Velemi melódiák - látogatóban Törőcsik Marinál

Ez valójában csak egy képaláírás. Mégis kiderül belőle, hogy Törőcsik Mari lelkileg ma sincs rossz bőrben. Ebben a képaláírásban Törőcsik Mari, a Nemzet Színésznője – aki két Kossuth-díja mellé idén tavasszal Orbán Viktor miniszterelnöktől átvehette a Kossuth-nagydíjat is velemi házában – olykor csak úgy említődik, hogy Mari. A személyes viszony okán ez másként hamis lenne. Hogy ez a képaláírás most napvilágra kerül, az egyben azt jelenti, hogy Törőcsik Mari elfogadta: a hogyléte iránti érdeklődés sokkal többet is jelenthet puszta kíváncsiságnál.

Megszeppenve

– Mari ma kicsit morcos – nyitja a kaput sajnálkozva Ildikó, aki négy éve intézi Törőcsik Mari ügyeit, gondoskodik nyugalmáról.

Lehűt a mondat, hiába van harmincöt fok árnyékban.

Ketten érkeztünk Stekovics Gáspárral, fotós-képzőművész barátommal. Steko szombathelyi, onnan nincs messze a falu, sokat fotózta a Nemzet Színésznőjét, baráti a kapcsolatuk, ha teheti, be-beugrik hozzá.

Mari mondott morcossága most őt is zavarba hozza.

Állunk a kapuban, ötvenes pasasok, két megszeppent kamasz.

– Gyertek csak be – mosolyog ránk Ildikó.

Telefonon, sms-ben tegeződtünk össze. Hónapok óta készülök a látogatásra, biztató szavak után rendre lemondódott az ígért találkozó, hiába ismerem szüleimen keresztül ezer éve Törőcsik Marit.

Végül Steko „énekelte ki a sajtot”, úgy kaptam lehetőséget kurta húsz percre. Steko megindul a kerten át a bejárat felé, oldalán méretes fotóstáska, kezében közös ajándékunk, pár szál sárga rózsa.

Én a képeket cipelem, egyiken apám Tom Stoppard Íme, egy szabad ember című darabjának címszerepében.

A másik a Varsói melódia 1969-es bekeretezett plakátja, tucatnyi fotóval Törőcsik Mariról, egy az öregemről.

Utánaolvastam, onnan tudom: Törőcsik Mari és férje, Maár Gyula 1973-ban vették a házat, abban az évben született Teréz lányuk.

Az apró előszobából balra nyílik a nappali, jobbra az étkező. A küszöbön túljutva, alig körbepillantva mindjárt beugrik a magam privát emléke. A hajdani rajcsúrozás az étkezőben.

Törőcsik Mariék 1979-ben, három évvel a vietnámi háború lezárása után fogadták örökbe fiúkat, a hatéves Sont egy hanoi árvaházból – mi nem sokkal később jártunk Velemben anyámmal és hároméves húgommal. Helyieknél béreltünk szobát, akkor jött divatba a falusi turizmus. Anyám válás után volt, biztos jól kibeszélték a dolgot Marival, miután összefutottunk a helyi étteremben, ahol meghívott magukhoz. (Anyám is színésznő volt egykor, saját jogon is ismerte Marit, és persze ott volt például a Rómeó és Júlia premierjén is, amikor a Major Tamás rendezte darabban Törőcsik Mari és apám játszották a címszerepeket.)

Míg a két asszony a nappaliban beszélgetett, addig én a tizenöt évesek szertelenségével bolondoztam a háromévessel, meg a két hatévessel.

Valahogy felfedeztük: ha lekapcsoljuk a villanyt, majd Teréz és Orsi húgom sikoltozni kezd a sötétben, akkor Son hasra vágja magát az ebédlőasztal alatt, karjait átkulcsolja a feje felett, és remeg. Ötször-hatszor kipróbáltuk a dolgot, mindig működött, de aztán Mari ránk nyitott – épp sikoltozás volt, sötét, Son az asztal alatt hason –, és véget vetett a játéknak. Kishúgomat átküldte anyánkhoz, megölelte Sont, aki még nemigen beszélte a magyart.

– Gyerekek – mondta aztán Son fejét simogatva –, ez a fiú olyat élt meg, amilyet ti sose lássatok. Olyat játszatok, amiről nem az jut eszébe.

Álltunk előtte megszeppenve, a hatéves meg a tizenöt éves.

Se fotó, se cikk

Mari a nappaliban ül a kedvenc kanapéján.

– Betegségről nem beszélünk – mondja, ahogy kiszúrja, hogy fürkészem.

– Nem is – felelem.

Letámasztom a képeket a kályha mellé, felettük Fábri Zoltán Körhintá-ért kapott, 2017-es, posztumusz cannes-i kitüntetésének oklevele.

Fábri Zoltán posztumusz díja Forrás: Stekovics Gáspár

Mari figyeli, hogy mit bámulok. – Azt mondták, nálam lesz a legnagyobb biztonságban – magyarázza a relikvia ottlétét.

Szabadulva a képek terhétől, odalépek a kanapéhoz.

– A Sztankayak üdvözletét hozom – nyúlok baljáért, hajlanék rá, de az úgy röppen ki kezemből, mint egy madár.

– Maga nekem ne csókoljon kezet – néz rám harciasan. – Annál csak jobb a viszonyunk.

– Úgy legyen – felelem. Ám Mari már a fotóstáskát fixírozza barátom vállán.

– Ha csak ránézek, rosszul leszek – mondja. – Fiúk, itt biztos nem lesz fotózás, és maga meg – fókuszál át személyemre a táskáról – semmit le nem írhat.

Mondom erre, hogy hetente olvasok vele ilyen-olyan interjúkat mindenféle lapokban.

– Nem tölthetem perekkel az időmet! – feleli rá indulattal.

Ildikó is megerősíti, őket lepi meg, s persze bosszantja legjobban a számtalan valóságként tálalt, Törőcsik Mariról szóló kacsa. Mondom erre, akkor megírnám a valóságot. – Se fotó, se cikk – feleli rá Mari. – Túl vagyok a virágkoromon.

– Sosem lesz túl, amíg él – nézek mélyen a szemébe. – 'Tán azután sem.

Törőcsik Mari elmosolyodik. – Maga színész is? – kérdezi.

A képes felükkel kályhához támasztott „csomagjaim” felé bök, szemével kérdi, hogy mik azok.

Áttámasztom a képeket a kanapéval szemközti íróasztalhoz. Most a Kossuth-nagydíj, meg az 1983-ban elnyert cannes-i életműdíj tornyosodik feléjük.

Plakát és fotó a Kossuth-nagydíj és a cannes-i életműdíj alatt Forrás: Stekovics Gáspár

– Mikor is halt meg a Sztankus? – nézi Mari apám fotóját.

Mondom, ősszel öt éve lesz már. Említem Marinak, hogy utána ő pár évig rendre hívogatott – korábban nem tett ilyet –, csak hogy megkérdezze, jól vagyok-e. Rábólint, de már a Varsói melódia plakátját nézegeti.

Kezdi mesélni, hogy a Varsói melódia hozta meg számára a színpadi áttörést.

Az Iglódi István rendezte darabban, az apámmal való munka közben érzett rá a színházi játék lényegére, addig maga is úgy gondolta, hogy csak filmszerepekben állja meg a helyét. Elhallgat, rám néz, összevonja szemöldökét.

– Meséltem már ezt magának.
– Egyszer-kétszer.

Törőcsik Mari felnevet.

– Nem ment el az eszem! – mondja aztán, s nyomatékkal a levegőbe bök az ujjával. – Mindenkinek vannak történetei, amelyek rendre kikívánkoznak.

Ildikó már ott ül a balján, a kanapé karfáján. Mi, két langaléta pasas, velük szemben ácsorgunk. – Legyen az – szólalok meg –, hogy mielőtt bármi lesz, elküldöm maguknak azt, ami belőlem kikívánkozik.

Törőcsik Mari kedvtelve nézeget minket, kis hallgatás után szólal meg újra. – Üljenek le – mutat a szabad helyekre eljátszott kelletlenséggel –, ha már egyszer itt vannak.

Előadás a nappaliban

Steko egy fotelban, én Mari jobbján a kanapén.

Szemben hatalmas könyvespolc, előtte az asztal a díjakkal. Alattuk most apám, felettük a könyvtengerölelésben Than Mór festménye: Fiatal fiú portréja.

Az egyik sarokban a Körhinta plakátja, rajta az ifjú Törőcsik Mari, a kölyökképű Soós Imre. Mellettük egy ló szobra, mely a Prima Primissima díjjal jár.

Díj és plakát Forrás: Stekovics Gáspár

Meséli Törőcsik Mari, hogy a cannes-i díjátadón Robert De Niróval kokettáltak.

Azt mondja aztán: jólesett, hogy a Kossuth-nagydíjat maga a miniszterelnök hozta el neki tavasszal. Eszébe jut: régen csak apró babérkoszorú volt a Kossuth-díj, abból is volt neki kettő, de az egyiket elhagyta, amikor elköltözött Tordy Gézától, akivel második házassága után – Bodrogi Gyulától elválva – éltek együtt három évet. Gobbi Hilda pótolta a hiányt, igaz, neki csak egy Kossuth-díja volt, de mindent el tudott intézni, beszerzett még huszonkilenc babérkoszorút biankón, abból adott át egyet. Meséli azt is, hogy Bodrogi Gyulával máig jóban vannak. Tőle csak azért vált el, mert kitelt az idejük, de még a válóperükön is kézen fogva ültek.

Ahogy Törőcsik Mari mesél, látja is maga előtt a helyzetet, mutatja, hol van a bírói pulpitus, merre a két ügyvéd.

– Úgy turbékoltunk, hogy a bíró a hasát fogta nevettében.

Aztán azt mondja Mari, hogy Tordy Géza sem veszett el – „ő mégsem egy díj” –, többször meglátogatta mostanában.

Törőcsik Mari velemi díszpolgári kitüntetése, előtte a cannes-i életműdíj Forrás: Stekovics Gáspár

Lejött Velembe Bodrogi Gyula is, ahogy a Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila ugyancsak járt nála, figyel rá. Ahogy persze mások is, mind olyan, aki közel van a szívéhez.

– Most meg maguk is itt vannak – csodálkozik ránk, hőköl hátra ültében.

Törőcsik Mari nekünk játszik a nappalijában.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!