Két fantasztikus ukrán előadás a MITEM műsorán

Vágólapra másolva!

Az ukrán nép történelme bonyolult. Ukrajnában a politikai helyzet még ennél is sokkal bonyolultabb. A magyar állam külpolitikájában kiegyensúlyozott viszonyra törekszik minden állammal, valahogyan jó lenne semleges félnek maradni mások konfliktusában, de bizonyos lépéseket ugyanakkor nem lehet válasz nélkül hagyni. A MITEM műsorában minden évben szerepelnek előadások a gazdag ukrán színházi életből, idén az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház két előadását láthatta a budapesti közönség.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház MITEM Dmitro Bogomazov

A szovjet megszállás alatt lévő országok tananyagaiba minimális mennyiségű információ került a szomszéd népek történelméről és kultúrájáról. Megvolt ennek a maga stratégiai oka: nehogy felismerjék az elnyomott népek, hogy több dolog köti össze őket, mint amennyi elválasztja. Hogy közös a sorsuk. A közoktatásban azóta sem történtek radikális változások ebből a szempontból. A történelemtankönyvek részletesen tárgyalják a francia forradalom vagy az olasz egyesítés eseményeit, és pár mondattal elintézik a szomszéd népeket.

Egy átlagos magyar ember a szórakoztatóipari piacot uraló amerikai filmekből sokkal többet tud az USA történelméről, mint bármelyik szomszédos országéról.

Ha utazunk ide-oda, tudunk-e bármit azokról a személyekről, akik a bankjegyeken vannak, amikkel fizetünk? Nyilván ez visszafelé is igaz, pedig minden állam a legfontosabb történelmi személyiségek arcképét nyomtatja a bankjegyekre. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó amellett, hogy igyekszik a teljes színházi kultúra kiemelkedő teljesítményeit bemutatni most már hatodik éve a Nemzeti Színházban, külön figyelmet szentel a szomszédos országoknak, ezen belül az ott működő Nemzeti Színházaknak. Dmitro Bogomazov 1995-ben szerzett színházrendezői diplomát, Ukrajnán kívül dolgozott már Oroszországban, Lengyelországban és Franciaországban is. 2017 óta ő az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház főrendezője. Két egymást követő napon két nagyon különböző rendezését láthatta a MITEM közönsége. A Morituri te salutant komor címe ellenére egy szórakoztató, szívet melengető előadás. Ukrajna egy fiatal állam: keresi a múltját, keresi az identitását. Ez a produkció jó példa rá, hogyan lehet ezt a színház eszközeivel megtenni. Bogomazov Coriolanus-előadása pedig bebizonyítja, hogy lehet Shakespeare-klasszikust nagyszínpadon, nagyszabású előadásként hatásosan színre vinni. Ráadásul ez a darab, főleg ebben a rendezésben teljesen más asszociációkat kelt Ukrajnában, mint a világ más részén, de nem utalgat, hanem elgondolkodásra késztet.

Hiú áruló vagy a becsület szobra?

Hogy Coriolanus tényleg létezett-e, arra nincsen történelmi bizonyíték. A róla szóló információk erősen hiányosak és egymásnak ellentmondóak. Egyes történészek szerint a rómaiak, amikor még az Itáliai-félsziget egyik kis népe voltak, többször súlyos vereséget szenvedtek a volszkoktól. Ezt a kínos történelmi emléket kompenzálandó hozta létre a folklór a sértettségében az ellenséghez átálló, kiemelkedő képességű hadvezér legendáját. Hogy a rómaiak csak egy római vezetésével voltak legyőzhetőek. Annyira homályba veszik a római nép korai történelme, hogy az is elképzelhető, hogy a történetben szereplő figura alapja a köztársaság kialakulása idején királyi címre vágyó befolyásos ember vagy a jogokat követelő plebejusokkal különösen ellenségesen viselkedő patrícius volt, róla terjesztették később, hogy még az is kitelt tőle, hogy Rómát elárulja. A volszkokat aztán legyőzték és magukba olvasztották a rómaiak, a szájról szájra adott történetben így szükségszerű volt elbuknia az oldalukon harcoló árulónak is.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Plutarkhosz hosszú évszázadokkal később, Kr. u. 100 körül a Párhuzamos életrajzok-ban úgy ír Cajus Marcius Coriolanusról, mintha élő személy lett volna, akiről számos dolgot tudni vél. Ebben a művében Plutarkhosz egy-egy görög és római történelmi személyiséget hasonlít össze. Szerinte Alkibiadésznek számos jellembeli gyengesége, erkölcsi hiányossága volt, viszont Athén városának összességében hasznára vált a tevékenysége. Ezzel szemben Coriolanus hiába volt a végletekig becsületes és őszinte, Rómának mégis inkább ártott. William Shakespeare soha nem talált ki történeteket, hanem a legváltozatosabb helyekről gyűjtötte őket drámáihoz. Ókori témájú darabjaihoz a Párhuzamos életrajzok-at használta, tehát annyit tudott Coriolanusról, amennyit itt olvasott róla. Shakespeare mindig nagyon kreatívan viszonyult az irodalmi alapanyagokhoz: míg Plutarkhosz elítélte Coriolanust, addig Shakespeare darabot írt, amely az ő felemelkedéséről és bukásáról szól. Talányos darabot. Egyesek szerint direkt nem foglalt állást, míg mások azt mondják, hogy Shakespeare nem dolgozta ki eléggé a darabot, nem tartozik az életmű javához.

Coriolanus illeszkedik a kemény tartású, félelmet nem ismerő shakespeare-i katonahősök sorába (Othello, Macbeth), akiknek tévedésük vagy bűnük miatt el kell bukniuk, csakhogy semmi olyat nem tesz vagy mond, amitől a néző azonosulni tudna vele.

Még mielőtt megjelenne, elmondják róla, hogy gőgös, aztán kiderül, hogy tényleg az. Intrikálnak ellene, de hazugságot nem állítanak róla. Coriolanusnak jó tanácsadói vannak: az anyja és atyai jó barátja, a higgadt Menenius. Tiszteli őket, de nem hallgat rájuk. Ha egyszer konzul akar lenni, akkor legalább minimális mértékben tudomásul kellene vennie a játékszabályokat, ezt Plutarkhosz is megállapítja, Shakespeare is fajsúlyos szereplőkkel többször kimondatja. Coriolanusnak még hazudoznia, színlelnie se kellene, csak legalább a száját tartani. Ehhez képest durván provokálja a választóit. Ez az egyik pont, amin a néző fennakad. A másik pedig a hazaárulás. Erre nincsen semmilyen mentség, főleg nem egy katona esetében. Coriolanust nem végzik ki, csak száműzik. Megtapasztalhatta, hogy milyen gyorsan változnak a politikai viszonyok: nyugodtan várhatná száműzetésben, hogy majd megint szükség lesz a hadvezéri képességeire.

2011-ben Ralph Fiennes filmrendezőként a Shakespeare-darab adaptációjával debütált (azóta még két filmet rendezett), amiben a címszerepet is ő játszotta. Hatalmas nekiveselkedés volt ez a vállalkozás, és értetlenség fogadta, mára gyakorlatilag feledésbe is merült a film, pedig sok pozitív dolgot el lehet róla mondani. Csak Shakespeare szövegét használja, viszont abból csak a legszükségesebbeket: kétórás, mai környezetbe helyezett, sűrű és pörgős akciófilmet látunk. Kifejezetten sok a közeli kameraállás, a válogatottan erős szereplőgárda (Vanessa Redgrave, Jessica Chastain, Brian Cox, Gerald Butler) bebizonyítja, hogy a modern filmes színjátszás eszközeivel dolgozva is hitelesen ki lehet mondani Shakespeare mondatait.

Ralph Fiennes elképesztő beleélő képességgel rendelkezik, ezt Coriolanus szerepében is mozgósítja:

katonát alakít, aki csak katonai logikával és katonai értékrenddel tudja szemlélni a világot. A mába átemelt történet lehetővé teszi, hogy Coriolanus anyja (Vanessa Redgrave) is magas rangú katona legyen, tőle is csak ezt a világlátást tanulhatta a fia. A sodró lendületű filmben is eljön az a két pont, amikor Coriolanus érthetetlen módon viselkedik: ócsárolja azokat, akiknek a szavazataira számít, és átáll az ellenséghez. Viszont nincsenek meg azok a helyzetek, ahol erkölcsi nagyságát bizonyítaná, nem jön létre az a magasság, ahonnan alázuhan.

Dmitro Bogomazov kiváló rendező, a MITEM-re meghívott, az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színházban létrehozott két előadása nagyon különbözik egymástól. A Morituri te salutant stúdiótérben játszott, kevés eszközt használó, meghitt hangulatú előadás. A Coriolanus viszont nagyszabású produkció, tele erős hatáselemekkel, ötletek garmadájával. Így kell nagyszínpadi előadást csinálni, legalább ekkorra lendülettel, ilyen arzenállal. Bogomazov még a darab alapvető dramaturgiai problémájára is igyekszik megoldást találni: megteremteni a címszereplő nagyságát a kiábrándítóan ábrázolt tömeggel szemben. A középkorban a művelt embereknek tudomásuk volt róla, hogy az ókorban létezett a demokrácia, de mivel mindenütt megbukott, történelmi zsákutcaként tartották számon. A középkori történészek arról írtak, hogy mennyivel jobb, ha Isten kegyelméből egy rátermett király uralkodik, mintha manipulálható választások útján dőlnek el a dolgok.

Bogomazov a Coriolanus-előadásában igen kemény demokráciakritikát fogalmaz meg.

A római nép tíztagú, rosszul öltözött, kopott ruhájú csoport. Mindig egymás hegyén-hátán, sűrű tömegben állnak vagy mozognak. Fontoskodó bohócfigurák, akik észre sem veszik, hogy mikor változik az ellenkezőjére a véleményük. Az állandó tömeghisztéria uralkodik közöttük: vagy kiszámíthatatlan erőktől vezérelve, vagy a két néptribunus manipulációnak köszönhetően. Osztap Sztupka és Ivan Saran remek bohócduetteket mutatnak be. A két szereplőnek még csak közvetlen haszna sincsen a sunyi trükkjeikből, önnön fontosságuktól vannak eltelve. Nincs elérendő céljuk, csak öncélú machinációik. A római köztársaságot valójában mindig is a gazdagabb polgárok, a patríciusok vezették, de a szegényebb polgárok, a plebejusok évszázadokon keresztül harcoltak a jogaikért. Többször kivonultak a városból, gyakorlatilag általános sztrájkkal bénították meg Rómát. Nem várható el a mai nézőtől, hogy ezzel tisztában legyen. De hogy a plebejusokat képviselő néptribunosoknak csak jelképes szerepük van, azt pontosan megmutatja, hogy csak sámli jut nekik a tárgyalóasztalnál.

Ebből aztán a két színész számos bravúros geget hoz ki. Hasonlóan magas szintűek a tíz színész mint „nép” bohócszámai, a náluk lévő hangszereket is ötletesen használja fel az előadás.

A színpad jobb oldalán egy zongora található, egy frakkos zenész vagy egyik-másik színész időnként odaül és dallamtöredékekkel erősíti a színpadi játék hatását. Tulajdonképpen a színpadon megjelenő hangszerek elég zenét tudnának szolgáltatni az előadás számára. Esetleg igen hangsúlyos pontjain a történetnek megszólalhatna a hangszórókból is valamilyen következetes elvek szerint alkalmazott zene.

Dmitro Bogomazov nem ijed meg a nagyszínpadtól, magabiztosan komponálja meg a hatásokat. Egy tribün uralja a színpadot, ami az egykori keleti blokk országaiban mindenütt ismerős lehet, innen integettek az elvtársak. Alatta plexifal van, amin ajtók nyílnak, és függönnyel is eltakarható. Egyetlen szobor felidézi, hogy római történetről van szó. A háttérben hatalmas felületű vetítés mutat gomolygó felhőket vagy hullámzó tengert. Igen komoly szaktudást igényel a rendezőtől ilyen átgondoltan mozgatni egy tíztagú csoportot a színpadon. A bohóctréfák poénjai jól ülnek, szellemesek. A komolyan vett szereplők nagyon meggyőzőek, bátran élnek az ilyen léptékű térbe való erősebb gesztusokkal, de ezekhez képesek a pszichológiai fedezetet is megteremteni. Szóval operai nagyszabás van. Ehhez képest érthetetlen, hogy Dmitro Bogomazov miért nem bízik meg jobban a klasszikus szöveggel jól elboldoguló színészeiben, miért szól állandóan valamilyen zene vagy hanghatás. A filmekben talán már észre sem vesszük, hogy mikor szól a zene, annyira megszoktuk, hogy egyes jelenetek hatását így emelik meg.

A színház is átvette a szöveges jelenetek zenei aláfestésének eszközét, de mintha mostanában túlságosan elharapózna ez a módszer. Pedig két problémát is okoz.

Minél több jelenetben van zene, annál kisebb a hatása, hozzászokik a néző. A játszó színésznek pedig sérül az autonómiája, mert a bejátszott zene ritmusa rátelepszik a jelenetre, nem a színész tempóváltásai uralják azt. A kijevi Coriolanus-ban eklektikus stílusban szólnak mindenféle zenék, ha kell, ha nem. Vannak jó pontokra odatett színvonalas zenék, de vannak közepes horrorfilmeket idéző, primitív és nyomasztó dallamok, vagy éppen csak idegtépő dörgés-morajlás.

Pedig nagyszerű színészek játszanak a színpadon, tudnának ők feszültséget teremteni önerőből is. Megállna a levegő attól, ahogy Menenius (Bohdan Benjuk), Coriolanus anyja (Natalija Szumszka) vagy felesége (Anasztaszija Rula) megszólal. Olekszij Bogdanovics formátumos katona, méltó ellenfél mint volszk vezér.

A címszerepben Dmitro Ribalevszkij szuggesztív jelenség, uralja az előadást.

Pompás fizikumú színész, oldal felnyírt hajával, félmeztelenül, karddal a kezében megjelenhetne bármelyik mostanság divatos fantasyben vagy vikinges sorozatban. Csak Dmitro Ribalevszkij éppenséggel jobb színész, mint akik a tévésorozatokban játszanak. Ez hát Dmitro Bogomazov dramaturgiai receptje: gyáva bohócokat csinálni a római népből és méltóságteljes hőst Coriolanusból. Azért kell buknia, mert a csürhe nem viseli el, hogy valaki különb nála. Bogomazov messzebb jutott, mint Ralph Fiennes, de mégsem valószínű, hogy rendezése nyomán mint hibátlan remekműre csodálkozna rá a világ a Coriolanus-ra. Még mindig ott vannak azok a jelenetek, amelyekben Menenius és Coriolanus anyja fontos igazságokat mondanak ki, a címszereplő pedig meg sem hallja ezeket.

Elképzelhető azonban, hogy egy előadás más hatással van a közönségre Budapesten, mint például Kijevben. Ukrajnában feszült a helyzet, és bizonytalan a jövő. Amióta független az ország, minden választott vezetőjéből kiábrándult, most éppen egy minden politikai tapasztalat nélküli emberért lelkesedik a szavazók túlnyomó része, de ki tudja, meddig? Coriolanust is megválasztják konzulnak, aztán hamar ellene fordulnak. Ahogy ebben az előadásban, úgy Ukrajnában is jelen vannak a fülbe sugdosó, szervezkedő figurák. Kétszer is volt úgynevezett „forradalom”, de az alapvető problémákra nem hozott megoldást. Vannak, akik úgy vélik, hogy Ukrajna függetlenségét, önállóságát csak Coriolanus-módra, kíméletlen következetességgel lehet megvédeni. Mások keresik a kompromisszumokat, és próbálják megfékezni a mindenre elszánt Coriolanusokat. Nem tudhatjuk, a kijevi produkció létrejöttének közegében mennyi asszociációt kelt, pedig ez is része a színháznak.

Mert élni kell

Az előadásból nem derül ki, hogy miért ezt a címet kapta. A lehetetlen küldetésre kijelölt katonák vagy a halálra szánt gladiátorok köszönése volt ez a Római Birodalomban: Morituri te salutant! A halálba menők köszöntenek! Kiváló, 1965-ös film a Morituri (Marlon Brando, Yul Brynner, Hans Christian Blech), az egy második világháborúban végrehajtandó lehetetlen küldetésről szól. Viszont az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház előadásának szereplői szegény ukrán parasztok a huszadik század elejéről. A szereplők közül többen meghalnak, de az egész mégiscsak arról szól, hogy minden nehézség ellenére mennyire ragaszkodnak az élethez, és megannyi szenvedés közepette is próbálnak maguknak egy kis boldogságot lopni.

Vaszilij Sztefanik (1871–1936) az egyik legjelentősebb ukrán író, aki politikusként is aktív volt.

1908 és 1918 az Osztrák-Magyar Monarchia parlamentjében volt képviselő egy ukrán párt színeiben. Az első világháború végén részt vett az önálló Ukrajna megteremtéséért tett erőfeszítésekben. Csalódást okozott számára, hogy Ukrajna végül a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett. Mivel a szegény falusi emberek élete volt a témája, a szovjet kultúrpolitika elismerésekben részesítette, Vaszilij Sztefanik pedig kénytelen volt beletörődni az akkori hatalmi viszonyokba.

Sztefanik életműve összesen ötvenkilenc novella, amelyek többnyire a falusi élet hétköznapjairól szólnak. Vannak köztük tragikus és komikus történetek is, az írónak mindenképpen aktuális célja volt felhívni a figyelmet rá, hogy nemzetének tagjai milyen nehéz körülmények között élnek.

Ugyanakkor sokkal több volt ő, mint propagandista, inkább érzékeny művész, aki képes volt egy költészettel teli világot megteremteni életművében.

A szereplők a sok szenvedésük ellenére harmóniában élnek a természettel, mélyen vallásosak, és fontos számukra a közösség, aminek tagjai. A nyomasztó történetek (nem kapnak munkát az éhezők, karácsonykor még tüzelő sincsen) komor hangulatát feloldják a humoros részek (kocsmai okoskodás), és felemelő befejezést adnak a gyönyörű ukrán népdalok. Azt sugallva, hogy minden csapás után erőt lehet meríteni valamiből, és tovább lehet élni.

Akármilyen szentimentálisan hangzik is, ezt az előadást a szeretet hatja át. Vaszilij Sztefanik mély szeretettel ábrázolja szülőföldjének lakóit (ahogy a magyar irodalomban Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza és még sokan mások). A színpadra lépő nyolc színész maga választotta ki azt a novellát, amely számára a legkedvesebb feladatot adja. A kilencedik ember a színpadon az 1978-as születésű Szuszanna Karpenko, aki fiatal kora ellenére tekintélyes népzenekutatónak számít, de emellett hangszeres zenész és énekes is. Nemcsak az ukránok, hanem Ukrajna más nemzetiségeinek népzenéjét is kutatja, előadóművészként pedig nemcsak autentikus népdalokat ad elő, hanem jazz-zenészekkel együttműködve világzenei formációban is részt vesz.

Az Ivan Franko Színház előadását teljesen átszövi az ukrán népzene, és ehhez zenei vezetőként Szuszanna Karpenko a fiatal színészekből ütőképes kórust és zenekart képzett ki.

Egyetlen idősebb szereplő van az előadásban, a fiait elvesztő apa monológját megrendítően előadó Vaszil Basa, aki egyébként saját lányával, Kszenyijával együtt szerepel a produkcióban. A fiatal színészek óriási kedvvel vetik bele magukat az ukrán népzenébe, még a taps után is előadnak ráadásnak-ajándéknak valamit. Ukrajnában a szovjet időkben nem volt szabad ápolni az ukrán népi hagyományokat, a függetlenség elnyerése óta viszont nagyon népszerű a népzene, ennek egyik „sztárja” Szuszanna Karpenko.

Minden színész maga választott anyagot magának. Méltatói szerint Sztefanik nyelve nagyon tömör és költői, ezt nyilván csak ukrán nyelvtudás birtokában lehet élvezni, de az a magyar néző számára is egyértelmű volt, hogy a színészek úgy fekszenek rá a szövegre, mint úszó a folyó hullámaira, sodorja őket magával. Van, amikor történetmesélés zajlik a színpadon: a novella elhangzó szövege közben a színész alakítja az összes szereplőt. Vannak monológok, és két- vagy háromszereplős jelenetek is. A díszlet egy változatosan kihasználható, lejtős faépítmény, illetve botok és kötelek változatosan felhasználva.

Gyermeki örömmel játszanak a színészek,

mint egy játszótéri mászókán sokféle ponton mindenféle pozíciót foglalnak el. Meg sem próbálták az eredeti novellákat dramatizálni, dialógusokba szorítani. Maga a színészi játék sem a valós szituációt jeleníti meg, hanem a hangulatokat, belső érzéseket fejez ki bátor stilizációval.

A jelmezek egyszerű ruhák fekete-fehérben, aztán a végén piros szoknyákban, piros szalagokkal beköszönt az ünnep.

Diadalmasan szól egy vidám népdal, és az ember úgy érzi, hogy mégiscsak van megváltás.

Vagy legalábbis nem olyan elviselhetetlen az élet. Vaszilij Sztefanik nem írt nagyregényt. Az előadás is színészi etűdök sorozata csak, szellemes játékötletekkel. Ez a produkció hitet ad az embernek, akár ukrán, akár nem.