Elsikkasztott KISZ-tagdíj, szovjet tankok és színházvezetők, akiket megváltoztatott a hatalom

A Kossuth-díjas színész az elmúlt hetekben töltötte be hetvenedik évét. Bár sok más mozidarab mellett olyan filmekben alakított népszerű figurákat, mint a Zimmer Feri vagy az Üvegtigris – most színházi pályafutása kapcsán idézi fel életének fontos történéseit. Beszél arról is, hogy miért hagyta ott két évad után az aranykorát élő kaposvári színházat, hogy miként hat a hatalom egyes színházi mogulokra, milyen szövetségek kötődtek generációról generációra a Kádár-kor színházcsinálói körében. Mindemellett szó esik elsikkasztott KISZ-tagdíjról, szovjet tank előtt tologatott Pobedáról, sok más különös történetről. Reviczky Gábor azt a gondolatát is megosztja az interjúban, mely szerint a szerepeket megélni kell, mert minden más hazugság. Ahogy azt is elárulja, hogy volt-e olyan feladata, amellyel teljesen azonosulni tudott.

Nagy buli volt a szülinapján?

Zárt körű családi összejövetel, ott volt a négy unokám is.

A hetven azért komoly dolog.

Az évszám kapcsán nem éreztem semmi különöset, bár az nem titok: már vagy másfél éve elkapott egy afféle „nyugdíjas” érzés. Jó lenne kicsit többet üldögélni a házunk teraszán. A színészetet persze nem lehet abbahagyni, de megtörténhet, hogy az ember elveszíti azt a készségét, hogy úgy tudjon rögzíteni és megjeleníteni egy szerepet, ahogy azt a színművésznek kell. Én nem tartok itt, de láttam már elgondolkodtató helyzeteket. Nem véletlen, hogy több kollégám inkább átnyergelt a rendezésre. De az engem nem vonz.

Mondta egyszer: játékmesterként viszont kipróbálná magát, csak mifelénk nincs ilyen pozíció, ritkán alkalmazzák a „funkciót”. Példaként hozott fel egy esetet, amikor a hetvenes években orosz vendégrendező, Alexander Tovsztogonov rendelkezte le A revizor-t a Nemzeti Színházban, majd a szintén orosz játékmester faragott belőle olyan előadást, hogy a leningrádi vendégszerepelésükön azt mondták a vendéglátóik: Kállai Ferenc lehengerlő alakítása az oroszoknál is oroszosabb – hiába beszél magyarul. Azt is mondta, hogy a játékmester jobban ért a színészethez, empatikusabb velük, mint a rendező. Önben más is felismerte már a játékmesteri készséget?

Kertész Gyula, neves operarendező, a debreceni Csokonai Színház zenei vezetője – egy ideig igazgatója – még a pártállami időkben úgy rendelkezett: halála után engem tegyenek meg a színház vezetőjének. Szilágyi Tibor kollégám beszélt nekem erről, aki bejáratos volt a pártközpontba. Ám aztán a rendszerváltást követően, Kertész Gyula 1991-es halála után Lengyel György lett a direktor. Az azonban tény, hogy Kertész Gyula nagyon szeretett. A színészi képességeim mellett értékelte a színházhoz és a kollégákhoz való hozzáállásomat is. Ő is nagyon jó viszonyban volt minden színésszel. Igazi alkotóműhelyt csak úgy lehet létrehozni, ha a vezetője közel tud kerülni a csapat tagjaihoz.

Reviczky Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész Fotó: Polyák Attila - Origo

Ment volna az igazgatás?

Nem tudtam volna huszonnégy órában színházzal foglalkozni. Némi iróniával: részben azért is lőttem be magamnak a játékmesteri pozíciót, mert nálunk ilyen gyakorlatilag nincsen.

Sosem titkolta: finoman szólva is idegenkedik a baloldaltól. Különös, hogy egyáltalán szóba került a neve direktorként a pártállami időkben.

Már negyedikes gimnazista koromban sikerült kilépnem a KISZ-ből, amikor kiderült, hogy az alapszervezet KISZ-tikára elsikkasztotta a kötelező tagdíjat. Addig is csak muszájból voltam a szervezetben, a történtek pedig lehetőséget adtak, hogy erkölcsi okokra hivatkozva távozzak. Ám különös világ volt az. Párton kívüli édesapám sokáig volt gazdasági igazgató a Komárom Megyei Építőipari vállalatnál, ahonnan mondvacsinált okkal távolították el. Utóbb az Országos Szakipari Vállalatnak lett a pénzügyi- és számviteli főosztályvezetője, ahol a bennfentes kollégáktól megtudta: Hetényi János 1986-os pénzügyminiszteri kinevezése előtt az ő neve is szóba került a poszt kapcsán. A kommunisták arra mindig vigyáztak, hogy legalább a pénzügyminiszter szakember legyen.

A nagyszülei mivel foglalkoztak?

Apai nagyapám katonazenész volt testvérével együtt a Magyar Királyi Honvédségnél. Anyai nagyapám pedig egy fantasztikus ember, aki mindennel foglalkozott. A II. világháború után például tatabányai cégeknek gyártott földgyalukat kilőtt T 34-es és Tigris tankokból. Pénz helyett benzinnel fizették ki, amit általában motorosoknak adott el – motorszereléssel is foglalkozott. Akkor került bajba, amikor nem lett kész időre egy salgótarjáni pék motorkerékpárjával, aki ezért feljelentette feketézésért – a benzinüzlet kapcsán. A pék a forradalom leverése után Kanadába disszidált, ahol két kenyérgyára is lett. Nagyapámat viszont halálra ítéltette az ÁVH főügyésze, dr. Várady György. Szerencsére az ítéletet végül életfogytiglanra változtatták, ráadásul a nagyapám még a börtönévei alatt is kijutott a családjához. Ugyanis ő ténylegesen is kapott egy felkérést a kommunistáktól.

Benzin kellett nekik?

Nem egészen. Elromlott a tatabányai erőmű egyik eleme – mivel az elvtársak kispóroltak belőle egy alkatrészt, csak utóbb elfelejtették. Ismerve nagyapám képességeit, kihozták a börtönből, hogy csinálja meg. Ránézett a problémás elemre, kért két hetet, annak nagy részét a családdal töltötte, majd a tizennegyedik napon berakott egy passzentos alkatrészt a hiányzó helyére. Ezzel együtt is hét évet ült, csak 1956 szabadult.

Ön akkoriban hétéves volt, és – ha minden igaz – már erősen dohányozott.

Valóban korán rászoktam. Már többször beszéltem róla, hogy édesanyám skizofréniában szenvedett, tizenhárom éves voltam, az öcsém hét, amikor öngyilkos lett. Hároméves koromban jelentek meg betegségének első tünetei, egyre többet volt elmegyógyintézetben. A fiatalabb testvérem már nem kívánt gyerek volt, amit anyám még nyugalmasabb periódusaiban is éreztetett, ami rám sem hatott jól, pedig engem szeretett. Az anya állapota, illetve hiánya meghatározó az ember életében. Apám anyánk halála után összeköltöztette az egész családot nagyszülőstől, keresztapástól egy csodálatos, de szigetelés nélküli, kifűthetetlen villába – utóbbi tény szimbolikusan is értelmezhető. Lényegében parlagon nőttem föl, négyévesen egyedül jártam horgászni a bányagödrökbe. Aztán bekerültem egy nyolcfős gyerekbandába, minden tagja dohányzott, abban a korszakban eleve adta magát a dolog. Egész gyerekkorunkban második világháborús gránátokat, föl nem robbant aknákat szedtünk szét. Vezérünk, Spica Laci egy barlangban még lezsírozott lőfegyvereket is talált. Szerencsénkre '56-ban csak a pártbizottság Pobedáját tologattuk a szovjet tank előtt, hogy meggátoljuk a haladásban, de aztán egyszerűen áthajtott rajta.

Kisgyermekkorát túlélve – bocsánat, de adja magát a szerető irónia – Tatabányán kezdte meg a középiskolát, ahol habitusa, sikeres versmondások alapján egyik tanárnője beajánlotta a férjének, Éless Bélának a Tatabányai Bányász Irodalmi Színpad alapítójának. Az milyen műhely volt?

Ha a hivatás felé kanyarodunk, akkor meg kell említenem a középiskolai osztályfőnökömet, Szégner Lászlót is. Korábban ferences rendi szerzetes volt, majd Franciaországba kikeveredve tizenöt évig tanított francia történelmet gimnáziumokban, aztán másfél évig díszlettervező volt Belgiumban. Még minket tanított, amikor felfigyelt rám, és azt mondta: belőled színész lesz, de az a színész nem színész, amelyik nem beszél öt nyelvet – ami persze jól hangzik, de a színész azért erősen kötődik az anyanyelvéhez. Mindehhez hozzátette: havi hétszáz forintért magához vesz, teljes ellátást kapok, és megtanít öt nyelvre. Csakhogy a nagymamám képtelen volt egyedül elvégezni a népes és kifűthetetlen házunk háztartási teendőit, ezért volt egy alkalmazottunk, akinek hétszáz forint volt a fizetése – és nem volt másik hétszáz az én speciális stúdiumomra. De így is egy igazi világfi, Szégner László adta az első impulzust a színházi irányba.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A Tatabányai Bányász tereppel is szolgált.

Száztíz fellépésünk volt egy évben, ami úgy jött össze, hogy kimentünk a bányába is. Amikor feljött egy műszak a tárnából, mind lefürdött, s már ülhettek is be a produkciónkra. Rögtönzős színház volt, egy adott vezérfonalra felfűzve – olyan, mint a televíziós Beugró. Innentől datálódik a rendszeres színpadi jelenlétem. De a középiskolás éveim alatt nyaranta dolgoztam lakatosműhelyben is, néhány hétvégén vagont rakodtam, illetve két alkalommal – nagy protekcióval – hullatologató is voltam.

Mért kellett ahhoz protekció?

Ezer forintot fizettek egy hulla kitolásáért, pont annyit, mint egy vagon kipakolásáért. Rodé Péter nevű osztálytársam édesapja intézte a lehetőséget, aki neves szülész-nőgyógyász volt, egyben kórházigazgató.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!