tudatos lázadás termékei voltak. Teljesen ártatlanok voltunk. Tényleg.”

„Addigra Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiharcolt magának egy külön cenzori funkciót – szemben a sanzonbizottsággal és a rádió illetékeseivel. Önként, kérés nélkül felvállalták, hogy majd ők rendet raknak a magyar rockzenében. A zenével egyébként nem volt gond – a C-dúr nem lehet reakciós. De a szövegeket nagyon keményen figyelték. Komoly összecsapások voltak. Sokan azt mondták a rendszerváltás után, hogy azért nem jelentek meg a balhés számaik, mert azokat betiltották. Érdekes, hogy azóta sem került elő a fiókjukból semmi.

De ne legyünk igazságtalanok: az akkori zenekarok 99%-a nem azért játszott, hogy lázadjon, hanem azért, mert szerette a zenét. A lázadás akkor kezdődött, amikor betiltottak valamit.

Behívattak a Ki vagyok én? című szám miatt, amiben azt énekeltem: »Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt«. Megkérdezték, hogy miért írtam ezt? Mondtam, hogy én nem vagyok sem munkás, sem paraszt, hanem értelmiségi, hiszen történelemtanárként tanítok. Erre nem tudtak mit mondani. De az Országút blues című számunk eredetiben nem ment át. Az egyik sor így szólt: »B. elvtárs Moszkvában a Volgájába szállt, a hátsó ülésen a titkárnője várt...« Kitört a gyalázat. B. elvtársról mindenki tudta, hogy Brezsnyev – akinek a szemöldöke miatt mind a mai napig nagy rajongója vagyok. Bele kellett mennem egy kompromisszumba: »B. elvtárs Szegeden a Volgájába szállt« – ez átment.

A Kopaszkutya című albumot Erdős Péter kezdeményezésére és írásbeli feljelentésére betiltották. Ám négy évvel később már ugyanezt nem tudta megismételni. Így a Vadászat lemezt már személyesen Aczél György, a Kádár-korszak kulturális életének legfőbb ideológusa cenzúrázta.

A Száműzött lovag így kezdődik: »Apám kitagadott, nincs otthonom, hazám«. Ettől fejre állt Aczél elvtárs, és szólt Erdőséknek, hogy írassák át. Behívattak, és közölték, hogy így nem mehet. Akkor már több mint 20 éve elhagytam a családi házat, ami a szakmában köztudott volt. Azzal vágtam ki magam, hogy ezt a Deák Bill Gyula énekli, nem én. Bevették. Végül így vehettük fel a dalt.”

A spiclik

Voltak városok, kerületek, ahol betiltották a Hobo Blues Bandet. Jöttek az értesítések, hogy például Debrecenbe vagy Borsodba – Miskolcra – nem mehet a zenekar. Hobo a Miskolci Színházban játszott éppen – őt személyesen beengedték, mert Csiszár Imre, a színház igazgatója megnyugtatta Grósz elvtársat, hogy a zenekar nem jön, csak az egyik tag. Hobo jó ideig úgy gondolta, hogy a zenészei között nincs besúgó.

„1979-ben az Omega előzenekara voltunk Tatán. A koncert után elkaptak a rendőrök, megvertek és lefújtak. Létezett egy belügyi panasziroda, ahová Benkő Laci bement, és beadott egy tiltakozást, de semmi nem történt ezután.

Miskolcon a közönséget kezdték verni, mi meg leálltunk.

Beszóltam a mikrofonba, hogy amíg az erőszakszervek ki nem mennek, nem játszunk. Emellett persze tudtuk, hogy egy-két spicli kering a Beatrice és a HBB körül. Egyikük például szociológusnak adta ki magát, és könyvet akart írni velem a csövesekről, így akart a közelembe kerülni. De lebukott, és 1989-ig folyamatosan cikkeket és jelentéseket írt rólam. Ma egy irodalmi lap főszerkesztője. A rendszerváltás után megkértem egy kutatót, nézze meg, volt-e a Hobo Blues Bandben besúgó. Kiderült, hogy nem volt. Megnyugodtam, és nem kértem ki anyagot magamról.”

Most viszont egy új munkája miatt mégis bement a Történeti Levéltárba, hogy kikérje azokat a régi verseit, amelyeket még a kúpegyletügy miatti házkutatáskor lefoglalt a rendőrség. Azok ugyanis megvannak – a feljelentés mellé csatolva.

„A hölgy végtelenül kedves volt, azonnal kinyomtatta nekem a verset, és megkérdezte, hogy akarom-e tudni, hogy milyen feljelentések voltak még velem kapcsolatban. Mondtam, úgy tudom, csak ez az egy volt. Erre megnyomott egy gombot a számítógépen, és kiderült: 31 dosszié van rólam. Ez most januárban volt.”

Amikor megkérdezem, hogy nem döbbent-e meg, nem volt-e óriási csalódás, Hobo azt mondja: nagyon nagyot nevetett.

„Tudja, itt az elmúlt 30 évben sokan hangoztatták, hogy őket mennyire üldözték. Nekem összesen 2 nagylemeznyi anyagomat tiltották be, de hét megjelenhetett. Ez a Kexhez vagy a Syriushoz képest nem üldözés, és a hozzáállásomat tekintve nem is olyan rossz arány.”

A rendszerváltás utáni években sorra buktak ki a nevek zenész körökből is, hogy kik voltak besúgók. Néhányuk jelentései Hobo kezébe kerültek – teljesen véletlenül.

„A kiváló énekes – aki Dalos fedőnéven írt – jelentéseiben egyetlen rossz szó sem esett rólam – de senkiről sem. Persze, voltak emberek, akikről tudtam, hogy spiclik, egyiküket még ma sem adják ki, mert ő állásban volt. Dolgozott nekik – ezért ma onnan kapja a nyugdíját.

Olyan ügynök is volt, aki 1990-ben sírva kért bocsánatot, hogy megfenyegették, és ezért kellett írnia.

Láttam, hogy megtört, és egyáltalán nem haragszom rá. Ám a Dejkó fedőnevű azt mondta: meggyőződésből lett besúgó. Szóval: színes a skála, hogy ki, hogyan lett spicli, mit írt,” és mennyit, aztán utána megbánta-e, vagy sem.

Humorral, barátom!

A Leples bitang és a Halál apa blues című dalokat Allen Ginsberg verseire írta a zenekar. 1980-ban Ginsberg Magyarországra jött, és Eörsi István – Allen Ginsberg legkiválóbb magyar fordítója és barátja – elvitte a koncertre a költőt.

„Halálfélelmem volt. Tudtam, ott ül a nézők között a világ akkori, talán legnagyobb élő költője. Az Üvöltés című verse a bibliám volt. A buli után sokat beszélgettünk – pontosabban én beszéltem, mert ő csak kérdezett, mindent tudni akart. Hogyan tudunk játszani, mit lehet és mit nem. Egyszerű, tiszta ember volt. Jóság és bölcsesség áradt belőle. Amikor elment, kikísértük a Nyugati pályaudvarra. A peron tele volt nyomozókkal. Már fent volt a vonaton, lehúzta az ablakot, kikönyökölt, és megkérdeztem tőle: »Mester, hogy viseljük el itt, ezt a szart?« Ginsberg azt válaszolta: humorral, barátom. Ez segített abban, hogy mindig ki tudjam nevetni a hatalmat.”

Most is kineveti a hatalmat – ezt mondja. Mindenféle hatalmat.

A siker

„Most megyek Tompa Gábor színházába játszani Kolozsvárra. Ady-est lesz, utána a Hé, Magyar Joe-t is előadjuk. A Nemzeti Színház-beli előadásaimra Ascher Tamás is el szokott jönni – és ilyenkor azt érzem, nincs minden veszve. Mert én egyik oldalhoz sem tartozom, és ezért minden oldal utál. Azt hiszik, azért nem állok be hozzájuk, mert a másiknál vagyok. De ez nem az én dolgom. Írok, zenélek, fellépek, csak a saját munkáimmal foglalkozom. Soha nem érdekelt, ki honnan jön. Játszottam együtt cigányokkal, zsidókkal, magyarokkal, katolikusokkal, talán egyedül ufókkal nem dolgoztam még. A legjobb barátom unitárius lelkész Kolozsváron. Bárkinek játszom, az Arénától kezdve a börtönökig, eljárok a falvakba, különböző egyházak templomaiba, hajléktalanszállókra is fellépni. Sok helyen jótékony céllal, ingyen. Sok helyen pedig jó pénzért, az sem baj, ugye?”

Hatodik éve dolgozik a Nemzeti Színházban – elképesztő sikerrel játsszák a darabjait.
„Olyan sok előadás van, hogy nem is lehet az összeset játszani. Hatban vagyok, de ebből csak négyet játszunk. Azt látom, hogy az érdeklődés a sokszorosára emelkedett – nem emlékszem, mikor játszottunk az utolsó három évben úgy, hogy ne lett volna telt ház. Nem a saját estjeimről beszélek, hanem az összesről. Ha be szeretnék jutni egy előadásra, számtalanszor előfordul, hogy nincs hely, így pótszéket tesznek be nekem, és egy Thonet-széken ülve nézem végig.”

A szeretet és a gyűlölet

Az a fontos, hogy amit csinál, az eljusson az emberekhez – mondja még egyszer, aztán egy pillanatra elgondolkodik, és így folytatja: „Mindaz, amit csinálok, talán túl is él engem.”

Merthogy nem is olyan régen volt egy koncert, ahol egy egészen kicsi, 12 év körüli kisfiú az első sorban az első számtól az utolsóig végigordította Hobóval a dalokat.

„Amikor már a tizedik számot is énekelte velem, megkérdeztem, hogy te hány éves vagy? Tizenkettő – vágta rá. És apád tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem, mire az apja a gyerek háta mögött jelentkezett, hogy ő is itt van. A közönség persze nevetett.”

Mérhetetlen szeretetet kap az emberektől.

„Egyszer egy aluljáróban sétáltam, és az egyik hajléktalan odaszólt nekem: »Oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent.« Egy másiknak az autóból adtam pénzt, de visszaadta, azzal: annyit kapott tőlem a zenével és a versekkel, hogy ezt már nem fogadhatja el. Ha erre gondolok, megmelegszik a szívem.”

Borzalmas világban élünk – folytatja. Egyfelől az internet és a média okozza ezt a hangulatot, másodsorban pedig az elmúlt 30 év politikai közéletisége – véleménye szerint.

„Olyan szinten természetessé vált a gyűlölködés, és úgy elterjedt, hogy az hihetetlen. És ez nem világnézeti kérdés – nem feltétlenül emiatt. Úgy látom – érzem –, hogy ha valaki álnév mögé bújva az interneten lemocskol valakit a kommentjében, azt érzi, hogy tett valamit.

Az rendben van, ha valaki provokálni akar. De tegye azt szemtől szemben, és vigye el a balhét.

Ne sunyi módon, álnévvel.
Megdöbbentő, hogy egészen fiatal gyerekek is űzik ezt a mocskolódó »önmegvalósítást«. Korábban azt gondoltam, hogy Magyarországon történelmi-társadalmi gyökerei vannak a feljelentgetésnek. A borzalmas XX. században elfojtott, elnyomott vélemények, az örökös kiszolgáltatottság, a hatalmaktól való félelem, az esélytelenség, talán ezek szülték ezt a lelkiséget, az álnevek mögül kitörő alattomosságot. De olyan fiatalok is űzik ezt a vírusként terjedő »szakmát«, akik nem is éltek a Kádár-korszak alatt. Mitől erősödik ennyire ez az aljas gyűlölködés? Nem tudom megmagyarázni.

De azt érzem, tenni kellene valamit ellene. Tudom, hogy angyalok is járnak itt közöttünk. Észre kellene venni az emberekben a szeretetet, a tisztaságra való vágyat. Évekkel ezelőtt, amikor Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját mocskolni kezdték, mondtam neki: nyugodj bele, sosem lesz vége. A másik oldal ugyanezt csinálta Presserrel. Vidnyánszky ebben az ellenszélben is megcsinált egy színházat, ahová el lehet jönni, és meg lehet nézni, hogy a közönség hogyan fogadja az előadásokat. Óriási sikerek vannak, hihetetlen érzelmek szabadulnak fel. Ezek mellett teljesen mellékes, hogy Ló Béla mit írogat a kommentjeiben.”

Hobo megint csak elhallgat, és lassan folytatja: „Magyarország a hazám. Maradtam, és maradok. Még egyszer mondom: mert a hazám. Most dolgozom egy művön, amelynek az a címe, hogy Miért maradtam itt.”

Aztán még beszélgetünk arról, hogy boldog embernek érzi magát, hiszen mérhetetlen szeretetet kap a családjától és az emberektől, amire igyekszik rászolgálni. Azt mondja, bárhová megy, először megnézi, hogy honnan bocsátja majd ki az energiát, és hol fogadja be. Megkérdezem tőle, hogy az Arénában felmérte-e már ezt az energiaáramlást, mire azt feleli: ezzel kapcsolatban egyetlen egy dolgot tud mondani, mégpedig azt, hogy „Besszarábiában” van, aztán nevet, én pedig így felelek, hogy de hát játszott már ott rengetegszer, de ő mosolyog, és így válaszol: azt nem lehet megszokni. Mindent a technika ural, hatalmas a tér, és persze, lesznek próbák a március 30.-i koncertre, ami – még egyszer hangsúlyozza – nem nosztalgiabuli lesz, és már tudja, hogy nagyon sokan jönnek, ismeri a jegyeladási adatokat, szóval, készül, próbál, aztán megint csak elhallgat, rám néz, mosolyog, és azt mondja: „Számítok az emberek együttérzésére, és arra, hogy tekintettel lesznek hajlott koromra.”