A Szentendrei Teátrum igazgatója mesél Kerényi Imre tanításairól és apósáról, Széles Gáborról is

Vasvári Csaba színész, színházigazgató, a Szentendrei Teátrum vezetője. A Szentendrei Teátrum idén 50 éves, és a Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság tagja. Az Origónak adott interjújában Vasvári Csaba nem csupán a jubileumi évad eseményeit említi meg, hanem felidézi pályakezdésének történetét is, amikor figyelme egyszer csak az emberek felé fordult a madarak és a fák irányából. Beszél főiskolai osztályfőnöke, Kerényi Imre komplex színházi gondolkodásáról, amelynek része volt benne, hogy volt növendékében idővel felerősödtek a színházvezetői ambíciók. Elmeséli, hogyan találkozott egykori feleségével, és miként élte meg, hogy a milliárdos Széles Gábor lett az apósa. 

A hazai színházi világában ön és testvére az egyetlen ikerpár, amelynek mindkét tagja a színészi hivatást választotta. Szüleik adtak mintákat? Egy időben éreztek rá, hogy mivel szeretnének foglalkozni?

Édesapánk mezőgazdasági mérnök és tanár, édesanyánk gyógypedagógus. Ma már persze mindketten nyugdíjasok. Természetes volt a családban a kultúra iránti fogékonyság, de valójában inkább az ikerségnek lehetett némi része a pályaválasztásban, hiszen az együtt jár egyfajta fregoli léttel, személyiségváltásra való képességgel, ami a színészetnek is jellemzője. Aki iker, az olykor nem is tudja, hogy önmaga útját járja-e, vagy áttévedt annak az ösvényére, akivel szoros közelségben töltötte létezése első kilenc hónapját. Persze összetettebb a képlet, mert egyáltalán nem egy időben indultunk a pálya irányába.

Miért nem?

Mindketten nagyon szerettünk olvasni, de Emese verseket és dalokat is írt. Ő már kiskorában művész csajszi volt, én viszont reálgyerek. Engem a biológia, ornitológia érdekelt. Inkább a madarak, kövek, fák, bokrok, erdők, mintsem az emberek. Nyitja lehet a dolognak, hogy Emese mellett van egy öt évvel idősebb nővérem is, így édesanyámmal együtt már három erős személyiségű nő próbált hatással lenni sráckori önmagamra. Én meg az erős impulzusok hatására talán inkább elpattogtam, mint egy gumilabda – oda, ahol kevesebb az ilyen impulzus. Az erdő irányába, a madarak világába, távolabbra az emberektől. Amit az is megkönnyített, hogy gyerekkorom meghatározó szakaszában Sarkadon éltünk, amit nagyközségnek hívtak, de nekem egy kis falunak tűnt, ahol két hét után egyedül mehettünk iskolába, merthogy az autó látványosságnak számított az utcánkban. Apám volt az ottani mezőgazdasági szakiskola igazgatóhelyettese, imádta a növényeket, a kertünk a falu egyik csodája volt, amíg aztán tizenegy éves koromban el nem költöztünk Békéscsabára. Azzal együtt csak végzős középiskolásként kezdett érdekelni a színjátszás.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Ikerhatásra?

Tény, hogy előbb a húgom került be a Békéscsabai Jókai Színház stúdiójába. Akkoriban jó korszakát élte a színház, a művészeti vezetők számára fontos volt, hogy szakmailag érvényes emberek dolgozzanak. Fontos előadások születtek Békéscsabán is, melyeket olyan rendezők jegyeztek, mint Ács János, vagy az akkor nagyon jó köröket futó Giricz Mátyás. A stúdióban pedig azok a színészek tanítottak, akik valóban érdeklődtek a fiatalok iránt, és őszintén át akartak adni nekik valamit a szakmából. Ugyanakkor az irodalmi anyagokon keresztül az önelemzésben is segítségünkre voltak. A húgom már két éve oda járt, és állandóan nyüstölt: menjek el, nézzem meg, miről szól ez az egész. Én akkoriban már vitorlázórepültem, a madarak magasságában jártam, szépen ráláttam az erdőkre, úgyhogy mindig mondtam neki: hagyjon békén ezzel a marhasággal. Végül csak elmentem a stúdióba, ahol nagyon gyorsan rájöttem: ezt kell csinálni, ez mindennél érdekesebb. A madarak után érdekelni kezdtek az emberek.

Érettségi után rögtön bejutott a Színművészeti Főiskolára?

Én a harmadik, a húgom az ötödik próbálkozás után. Abban az évben, amikor felvettek, Emese is jól szerepelt az utolsó rostán, de a legendák szerint az akkor osztályt indító Kerényi Imre megkérte a többi tanárt: csak jövőre vegyék fel, addigra én letöltöm a főiskola előtti katonaidőt, így kipróbálhatja, milyen érdekességekkel jár ikreket tanítani. Ám a következő évben – talán, mert a testvérem indiszponált volt, vagy más erők működtek a bizottságban – nem jutott be. Elmaradt az emberkísérlet. Én már másodéves voltam, végül őt is felvették. Nem viselte meg különösebben a dolog.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Sokat adott a főiskola?

Kerényi Imrétől rengeteget lehetett tanulni a színház teljességéről. Nagyon világosan adta át a színészmesterség egzakt, házirendszerű alapigazságait, amelyek később hasznosnak bizonyultak. Érzelmi ösvények fellelését, színésztechnikát, szerepépítést inkább az olyan színésztanároktól tanultunk, mint Törőcsik Mari. Szerettem Bálint András filmes kurzusát is. Fontosak voltak Gáti József beszédórái, akinek mi voltunk az utolsó osztálya. A logopédusunk, Thoroczkay Miklósné is elképesztő szaktudással, lelkiismeretességgel foglalkozott velünk. Mindemellett nem voltunk egyszerű csapat, tizenketten kezdtünk, heten végeztünk. Kerekes Viki, most szabadúszó színész. Rudolf Teréz, úgy tudom, óvónő lett. Juhász Judit Ausztráliában háziasszony. Szűcs Gábor, alias Medve, jelenleg a POSZT fesztiváligazgatója. Kelemen István a fehérvári színháznál praktizál színészként. Illyés Barna László, tudomásom szerint Ausztriában síedző. A pályaelhagyók száma nem az oktatás minőségéről szól, hanem a szakma nehézségeiről, és persze egyéni sorsokról, döntésekről.

Önnél maradva: ha már említette Medvét, önből miként lett Póni?

Eredetileg ez Lónak indult, aztán Pónivá szelídült. Együtt voltunk katonák a párhuzamos színészosztályba felvett Bajomi Nagy Györggyel, aki mindenkinek adott egy becenevet. Találót, amelyet annyira konzekvensen használt, hogy ránk is ragadt; mire vége lett a katonaságnak, mi is úgy szólítottuk már egymást. Esetemben különböző alkati vonások és a nyerítve nevetés volt az ihlető.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Pályakezdését különös szakaszosság jellemzi. 1992 és 1993 között játszott az akkori Nemzeti Színházban, de a Madách Színháznak lett a tagja arra az évadra, majd hét évre Szolnokra szerződött, aztán pár évre ismét a Madáchba. Miféle impulzusok érték akkoriban?

Már diploma előtt dolgoztam a Nemzetiben, és nagyon jó munkáim voltak a teátrum rendezőjével, Iglódi Istvánnal. Hívtak is a társulathoz, de nem akartam olyan színházhoz szerződni, amelynek Ablonczy László személyében olyan igazgatója volt, aki a rendszerváltást követő időszakban talán elsőként került nyílt pártpolitikai támogatással – az MDF-kormány akaratából – a posztra. Akkoriban ez nem fért össze az ízlésemmel. Ma már tudjuk, hogy a döntés mindig a politikusok kezében van, de akkor ez nekem nagyon szakmaiatlannak tűnt. Ablonczy esetében az is zavart, hogy újságíróként, kritikusként kapta meg a posztot, vagyis a pálya határáról, vagy inkább kicsit távolabbról érkezett a színház élére. Ugyanis a színházcsinálás elsősorban nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati dolog. Az érti igazán a magvát, mélységeit, aki művészi oldalon is részt vesz a működésében. Bárdos Artúr mondta: színházat igazgatni igazában csak a színpadról lehet. Iglódi István meg is értette a fenntartásaimat, nem sértődött meg, amiért nem szerződöm a színházhoz. Vendégként is olyan nagy szerepeket kaptam tőle, hogy amikor már három éve Szolnokon játszottam, megkérdezte egyszer a szolnoki színház művészeti titkára: „Póni, te most hol vagy tag, nálunk vagy a Nemzetiben?”

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!