Parsifal Bayreuthban, avagy terápia helyett diagnózis

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/116 levélária   Kedves Tatjána Néném!

Húszévesen voltam a Zöld Dombon először, egy Alpok-Adria együttműködéses, szólistarügyekből csokorba szedett nemzetközi kamarakórus turnéján. (Hol volt még onnan a Phare-program is, oh, boldog előcsatlakozásos idők!) De júliust írtunk, ráadásul az elejét. Van valami képem valahol, ahogy a zárt Festspielhaus-főkapu kilincsét rángatom „viccesen". Mivel zenei életemet a Fischer-Dieskauéval analóg módon próbáltam vezetni – ez annyit jelentett praktikusan, hogy ha épp azt tanultam vagy énekeltem, mint épp annyi idős korában a bálványom, akkor megveregettem saját vállam, ha pedig lemaradtam, akkor azt a második világháború utáni kóros-mortalitásos berlini művészhiányra fogva engedtem el magam mellett, mondván: persze, persze, más idők voltak azok.

Forrás: Bayreuth Festival

Wagnertől csak a Tannhäusert ismertem mélyebben, mást nem, mert az áriaalbumokból rögtön kitetszett, hogy más Wagner-zártszámnak közelébe se mehetek (teszem hozzá, baritonnak nincs is sok, úgy egy tucat összesen, de akkor Beckmesser nótáját és Wotan búcsúját is idevettem már). Később az is kiderült, hogy mégsem feltétlen az Esthajnalcsillaghoz címzett dal a legkönnyebb: legato előadni és az összetartozó frázisokat egy levegővel, tisztán énekelve a legnehezebbek közé tartozik, ráadásul egy nehézlovas operaelőadás harmadik felvonásában... (És ha mindaz már vagy, amit előbb írtam – nekem nem jött össze a magam mércéje szerint –, még mindig csak éneklő líragép lennél átszellemülés nélkül. Ja, és annyira persze nem nünükézhetsz a finomság meg a lassú levegőfelhasználás okán, hogy ne halljanak az utolsó sorban...) És még azt is hozzápakolnám a mai fejemmel, hogy mutasd be valahogy: Esthajnalcsillaghoz énekelni egyet jelent a Vénuszhoz énekléssel, ám ezzel meggabalyítjuk a wartburgi dalnokverseny sztorifonalát, amihez képest a tény, hogy egyetlen, a nagyszabású Tannhäuser-Erzsébet szerelmi kettős hátterében elsúgott mondatnál kiderül: Wolfram is szerelmes Erzsébetbe, semmiség volna.

De félre innen Tannhäuser, mire Dietrich Fischer-Dieskau 29 évesen az újranyitott Zöld Dombon Wolframot énekelt (meg Amfortast, Lohengrin-Hirdetőt, később Kothnert is, de Sachsot sohasem, és Wolframot is utoljára 1961-ben, 36 évesen), én már rájöttem, hogy jobb lesz jobb Wolframoknak tapsolnom, mint magamat hinni annak. Most pedig itt vagyok újra, majdnem 30 évvel később, az utolsó pillanatban jött főpróbajeggyel, Parsifal megy ma, Wagner utolsó zeneműve, nem operája, hanem ünnepi misztériumjátéka, lassan alakuló kereszténységének esszenciája. Fanget an! – kiáltja kissé túl nagy mellénnyel majd holnap a Stolzingból jött Walther, de most mi lássuk hát, milyen volt a Parsifal?

Forrás: Bayreuth Festival

A wiesbadeni operaigazgató, Uwe Eric Laufenberg rendezte 2016-os produkció legnagyobb erénye a kérdésfelvetés, az elemzés indítása és a fénykezelés: poétikus napfelkelte, gőzölgő dzsungel tűnik elő ennek nyomán – és ezzel minden rosszat egyetlen pozitív mondattal közöltünk. A mai Bayreuth mai Parsifaljában a Krisztus földi testét „gyilkoló", érintő egyetlen szerszám, a dárda kettétörik. (Amúgy a keresztre feszítés folyamatában a halált nem „osztják", senki egy ujjal nem ér az áldozathoz, csak ha lábat kell törni a légzéshez szükséges támaszkodás akadályozására, ám Jézus addigra már – földi értelemben – nem él, nincs rá szükség, csak a halál beálltának szívszúrásos bizonyítására). Nos, tehát a dárda kettétörik, és belőle rontást űző, a menny és pokol, a Grál és Klingsor szembenállását hiedelemmé, rontássá rontó/silányító eszköz darabjaiból formált kereszt lesz csak, amellyel hol Robert de Niróként mennek át szinte katonailag a dzsungelen, hol Jeremy Ironsként próbálnak mégis hitet felmutatni. (A misszió c. nagyszerű opuszhoz képest Bayreuth színpada most ebben sem erős.)

Azt éppenséggel működő szimbólumnak, sőt következménynek látom, hogy az agg Titurel, a korábbi Grál-elöljáró nyilván már igen régen elélettelenedett testét eltemetni sincs ereje a megroppant közösségnek, így a koporsóban csak porba markol fia, a közben szintén megvénült Amfortas keze (por poroszkál poron, mondja a szép Kiss Dénes-vers, helyesebben nem pontosan így, mert nem él vissza ennyire a magyar nyelvvel, hisz igazi költő). És nem eltemetni az embert, akinek pedig mindössze e két joga létezhet, a napfényre kibújás és a sötétbe földelés, ókori (nem: őskori) bűn. És még annak is tapsolnék, hogy az első felvonás végén, a híres Nagypénteki varázsnál ugyanez a Titurel még sziklaerős hangon és gesztussal parancsolja bűnbe esett, s így meggyengült fiának: fedjétek fel a Grált! Legyen meg a szertartás! (Mintha azzal korholná: szedd már össze magad!)

De már ugyanez a Titurel nem nézhetné tétlenül a rendező agymenését, aki a Grálban őrzött szent folyadék helyett Amfortas valamiféle stigma-rohamát rendezi meg (praktikusan ömlik belőle a vér), és két szerzetes – nem, nem Gurnemanz, ő közben csak a háttérből szorong – felvágja a király oldalsebét, és abból fog fel vért a kehelybe...

Forrás: Bayreuth Festival

Igen, itt álljunk meg. Láttam már pár dolgot én is, néhány hónap, és 50 leszek, ha minden jól megy. Sőt. A mi színpadunkon, sőt, az én eddigi 8 évem alatt is történtek meredek dolgok, hisz van, ami szándékaink szerint polgárpukkasztásnak csak látszik, mert nem az, viszont felszabadítja a művet és/vagy a művészt hamis, esetleg elaggott narratívák alól. De Amfortas vérét nem ihatja a közösség, az ő teste nem szolgálhat fétisül! Amfortas nem Krisztus! Jézus feláldozta magát értünk, bűneinkért megváltásul – Amfortas bűnbe esett és vezekel: tehát míg Jézus meghalt Amfortasért, addig Amfortas épp azért bűnhődik, mert elárulta Jézust. Nem lehet egy bayreuthi előadás annyira vulgárteológiai alapú, hogy egy kalap alá vegye a szenvedés miatt mindkettejüket...

De, lehet. Viszont a belső logika is borul: ha Amfortasból fakasztják a Grál-kehely vérét, hol itt az átváltoztatás, melynek során Jézus (szimbolikus) vérévé válna a bor? Vagy: korábban Titurelből is fakasztottak? Hol akkor az oldalsebe? Hogy szerezte, hogy gyógyította? Parsifal miként folytatja majd ezt a kissé kannibalisztikus rituálét?

Válasz: sehogy, de addig még van hátra ez-az. A második felvonás után egy örökkévalóság telik el, a perzsiai (iraki?) térképre rakott keresztalaprajzú monostort behálózza a természet és összenyomja az idő. Hatalmas aloé-ág tolakszik a beltérbe, egyfelől vigasztal színe, gyógyító hatása, másrészt ijeszt kard alakjának kérlelhetetlensége, hosszú tüskéje. És a szétesett, bálványimádásokra bomlott közösség Parsifal érkeztével nem önmagára kíván újra hasonlítani, hanem Titurel porára pakolja saját lelki romjait. Ki-ki belehelyezi az elföldelésre váró koporsóba saját hitét: menórák, feszületek, tespihek, imasálak, szebhák kerülnek bele. Tehát nem pártzászlók, játékgépek, okostelefonok vagy aranyrudak, nem is kondigépek vagy gyógyszerek, netán Wagner-lemezsorozatok. Nem a hamis vagy részleges világmagyarázatok aszeszoárjai, hanem leginkább feszületek...

Néném, figyel? Feszülten? Nietzsche gúnyolja Wagnert, hogy tehát mi ez a keresztény fordulat? Mi ez az irracionális hit? (Milyen legyen a hit? Racionális? – kérdezném Nietzschét.) Amiért gúnyolja, az itt oktalansággá lesz: nincs semmilyen keresztény fordulat, megtérés, ünnepi misztériumjáték. Parsifal megharcolja a magáét, majd visszaér a Grál lovagjaihoz, és az egész meghasadt közösséget jutalmul felmorzsolja. Nem kapaszkodót hoz, hanem lenulláz. Hátul, a dzsungelben megtisztító eső zuhog, benne Ádám és Éva önfeledten zuhanyzik, de két nő is rajtuk kívül, félreérthetetlenül „egymással", nehogy „kirekesszen" valakit a rendező, gondolom én. Ám végül a tömeg egy dzsungeltől-monostortól megtisztított, üres térbe lép, amelynek légteréből még a csodásra világított füst is hamar elszökik. Állnak „újjászületve", énekli a világ legszebb férfikarát a világ legszebb tónusán a világ legjobb kórusa, és csak azért nem markolom a karfát, mert az a puritán Bayreuthban nincs. Ahogy megváltás sincs, hit és remény se. Rendezőnk csak a diagnózisig jut, és nem veszi észre (nem, ez lehetetlen!), hogy belerendezi a wagneri terápiába, s így tökéletesen meghamisítja azt...

Ami az énekeseket illeti, valahogy nem csillog úgy ma, a főpróbán Günther Groissböck, a felkapott basszista – s ha belegondolok, hogy holnap ki fog állni ugyanide Pognerként (Mesterdalnokok), holnapután pedig a (nem is annyira közeli) Müncheni Állami Opera színpadán Smetana Az eladott menyasszonyában lép fel... 2020 őszén lesz szerencséje hozzánk, addig minden menjen rendben, azt kívánom neki. A kolosszális méretű szólamot – csak Sachs lesz majd hosszabb holnap Michael Vollénak, ő 2020 június elején jön Pestre! – természetesen oda-vissza tudja, de túlságosan háttérbe vonul a figura, eleve túl öreges, és a főpróba végére Groissböck már fárad is: aszimmetrikus arcú éneklése gyurmaarcba vált, a csúcshangokon pedig már mintha az élete múlna. Persze, Titurel szerepe rövid, de Wilhelm Schwinghammer olyan volumennel és annyival nyitottabban dörren meg, hogy per pillanat szívesen cseréltetném a szólamokat...

Ryan McKinnyt, az amerikai baritont alighanem egy divatlapból választhatták még a 2016-os premier előtt: Amfortasként leginkább irigylésre méltó alkata hódít – ágyékkötőben kell megfürdenie, később a vér is így borítja el. Színészként bátor, remek, de a hang kásás, kevéssé kifejező, a német dikció máshol kitűnne, itt viszont, ahol még Pankratova, az orosz szoprán is diktálásként írható szöveget ejt, lefele lóg ki. Apropó, Elene Pankratova a mókás neve dacára igazán komolyan veendő művész: habár teste nehezen tenné sikeressé a helyi viráglányok (helyenként) igen mutatós világában, hangi korlátok nem szűkítik alakítását, és a második felvonás maratoni jelenlétének derekára feledteti az alkati delej hiányát: immár nem esetlen, ahogy szédít, ahogy szeretkezik. (Igaz, végül Amfortassal: remélem, nem az adta az ötletet a szenvedő király második felvonásbeli extra szerepeltetéséhez, hogy abban a bő órában egyetlenegyszer Amfortast kiált Parsifal... mindegy, eljátsszák, mi történt egykor, bár ezt már megtudtuk Gurnemanztól korábban.)

Úgy alakult, hogy Klingsor, a bukott Grál-lovag bőrébe pedig ausztrál fiú bújik ma, Derek Welton, aki amúgy a korábbi nyugat-német operaház, a Deutsche Oper társulatában énekel. Atlétikus, izmos alakítás, keveset látjuk a színpadon, mert bár ő maga be nem reked, felrekesztik emeleti feszületgyűjteményéhez, ahol hithű renegátként muszlimkodik, bár a flagelláns szertartással nem sikerül őt eléggé elhatárolni a kereszténységtől, hisz ott is volt ilyen önsanyargató szokás. A címszereplő, Andreas Schager pedig pont úgy énekel, ahogy egy „reiner Tor"-nak kell, de az is lehet, hogy saját magát adja, nyitott hanggal, erőből, de nem préselten: egyszerűen nyitja és ez jön. Nem kellemetlen, nem lefegyverző, pedig ha nehezebb állás közeledik, jobban rápakol. Viszont magas, vállas, jól öltöztethető. Mint egy új Peter Hoffmann: csak legyen hosszabb a pálya!

És a zenekar? És Bychkov? Az egykori Szovjetunióban született karmester már vagy negyven éve él az USA-ban, zenekara főleg a lírai pillanatokban, a nehéz pianissimo elindulásoknál kápráztat el – de Bayreuthban úgyis az impozáns tutta forza a keményebb dió. Egy-egy kürtindítás itt is hord kis szeplőt, de valójában olyan ab ovo magasrangú zenélést hallgatunk, hogy az ember elfogadja és boldogan simul bele. Az énekkar viszont... soha nem hallottam ennél jobbat, a Metropolitan kórusától sem. Eberhard Friedrich nevét le kell írni: legutóbb mint a Barenboim-féle berlini Staatsoper karigazgatója futottam produkciójába. Hogy a kórus miként áll össze, az külön misét ér meg itt, mindenesetre plusz feladat összehangolni őket, és ez szavakon felüli módon sikerült!

Kedves Néném, összességében tehát hervasztó végű Parsifalban volt részünk, nagyszerű zenei élmény mellett: vagy ijesztően cinikus, idegesítően nihilista vagy kétségbeejtően pán-vallásos ez a színpadi olvasat, „szerencsés" metszete mindnek, hogy kellőképpen szembe megy a Parsifallal mint partitúrával. Nem a zeneiségével, hanem a szellemiségével.

Hamarosan folytatom a Mesterdalnokokkal! Kívánjuk a még jobbakat!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

2019. július 21. Bayreuth