Elsikkasztott KISZ-tagdíj, szovjet tankok és színházvezetők, akiket megváltoztatott a hatalom

A Kossuth-díjas színész az elmúlt hetekben töltötte be hetvenedik évét. Bár sok más mozidarab mellett olyan filmekben alakított népszerű figurákat, mint a Zimmer Feri vagy az Üvegtigris – most színházi pályafutása kapcsán idézi fel életének fontos történéseit. Beszél arról is, hogy miért hagyta ott két évad után az aranykorát élő kaposvári színházat, hogy miként hat a hatalom egyes színházi mogulokra, milyen szövetségek kötődtek generációról generációra a Kádár-kor színházcsinálói körében. Mindemellett szó esik elsikkasztott KISZ-tagdíjról, szovjet tank előtt tologatott Pobedáról, sok más különös történetről. Reviczky Gábor azt a gondolatát is megosztja az interjúban, mely szerint a szerepeket megélni kell, mert minden más hazugság. Ahogy azt is elárulja, hogy volt-e olyan feladata, amellyel teljesen azonosulni tudott.

Debrecenben sem töltött két évnél többet.

Ám ott játszottam Claudiust a Hamlet-ben, amelynek Cserhalmi György volt a címszereplője, és Sándor János rendezte. Ezek a fontos történeti események. Amikor Eszenyi Enikő igazgatása alatt a Vígszínház tagja voltam, én voltam az egyetlen, akivel szemben soha nem emelte fel a hangját, ami annak köszönhető, hogy Cserhalmihoz és hozzám kötődően döntötte el tizennégy évesen, hogy színész lesz. Annyira tetszett neki az a Hamlet.

Miért ment át két évad után Miskolcra?

Láttam ott Beke Sándor rendezésében Maeterlinck Monna Vanna című darabját Gyöngyössy Kati, Blaskó Péter, Maszlay István főszereplésével. Lenyűgözött az előadás. Beke Sándor a Kassai Thália Színháznak volt főrendezője, Miskolcon előbb vendégként rendezett több darabot, majd odaköltözve a teátrum tagja lett. A színháznak ráadásul Illés István volt a főrendezője, aki ugyancsak velem egy időben diplomázott – amikor hívtak, nem mondtam nemet. Ott is volt egy országos hírű előadás, a Lorenzaccio, Musset darabja Beke rendezésében, amelynek a címszerepét játszottam. Azt követően hívott először Várkonyi Zoltán a Vígszínházhoz.

Ahhoz képest egy miskolci évad után, 1978-ban Kecskemétre szerződött.

Beke Sándor Székely Gábornak és Zsámbéki Gábornak volt osztálytársa Nádasdy Kálmán rendezőosztályában 1963 és 1968 között. Akkor már az ő generációjuk is kezdett úgy összefogni, mint annak idején Várkonyi Zoltán, Marton Endre, Kazimir Károly, Ádám Ottó, hogy kezükbe kerüljön majd a fővárosi színházak vezetése, illetve a fontosabb vidéki teátrumok, szakmai pozíciók. Forszírozásukra került Beke Sándor a kecskeméti színház főrendezői pozíciójába, Ruszt József eltávolítása után. Blaskó Péterrel együtt vele tartottunk. Kár volt. Beke Sanyit megváltoztatta a hatalom: Blaskó Péter és én kivételezett helyzetben voltunk, de a régi tagokkal nagyon csúnyán bánt. Ezt emberileg nem tűrhettem.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Átment a Vígbe. Kopogtatott?

Akkor már harmadszor hívtak Várkonyi Zoltán színházához. Másodszor Marton László. Harmadszorra Horvai István, Kapás Dezső, Halász Judit jöttek le Kecskemétre. Végül Marton Lacival írtam alá a szerződést a budapesti Zserbóban. Miközben másnapra volt egy szerződtetési megbeszélésem a Nemzeti Színházban az akkoriban vezetői pozícióba kerül Zsámbéki Gáborral és Székely Gáborral.

Lemondta?

Érdeklődő ember vagyok, elmentem. Nem használták a vezetői helyiségeket, egy öltőzőben vertek tanyát. Székely Gábor gyűlölte az alkoholt, de akkor a ruhásszekrényből elővett egy üveg vodkát, próbáltak leitatni, hogy a maguk oldalára állítsanak. Persze hiába. Várkonyi Zoltán egészen kivételes színházigazgató volt, még úgy is, hogy olykor egy órával előbb befejezte a próbát, mert elfogyott a türelme, vagy éppen más dolga volt. Miközben állandóan a színházon járt a feje.

És abban az évben halt meg, amikor odaszereződött a társulatához.

De a szelleme sokáig ottmaradt. Ám amikor tíz év után Csiszár Imre vendégként megrendezte a Pesti Színházban a Viktor, avagy a gyerekuralom című darabot, majd nem sokkal később kinevezték a Nemzeti Színház élére, akkor elfogadtam a hívását. Na, azt nagyon megbántam. Meteorológiai szempontból is lehangoló volt az első, évadkezdő találkozásom az intézménnyel: nyirkos, ködös, kellemetlen volt az időjárás. Láttam már persze máskor is a Hevesi Sándor téri épületet, de akkor csodálkoztam rá, hogy pont úgy néz ki, mint egy krematórium. Ott is volt egy nagy siker, a Taub János rendezte Vihar, amelyben Sinkovits Imre játszotta Prosperót. Én voltam Trinculo,
Eperjes Károly Stephano – a rendezés szerint bohócfigurákat jelenítetünk meg, én intellektuális archetípust, Karcsi a buta bohócot. Némely jelenetben a Calibant alakító Bubik Istvánnal hármasban vittük előre a cselekményt. Ám minden siker mellett végig nyomasztott, hogy tudtam, egykor csodálatos akusztikájú teátrum állt azon a téren, ahol most foglya lettem egy krematóriumnak. Szerencsére Tordy Géza meghívott vendégként a Pesti Színházba Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című darabjába, Mikár Ferenc szerepére. Van a figurának egy nagymonológja. A Víg akkori igazgatója, Marton László mindjárt a bemutató után megkérdezte: visszamennék-e? Soha senkitől nem kérdezett ilyet, aki elhagyta a színházat.

1979-től – a két évadnyi nemzeti színházi kitérőt kivonva – 2013-ig volt tagja a Vígszínháznak. Hosszan lehetne sorolni az ott eljátszott szerepeit a Sirály Treplovjától a Pán Péter Hook kapitányáig, A Karamazov testvérek Fodorjától a Hegedűs a háztetőn Tevjééig. Beleélve játszotta, játssza szerepeit, vagy inkább önmagából tesz hozzájuk odaillő „részleteket”?

Alapvetően azt gondolom, hogy nem játszani kell a szerepeket, hanem megélni, különben hazugság az egész. A szereppel való teljes azonosulás élményét mégis csak Tevje figurája hozta el. Összetettségében is: énekel, táncol, közben hatásosabb monológjai vannak, mint Hamletnek. Az olyan feladat volt, amelytől akaratlanul is a legjobb állapotba kerültem. Vannak neves kollégák, kiváló színészek, akinek egyszer sem adatik meg ilyen élmény.

Két éve szabadúszó, előtte még eltöltött három évadot a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színháznál. Annak az időszaknak mi a rezüméje?

Egy nagy sorozat után váltunk el egymástól barátságban. Először elmentünk Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával az erdélyi Mikházára, előtte négy hónapig nem játszottuk a művet. Hazaérkezésünk után egy nappal a Pécsi Országos Színházi Találkozón játszottuk a Don Quijoté-t. Aztán elvittük az Isten ostora című előadást Kazanyba. Mindegyik nagy élmény volt, különösen a két kazanyi fellépés. Tatárföld fővárosát egymillió háromszázezren lakják, van tizenegy színházuk, ebből három akkora, mint a mi legnagyobb befogadóképességű Vígszínházunk. Ezek minden este megtelnek, de a tatárok olyanok, hogy ha nem tetszik nekik az első felvonás, akkor hazamennek, ember nem marad a nézőtéren. Minket nem csupán végignéztek, de óriási sikerünk volt. Másfelől, ha fiatalabb lennék, talán jobban bírnám az utazással járó macerát. Illetve kevésbé zavarna, hogy olykor hetek telnek el úgy, hogy egy darab nem kerül színre, aztán hirtelen úgy kell benne lenni, mintha tegnap játszottam volna.

Szabadúszóként sok színházi felkérést kap?

Mostanában hármat hárítottam, de nem is csak a korom miatt. Elkezdték felújítani az M0-s autópályát, ami rendesen megnehezíti a bejutást Ráckevéről. Illetve az egyiket azért mondtam vissza, mert a fiam hajlamos azonosítani a szerepeimmel. Az Ármány és szerelem kancellárjának szerepét ajánlották, aki hagyja odaveszni a fiát a saját céljai érdekében. Nem álltam volna meg a gyerek előtt, ha elvállalom.

Színházi pályafutását vettük sorra, de ha filmes, televíziós, szinkron- és egyéb feladatait is mellégondoljuk, akkor csoda, hogy volt ideje házasodni. Pedig négyszer is összejött.

Megtörtént, hogy az egykori párom elvitte a személyi igazolványomat a zuglói önkormányzatra, ahol a tudtom nélkül bejelentette az én házassági szándékomat. Ma sem értem, hogy történt. Amikor értesítettek, hogy esküvőm lesz, elmentem rá. De az egész kapcsolat nem tartott tovább másfél évnél. Nem mindenki találja meg a párját, nekem végül sikerült. Május 29-én lesz huszonöt éve, hogy együtt vagyunk, 1999. december 31-én házasodtunk össze, másnap ezredforduló volt, mondhattuk, hogy ezer év óta ismerjük egymást.

Apjuk hivatása hatott a gyermekei pályaválasztására?

Mindegyikben volt színészi spiritusz, de másfelé indultak. Azért bizonyos hatások nem múltak el nyomtalanul. Legnagyobb, tizenkilenc éves unokám azt tervezi, hogy jelmeztervező lesz. A fiam, egyben legifjabb gyermekem pedig animációs filmeket szeretne csinálni a megfelelő stúdiumok elvégzése után.

Mennyi időt tölt még a színpadon?

Már annál is kevesebbet, amennyire Somogyvári Rudolf – aki maga is harmincötöt játszott havonta – taksálta a színész egészséges színpadi jelenlétét. Ő azt mondta, tizenötnél nem lehet több, én már inkább havi kilencnél-tíznél tartok. Azok is évtizedek óta színen vannak, A dzsungel könyvé-t huszonnegyedik éve játszom, A képzelt beteg-et tizennyolc éve. A Pesti Magyar Színházban három éve bemutatott Valahol Európában-t is akár életem végéig játszhatnám.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Forgat egy tévés vígjátéksorozatban, azt blokkokban veszik fel többhetes szünetekkel – vagyis élvezheti végre a kertjét, a nagypapalétet, a horgászást.

Az nem úgy van. Lesz egy televíziós széria, nyolcvanhárom rész a hungarikumokról, egyelőre három van kész belőle – de a téma fontos. Csináltam tizenkét részt a Reviczkyvel az erdőben című sorozatból is, abból idén készül megint ennyi. Az első csokrot már leadta az Echo TV, az Duna World és az MTV5 is. Régi elképzelésem, hogy az erdészekről is forgatni kellene. Ők különös, zárt társaságot alkotnak, de nagyon meg tudják szerettetni a természetet, ha sikerül közel kerülni hozzájuk. Nem egyszerű feladat, ám már csak azért is végigviszem, mert amíg tizennégy évbe tellett, hogy a horgászat nagykövete legyek, addig az erdei sorozatom kapcsán egy év után megválasztottak a Magyar Erdők Nagykövetének. A poszt arra ösztönöz, hogy megpróbáljak minél több fiatalt, kisgyereket meggyőzni: ne csak a Facebookon lógjanak, ne a mobiljaikat bámulják folyvást. Szeretném, ha megkedvelnék a természetet, rácsodálkozva a valódi élet szépségeire.