A Szentendrei Teátrum igazgatója mesél Kerényi Imre tanításairól és apósáról, Széles Gáborról is

Vasvári Csaba színész, színházigazgató, a Szentendrei Teátrum vezetője. A Szentendrei Teátrum idén 50 éves, és a Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság tagja. Az Origónak adott interjújában Vasvári Csaba nem csupán a jubileumi évad eseményeit említi meg, hanem felidézi pályakezdésének történetét is, amikor figyelme egyszer csak az emberek felé fordult a madarak és a fák irányából. Beszél főiskolai osztályfőnöke, Kerényi Imre komplex színházi gondolkodásáról, amelynek része volt benne, hogy volt növendékében idővel felerősödtek a színházvezetői ambíciók. Elmeséli, hogyan találkozott egykori feleségével, és miként élte meg, hogy a milliárdos Széles Gábor lett az apósa. 

Átugrottuk az első Madách színházi évadját. Onnan mért állt tovább oly sietve?

Mert uncsi volt. Még érzékelhetőek voltak a már leköszönt Ádám Ottó világának hagyományai, ám számomra a pörgős főiskolai évek után sajnos a naftalinszag tekintetében is, miközben halványodott a teátrum karaktere. Mindemellett a hatvankét fős társulat mindössze négy bemutatót tartott évente. Vidéken huszonöt fős társulatokra jut tíz-tizenkét premier. Akkor mentem le Szolnokra, amikor a korábbi direktort, Schwajda Györgyöt – aki feljött a fővárosban induló Művész Színház élére –, Spiró György váltotta. Szó volt róla, hogy Székely Gábor végzős rendezőosztálya – mások mellett Bagossy László, Hargitai Iván, Novák Eszter, Bal József – mind lejönnek oda gyakorlatra. Már ez is izgalmasan hangzott, hiszen mindannyiukat ismeretem a főiskoláról.

Melyek voltak szolnoki évei legfontosabb szerepei?

Minden szerep fontos, de persze voltak emlékezetesebbek. Nagy iskola volt Fodor Tamással dolgozni Szilágyi Ákos Leander és Lenszirom című mesedarabjában. Ott játszottam Bor József rendezésében életemben először operettbonvivánt, a XIV. René-ben én voltam György főherceg. Bagossy Lászlóval Goethe Clavigó-jának címszerepét játszhattam el. A kisebb szerepek is komoly iskolát jelentettek Gaál Erzsi munkáiban. Érdekes volt Bereményi Gézával együtt dolgozni, aki nem elsősorban rendező, de rendkívül lelkes színházi ember. Legendás csugariak voltunk Czibulás Péterrel és Horváth Gáborral Géza Úri muri-rendezésében. Széplegény Jóskaként kellett utálnom a Szakhmáry Zoltánt játszó Bagó Bertalant, ami nekem akkoriban valamiért nagyon ment.

Spiró Györgyöt időközben – két évad után – leváltotta a visszatérő Schwajda György. Érzett döccenőt?

Igen is, meg nem is. Azért is maradtam ott a visszatérésekor – bár több helyre is hívtak –, mert úgy gondoltam: most úgy próbálhatok ki valami mást, hogy még csak el sem kell mennem. Ám az összességében ott eltöltött hét év azért elég volt. Amikor megnyitották a felújított Madách Színházat, Kerényi Imre olyan ígéretekkel hívott vissza, amelyek azt sejtették, kiszellőzött már a naftalinszag.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Valóban kiszellőzött?

Megnyílt a Madách Stúdió, volt egy erőteljes művészszínházi vonal a repertoárban, ami évekig szakmai izgalmat jelentett. Mindez tizenöt másodperc alatt omlott össze Szirtes Tamás igazgatói színrelépése után.

Ment Győrbe.

Kiváló kondíciójú társulat dolgozott ott Korcsmáros György vezetése alatt. Ez messziről persze nem látszott. Emlékszem, még főiskolásként mentünk fel a Rákóczi úti épület lépcsőin, megálltunk a fordulóban a vidéki színházak plakátjai előtt, de csak a kaposváriakat bámultuk áhítattal. A többi színház posztereire csak rápillantottunk, a győriekre rá is legyintve. Győrbe kerülve azzal szembesültem: Korcsmáros Györgynek, aki Várkonyi Zoltán iskoláján nőtt fel, van egy nagyon egységes színházi eszménye, komoly szakmai színvonalon készülnek az előadások. Minden évben csináltunk legalább két-három olyan produkciót, amelyek országos szinten is megállták a helyüket. Ám a szakma és a kritika úgy volt vele, mint én, anno, elszállt főiskolásként: „Áh, Győr az messze van, amúgy sem lehet semmi érdekes abban a hodálynyi színházukban.”

Szakmájában nem ritka az oktalan gőg.

Sokan járunk túlduzzadt hamis egóval a mai világban. Megengedem: a mi szakmánkban talán kicsit többen. Ráadásul mifelénk gyakran szájhagyomány útján terjednek a dolgok. Kevesen veszik a fáradságot, hogy azt is megnézzék, amit nem lihegnek körbe azok, akik szeretnek másokat körbelihegni. Aki meg folyton körbe van lihegve, az könnyen hiszi magát mindenkinél fontosabbnak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Győri évei miként értek véget?

Az új vezetés nem tartott igényt a munkámra, így hát kicsit szabadabb lettem. Elmentem a színművészetire DLA-képzésre, amit akkor nem fejeztem be, mert lett egy csomó dolgom az induló Echo TV körül.

Ugyanis elvette az Echót akkoriban tulajdonló Széles Gábor leányát.

Az már jóval korábban megtörtént. A tévé nem volt kis kihívás, részt vettem a kezdő csapat castingjában, a csatorna elindításában. Talán nem is csináltuk ezt akkor rosszul: a jelenlegi tévécsatornák prominenseiből jó páran az akkoriban összeállított csapatban kezdték a pályát. Az első évben szombat-vasárnap délelőttönként kétszer négy órában készítettünk egy kulturális magazint, Art d'Echo címmel. Mi szerkesztettük, mi gyártottuk, én magam még műsort is vezettem.

Akkoriban szerepelt a bankreklámban is, amelyben állatorvost alakított? Igazságtalan módon, de valójában annak a figurának a kapcsán ismerte meg az ország szélesebb közönsége.

A bankreklám még az Echo TV megindítása előtt eshetett meg. Engem pedig még korábbról is ismerhettek, például, Bacsó Péter „Helló, Doki!” című sorozatából. Valójában nem is szerettem igazán a népszerűséget, ez ügyben ott maradtam a „fák között”. Egyébként, amikor a bankos reklámot elvállaltam, az ilyesmi már nem volt olyan kínos egy színész részéről.

Csak egy kicsit. De az nem számít?

Színházi fizetésből nem igazán lehet megélni, említettem, hányan maradtunk a pályán volt osztálytársaim közül. Ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy a próba után gyorsan belapátoljak egy ebédet, aztán rohanjak valamelyik szinkronstúdióba, és az esti előadásig nyomjam a mikrofon előtt. Ehelyett akkor is színházzal foglalkoztam valamilyen módon, ha nem volt próbám. Inkább beültem Valló Péter mellé asszisztensnek, amikor a Madáchban rendezett, hogy tanuljak. Ezt tették lehetővé a reklámok, hiszen több is volt, amelyekből már egy is biztosította azt a mellékest, amire szükség volt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Lesz, aki most azt gondolja: egy milliárdos lányát elvenni is jó hátteret jelent.

Annak javaslom: modellezze maga előtt a helyzetet! Életszerű, hogy elveszel valakit, aztán minden hónap elején odaállsz apuka elé azzal: „Apuka, adjál pénzt!” Persze, biztos van ilyen jellemű ember, de az hamar kikerülne egy normális családból, hiszen a normalitás nem vagyon függvénye. Az ember ilyen helyzetben is a saját fizetéséből él, illetve, mivel olyan lányt vett el, aki esetleg magasabb nívóhoz szokott, maga is próbál olyan helyzetet teremteni, ami ahhoz képest nem jelent szélsőségesen nagy különbséget. Teszem hozzá: Kingának nem voltak milliárdos allűrjei.

Hol találkoztak?

Még elsőéves főiskolás voltam, amikor elkísértem az egyik osztálytársamat a barátnője énekvizsgájára, a Sütő utcai Zeneiskolába. Ott történt, hogy ment fel a színpadra egy fiatal lány, aki megbotlott és elesett a magas sarkú cipőjében. Majd nagyon elkezdett nevetni. Bírtam, hogy nem esik kétségbe, hanem megy tovább, ráadásul aztán nagyon szépen is énekelt, én meg könnyen szerelmes leszek a tehetségbe. Kiderült, hogy a mosolygós lány az osztálytársam párjának a barátnője, vizsga után mindnyájan elmentünk teázni. Ő lett a feleségem. Tizenhét évig éltünk együtt, és a mai napig jó viszonyban vagyunk.

Az együttélésnek miért lett vége?

Eltávolodtak az útjaink, másfelé mentek az ösvények. Kinga nagyon tehetséges ember, nemzetközi operakarrierben gondolkodott, de a gyermekünk születése után az anyaságot választotta. Érthető, hiszen fellépésekre járva megtörténhetett volna, hogy csak mellékszereplő lesz a fiunk életében. Nekem viszont egyre több lett a feladatom a tévé körül, egyre kevesebb időm maradt a magánéletre, másfajta érdeklődések jöttek az életembe, szóval sok minden megváltozott bennünk és körülöttünk.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A fiuk mennyi idős?

Tizenhét éves.

Az ornitológia vonzza inkább, vagy a művészet?

Jelen állás szerint ő inkább az élet császára akar lenni, ami bármihez jó kiindulási alap.

A volt apósával tartja a kapcsolatot?

Mostanában ritkásan találkozunk, de máig nagyon hálás vagyok neki, mert sokat tanultam tőle. Különleges ember. Nem véletlenül jutott el odáig a maga útján, ameddig eljutott.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!