Ránk jár a sztrájk, avagy ilyen lenne a jövő operapolitikája? II.

Az Opera 2018-2019-es évad bemutató sajtótájékoztatója

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/106. levélária Kedves Tatjána Néném! Láttam a cikket, amit átküldött. Ezek szerint opera iránt Magyarországon csak ötezer ember érdeklődik, a többi néző a bérletek miatt, a társaságiesemény-jellegért és valamilyen „ráhatás, elvárás” okán „téved be”. Illetve „külföldi”. Mindez pedig a Népszavában jelent meg, a jótollú szerző azonnal alapíthatna is egyszemélyes közvélemény-kutató céget, melynek nulla forint kiadása volna, ellenben a flekkdíjak miatt tiszta bevétele. Mondhatnám szép magyar nyelvünk állandó dupla-tripla fenekűségével: mérhetetlen bevétele.

Mert ő leült valahová – nem tudom, hová, de az írásból szaglik, hogy operaházainktól biztonságos távolságban –, és kiötlötte, hogy ha ő nem szereti az operát, akkor más se, mert saját ismereteit és hajlandóságát tízmillióra extrapolálva tízezer jön ki, esetleg a fele. A Magyar Állami Operaház 2018-as mintegy 400 ezres látogatottsági adata mögött/alatt nyilván csak az a kis szerencsétlen tömeg, az az ötezer fő húzódhat meg. A képlet ismeretlen, talán húsz előadásosnak hiszi a bérleteinket, és még így is százezrek mentek tereferélni vagy pisztolycsővel a halántékukon a nézőtérre, a külföldiekről nem is szólva, akik, habár turisták, most mégis minimum nem számítanak, de inkább lenézőleg említtetnek az írásban. (Teszem hozzá, annyira nem volt képes logikailag és gugliszinten sem a szerző, hogy a Bartók Rádió hallgatóira mint fokozott operavonzalmú csoportra tekintsen, és egyetlen, azaz egyetlen kereséssel – „Bartók Rádió hallgatottsága” – eljusson a friss, hivatalos adatig, amely napi szinten 113 ezret állapít meg.)

Ókovács Szilveszter főigazgató Fotó: Polyák Attila - Origo

Természetesen úgyis oda fut ki az egész, hogy az opera műfaja túltámogatott idehaza, bezzeg a könnyűzene – de még ez a demagógia is oly gyengén alátámasztott gondolatmenetből dereng fel, hogy muszáj jeleznem: ezt nem így szokták, habár végképp nem országos napilapban, inkább webmélyi kommentekben. Hogy a fűtetlen garázsban kopott farmeres dzsonlennonok egyrészt, az aranykariatidák között bezzeg flancos frakkok és másodosztályú emberenteriőrök másfelől. Ehhez persze, az is passzol, hogy véleménycikket írogatok itt, a kitört lábú asztalon, és idegesít a káposztaszag, meg a buszok zaja, bezzeg a mások a Zalkotóházban, kiszolgálva, körülrajongva, lélekpedikűrben. A mások élete, az. Biztos nincs ám magyarázat erre: a gitárját hangológéppel tekergető srác még befuthat, ha tehetséges és éveket tesz bele – az aranystukkók közt gyülekező közönség elé (természetesen harminc méterrel arrébb már valaha fehérre meszelt, kissé salétromos falak és lelakott öltözőpult mellett skálázva) készülő énekes addigra belerakta a maga adottságát, gyermekkorát, életévtizedeit. És hangosítás, looperek, kompjútervezérelt hamisságkiküszübölő autotune-programok, megíratlan elvárások helyett szigorúan megkomponált, memorizált és elővezetendő dolga van neki. Ha tetszik, a négyszáz éve változatlan, mert akusztikus, ma biztos úgy reklámoznák: kézműves éneklés. Aki pedig irigyli, csinálja utána, elvégre senkinek nincs megtiltva, hogy énekelni tanuljon – ha olyan könnyű volna, nyilván kevesebb kínai gitárcucc fogyna a Lidl(i) polcairól (igen, igen!), mint ahány zeneiskolai beiratkozót a magánének szakokra rögzítenek.

Ha a nálunk heveskedő szakszervezeti vezetőknek egy lázító tanácsot adhatnék: inkább az ilyen cikkek miatt szervezzenek tiltakozást! Hisz ez az írás egyfajta új kultúrpolitikának igyekszik megágyazni, olyannak, ami mindent mindennel összekever. Amelyik azt hiszi, hogy már rá se kell keresni, hány bérletese van az Operának? Nyilvános, ide is írom: egy színházzal is maradt 24 ezer belőlük. (Fejenként 4-5 bérletet vettek volna az „ötezrek”?) Kollégáink nem így látták. Amelyik politika elmossa, hogy az Opera állami támogatása egyrészt nem 12 milliárd, mert még a TAO-pótlással, pályázatokkal sem éri el – sajnos – a 10.6 Mrd-ot, és amely támogatásnak majdnem fele eleve az államkasszába megy vissza, vagy el sem hagyja azt, hisz közalkalmazottak fizetése, járuléka és adója a támogatás csaknem egésze. Velük is baj van? Talán az ország legtehetségesebb művészei, legjobban képzett színházi munkatársai minimálbéren legyenek? Miközben ugyanazon napilap másik cikke a béremelés mellett látszik lándzsát törni? Hahó, Népszava! Egyik bölcs elődöm nagy mondása volt az állandó irányváltás kapcsán, szó szerint idézném: „Amely hajón balra-jobbra rángatják a kormányt, ott hányik az utazóközönség.”

Richard Wagner operája, A bolygó hollandi Fotó: Szabó Gábor - Origo

És még a fentebbi pénzügyi levezetés is kiegészítésre szorul: pár éve megkutattattuk a Scala példája nyomán idehaza: bizony, az állami támogatásnak nemcsak a fele marad a nemzetgazdasági költségvetésben, hanem a generált második-harmadik hullámú költések (reptéri illeték, szálloda, étterem, ruhaszalon, taxi stb.) adói révén és a nem kifejezett, de modern közgazdasági modellekkel akár pénzzé is fordítható egyéb hasznokkal, mint pl. műveltség, kulturáltság, igényesség, a teljes támogatási összegnek akár nyolcvan százaléka is. Akkor meg miről beszélünk? Megint ideírom, amit még Prőhle Gergőtől tanultam: Otto Schily egykori német belügyminiszter a zeneiskolák bezárását belügyi kérdésnek tekintette. Mert értette, hogy mi fakad abból, ha az emberi lélek igényességét feladjuk. Magyar őseink ezt Guinness-rekord-érthetőséggel és tömör képi megfogalmazással úgy öntötték szólássá: aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.

Azt írja a Népszava rendszeres szerzője (aki eggyel korábbi cikkében még magát Kodályt is megpróbálta lerántani: egyszerre jobboldalizta és baloldali kacsintással vádolta, valamint megkérdőjelezte, hogy véleményét jogosan formálhatta-e oktatási kérdésekben...), hogy könnyűzenészeknek most is córesz van. Ő különben hangsúlyosan inkább „rockzenét” írna a „könnyű” helyett, hát szíve joga, de akkor Hollós Ilonától (guglikutya, szimat!) Tátrai Tiboron át a Pet Shop Boysig minden rockzene... De álljon itt néhány sora a „rockzenészekről”, mert úgy az igazi:
„Mennyivel könnyebb lenne a helyzetük – s mennyivel jobban tudnának teljesíteni –, ha segítséget kapnának zenetanuláshoz, hangszervásárláshoz, ha ők is közalkalmazottként gyakorolhatnák tevékenységüket, ha kiöregedve számíthatnának nyugdíjra.”

Magyar Állami Operaház. Puccini,A Nyugat lánya Forrás: Origo

Arról nem beszélve, hogy szerzőnk keveri az alkotóművészetet az előadó-művészettel (a „rockzene” alkotóművészet), tehát eleve almát hasonlít macskához, nem tudom, mekkora képzelőerővel bír, hogy közalkalmazott kongást képzel el, akitől, ha meg akar esetleg válni a funkycsapata – nesze neked, „rockzene”, munkaügyi bíróságot kockáztat, ha a határozatlan (értsd: nyugdíjig, vagy ameddig a szem és a TB ellát) szerződését nem legalább Petrocelli által megfogalmazott és megalapozott minősítési folyamat eredményeként szünteti meg. És a frontember munkaköri leírásában benne kell legyen, hogy 170 százalékig égesse magát, az állam által biztosított munkaeszközöket – pl. elektromos gitár – a tőle elvárható gondossággal kezelje, semmiképp se vágja földhöz, a szintis pedig eszközigényét nyújtsa be a Miniszterelnökségnek, mert erősen számítógépalapú lenne az...

De számomra nem is ez a lényeg, a példákat is azért írtam pont ilyenre, mert magam is a könnyűzene, „rockzene” felől érkeztem vissza a rút, érthetetlen, felesleges és drága klasszikus muzsikához. És funkyzenekarunk volt, harsonával, basszgitárral, zongorával, énekkel és szövegírással közepes viszonyba kerültem, valamelyest tudom tehát, miről szól a dolog.

A Bánk bán előadása Forrás: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

Ami viszont az operát és az Operát illeti. Ezek szerint az se világos, hogy életünk egyik fele a klasszikus balett, ezt a művészeti ágat is ebből a – kiigazított – összegből műveljük. Talán az is homályban marad a szerző előtt, hogy minimum másfél ezer munkavállaló életéről van szó, a pénz nem füstté válik minálunk, hanem produkció készül belőle, másfél ezer család is él belőle (nem annyira fényesen, viszont transzparensen, mindent mindig leadózva), nem beszélve – de miért is nem? – a lelkekbe plántált, hazavitt és odahaza talán kicsírázó katarzisról, esztétikumról, ismeretről, érzékről, emlékről, igen, mostanában „csak” 400 ezer adagról...

A jövőt senki se tudja, de merem remélni, hogy a cikkel megszólítani kívánt baloldali pártok, ha egyszer oda jutnak, nem az Opera (újbóli) lenyírásával kezdik a kult-uralkodást. A klotyón lehúzni igazán bűn lenne pl. egy Mozart nevű tök régi, taknyos suhanc darabjait is. Az ő Szöktetés-ének záró rondójával szólva: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”

„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!”